To Jake *-*

Sötét volt, nagyon sötét. Mindig is féltem a sötétben, és most... nagyon sötét volt. Aztán már ott ültem a kórházi ágyban, jó sok párna kellett ahhoz, hogy ülve tudjak maradni, és néztem őket, kettőjüket, ahogy ölik egymást, közben egy orvos próbál szóra bírni, de nem tudok beszélni, komolyan nem, kételen vagyok megmozdítani a nyelvem, és nem azért, ami történt. Emlékeztem, Artie hazajött, mondtam neki, hogy hiányzott, rossz volt egyedül, egy hete nem láttam, erre teljesen kiborult, kiabált velem, elejtettem egy poharat, ezen teljesen felhúzta magát, azt mondta, teljesen haszontalan vagyok, béna, és nem kéne rámbíznia semmit, hülye, hogy velem maradt. Sírtam, kirohantam a házból, nem láttam a könnyektől, nem éreztem, hogy leléptem a járdáról, elütött az autó, nagy volt, bordó, éppen, hogy átcsúszott a sárgán, sietett, gyorsan csapott el, sokan sikítottak, és ennyi. Mikor felkeltem már Ewan is itt volt, és Artieval artikulálatlanul üvöltöttek egymással, míg engem próbáltak valahogy ellátni, megkísérelték kitolni őket, de nem ment, már épphogy nem mentek a másiknak fizikálisan. El akartam mondani Artienak, hogy nem tudtam gyógyszert venni, elfogyott, azért remegtem annyira, ezért ejtettem el a poharat, és igen, pár pillanatra talán elfelejtettem a nevét, de sajnálom, nem akartam rosszat, de képtelen voltam megszólalni, pánikoltam, csak kapokodtam a levegőt, a gép, ami a pulzusomat mérte őrülten csipogott mellettem, hallottam a szívdobbanásaimat a fülemben, de még azt is túlüvöltötték a fiúk. Ewan felé nyújtottam a kezem, megnyugtatott volna, ha megfogja, ha megölel, vagy csak megszorítja az ujjaimat, melyek annyira remegnek, de nem figyelt rám. Reszkettek ajkaim, ahogy próbáltam mondani valamit, de a nyelvem teljesen megakadt. Közben két orvos próbálta csillapítani a pulzusomat.
- Adjon már neki nyugtatót, az Istenért, maguk meg takarodjanak ki! - Kiabált a pasi, de Artie-ék meg se hallották, Ewan azt magyarázta, hogy Arthur egy gyökér, nem törődött velem, és beteg vagyok, azért ejtettem le a poharat, ő meg egy igazságtalan féreg, Artie meg azt kérte számon, hogy miért van velem ennyit, az ő barátnője vagyok.
- Várjon, én láttam már őt, Dr. Gryzminskivel volt, lehet, inkább őt kéne hívni most, lehet, nem kéne bedni neki, vagy...
- Nem lehet, most van vége a rendelésének és... de próbálja meg, hátha elkapja még a prakolóban... jesszusom, maguk meg tényleg kussoljanak már el!- Nem tudtam levenni a szemem a fiúkról, kitöltötték a fejemet, mintha benne ordítottak volna, és nem is a fejem fájt, ugyan elég rondán nézett ki, rendesen odazúztam, és nem a kezeim, vagy a törött lábam, a repedések, vagy ki tudja, hogy mi. Csak az, hogy veszekednek. Miattam. Ez csak rátett a remegésemre, kapaszodtam a takaróba, elfehéredtek még az ujjaim is, a könnyek pedig csípték az a sebeket, nekem ez nagyon sok volt, a pánik leoltotta a villanyt bennem, nem fogtam fel a kérdéseket, amiket felém intéztek a fiúk, és a nagy hadonászásuk megrémisztett, éreztem, hogy ha nem jön nagyon gamar felmentés, és nyugalom, szinte biztos, hogy elájulok.

To Jake *-*

Nem mondanám, hogy kifejezetten jól voltam, sőt, rendesen szarul éreztem magamat, ez érthető is, elcsapott egy autó. Ugye milyen vacakul hangzik? Elég szerencsétlen vagyok, na, de ez eddig is tény volt, remélem, semmi újat nem mondtam az emberiségnek. De nem, nem feküdhetek itt szép nyugiban, nem, szó sincs ilyenekről, mert a pasik éppen készülnek megölni egymást, ezt pedig nem igazán tudom teljes nyugalommal végignézni.
Annak ellenére, hogy kimondják az orvos nevét, nem tud eljutni az agyamig, kiről is beszélnek, csak azt veszem észre, hogy eltűnik az egyikük, és egyedül maradok egy orvossal, aki éppen leragasztja az oldalamat. Mi van ott? Nem tudom, nem néztem le, nem, mert a többiek előttem vannak, nem érek rá mással törődni! A férfi próbálja magára vonni a figyelmemet azzal, hogy elmondja, mi történt velem, dehát tudom, és érzem is mindenemben, köszönöm. Az ember nem felejti el csak úgy, ha elcsapja egy giga, vörös autó, miközben kb menekül otthonról.
De hamarosan megváltozott a felállás. Visszaért a férfi, és volt mellette valaki. Elszakítottam pillantásom a fiúkról és ránéztem. Azonnal tudtam, hogy kicsoda, és valahogy, valami megfoghatatlan, finom meleg nyugalom, de nem volt elég ahhoz, hogy a parámat lekapcsolja sajnos, így  a doki beadott valamit, ami ha lassan is, de hatott. Szó nélkül néztem, ahogy kitoloncolják őket, és nem zavart, kicsit  jó lesz nélkülük, csak molyoltam a takarót és Jake-et néztem, az orvosomat. Valami megfoghatatlan dolog vonzott benne, jó volt mellette lenni, és örültem, hogy ő az orvosom. Fejem hátrahanyatlott a párnákra, egész testemben ellazultam, a gép pittyegése is csillapult, ahogy légzésem sem volt már olyan heves. Most már erőt vettem magamon, és alrébb toltam kicsit a takarót hasamról, felhúztam felsőm alját, és láttam, hogy óriási kötés van az oldalamon, mely kicsit ugyan átvérzett már, de még tartotta magát. Na, innen se fogok most kijutni, pedig nem a kedvenceim a kórházak, szöryű ez a szag... na meg a tudat, hogy ez egy kórház.
A kötést néztem, mikor hirtelen egy hang szólalt meg mellettem, és ijedtemben visszaejtettem a takarót magamra. Felnéztem rá,  és pár pillanatig csak bólogattam, majd újabb kísérletet tettem a hangom felkutatására.
- Én csak... összevesztem Artieval, kirohantam e... incidente, una macchina, grande e rossa - Igen, észrevettem, hogy az anyanyelvemre sikerült váltanom közben, kezembe temettem arcom, vörös tincseim homlokomba csúsztak, én pedig egy hanyag mozdulattal hajtottam őket vissza.
- Elejtettem a poharat, elejtettem megint, és nem jutott eszembe a neve, olyan... - Összeszorítotottam a szemem, és remegve fújtam ki a levegőt, mikor észrevettem, hogy a gép hevesen pityeg mellettem, nem akartam egint kiborulni.
- Lenne rá új gyógyszer? Hogy ne ... tudom, hogy lesz, mikor már az sem fog segíteni, de most még ne, nem akarok egyedül maradni - Sírvafakadtam, rettenetesen nyomorultul éreztem magam rákötve mindenféle infúzióra, egyedül... vagyis nem egyedül. Jake itt volt. Igen, pofátlan dolog volt, de megfogtam a kezét. Kellett valami érintés valakitől, és csak ketten voltunk, a kézfogás pedig a világ legártalmatlanabb dolga volt szerintem. Kisebb volt a kezem az övénél, meg az enyém éppen eléggé ütött-kopott, horzsolt volt, kézfejembe pedig cső volt ragasztva. Ez a kis érintkezés megnyugtatott, az, hogy az ő keze nem remegett új, mint az enyém, határozott volt, meleg. Felnéztem rá.
- Tudom, hogy késő van és haza akart menni, de... nem maradna velem estére? Nem szeretnék egyedül lenni, ők pedig vagy ketten vannak, vagy semelyikük sincs. - Töröltem meg arcomat másik kezemmel,a zt, ami az övét fogta, nem akartam elhúzni.
- Kérem

To Jake *-*

Tudom, hogy kéne mellém valaki, aki igazán velem van, és vigyáz rám, mert ugyan Ewan sokat van velem, mégis ő... néhány szempontból nem a legjobb választás, szokása néha megütni, ami fáj. Artie meg nem ütne meg soha, de imád kiabálni és hajigálni, leverni dolgokat, tudom, hogy mert fáradt, az energiáit a betegeibe öli, amit tisztelek benne, de elvileg a pasim, és nekem szükségem van egy férfira az életemben. Nem ugráltatni, parancsolgatni neki, csak, hogy biztos pont legyen, legyen kihez hozzábújnom, legyen ki, aki átölel, és azt mondja, hogy szeret. Sütnék neki sütit, és hülye filmeket néznénk, mindent leennénk, aztán színpadiasan morgolódnék, hogy milyen szörnyen nem törődik a takarításommal. Normálisnak tűnő életre vágyom, valakivel, aki ha látja, hogy remegnek az ujjaink, összefonja sajátját az enyémekkel, és megszorítja kicsit, hogy leálljanak. Ennyi, de most van két külön férfi az életemben, és egyikőjük sem adja meg, amit szeretnék, de nem akarom elmondani másnak a gondomat, elegek ők hárman... mert Jake is tudja. Ami nem zavar, sőt... megnyugtat. Próbáltam engedelmeskedni, és megnyugodni, de nem volt könnyű, valamennyire mégis sikerült kihoznom magamból a maradék higgadtságot. Tudtam, hogy nem szereti, ha sírok, de nem tehettem róla, a sok stressz is most tört ki, viszont igyekeztem visszanyerni a lélekjelenlétem, mire kiment a doki, sikerült is elérnem ezt, a sok párna közt egész kicsi voltam, nem zavart, hogy elment a doktor, nem kedveltem az ismeretleneket magam mellett, tartottam tőlük, de Jaketől nem, mégsem engedtem meg magamnak, hogy megfogjam a kezét, nehogy bármit is félreértsen a másik, és baja legyen belőle. De mikor már elment, utána nyúltam, és ő nem rántotta el tőlem, belekapaszkodtam a kezébe, mintha csak az tartana a víz felett, ujjaim keze köré fonódtak, és azokat néztem, hogy ne lássa pillantásomban a könyörgést; ne hagyj itt. Aztán megszólalt és megszorította kicsit kezem, zöld pillantásom arcára villant. Velem marad! Elmosolyodtam, talán kicsit bágyadtan ugyan.
Eleresztettem őt kérésére, és máris hozzám húzta a fotelszerű széket, nem nyújtottam ugyan kezem, de ő megfogta, felfelé fordítottam a tenyerem, így jobban meg tudta fogni, érintésére halk sóhaj szakadt ki ajkaim közül, lehunytam a szemem, jó volt. Kinyitottam szemem, felnéztem rá, mikor megfordult és a fiúkat kereste tekintetével. Gondolom, mára kifáradtak és inkább elmentek egy - egy Dögölj meget elmormolva búcsúként. Arcát néztem, míg beszélt, majd bólintottam egy aprót.
- Tudom... de Ewan a barátom, tudom, hogy... még szeret, ez ellen nem tehetek, ha nem akar a közelemben lenni, én nem kötöm magamhoz. Ezeket meg is mondtam neki - Megnyaltam felszakadt alsó ajkam, majd felsóhajtottam. Már sokat meséltem neki róluk, tudta, miket művelnek néha. Felesleges lenne elismételnem a rosszat.
- Artie pedig... vele egyáltalán nem tudom, mi van. Azt mondta, szeret, de nem jön... nem jön haza, egyedül vagyok, és... nem bírok egyedül lenni, félek. Mikor hazajön fáradt, pihennie kell, csend kell neki, és ébred és elmegy. - néztem az üvegajtóra, felsóhajtottam, de fájt az oldalam a sebnél, kicsit grimaszoltam. Jakenek már elmondtam, hogy a szerelem a hiánya miatt lassan szeretetté csillapult. Felé néztem, és halványan elmosolyodtam, ujjaim kicsit megsimogatták csuklóját, nem csúszva ki a kezéből.
- Jake, Magát nem szakítom el valakitől ma este? Nem szeretném, ha valaki úgy érezné magát miattam, ahogy én szoktam. - Fúrtam zöld pillantásom az övébe, nem engedtem el a kezét egy pillanatra sem, ez a kapcsolat nagyon tetszett.
- Köszönöm, hogy velem marad... Tudja, szörnyű horror szotrikat olvastam a kórházakról... a legutóbb egy filmet láttam, ahol zombik járkáltak a folyosókon - Borzongtam meg fintorogva. Jó volt valakivel beszélni, két napig voltam úgy otthon, hogy ki se mozdultam, csak én meg a csend, az, hogy beszéltem Jake-hez, kicsit felélesztett, ugyan hangom még tompa és gyenge volt.

To Jake *-*

Szerettem Jake-kel lenni, vele minden annyival könnyebb volt, talán mert neki a munkájának a része volt, hogy higgadt, nyugodt maradjon, és türelmes. Mondjuk Artie-nak is ez tartozott bele a feladat körébe, neki mégse ment valamiért, lehet, én borítottam ennyire ki. De Jake-et, nem, őt csak az zavarja, ha sírok, elhiheti, én sem az ő idegesítésére csinálom, csak annyira... nem is tudom, az ember nem  a legboldogabb, ha rájön, hogy olyan betegsége van, amit mások ötven évesen tudhatnak magukénak. Rossz, magányos, nem két másodperc beletörődni, nekem még most sem megy. Ő megkönnyíti, segít nekem, mellettem van, járhatok hozzá, és ez jó, sokkal jobb, mintha magamnak kellene megbirkóznom az egésszel. Nem zavart, hogy kicsit más hatáskörű dolgokba is belevonta magát, szerettem elmondani neki, mi van velem, mert úgy tűnt, érdekli, és figyel, ad tanácsot... tud kezelni, mikor még én sem tudok mit kezdeni magammal, ami egyre gyakoribb, főleg akkor, mikor egyedül vagyok, és rájövök, hogy nincs több gyógyszerem. Na akkor rendesen szét tudok esni. Az még a jobb eset, ha eljövök Jake-hez, a másik, hogy füvezek egy kicsit.

- Nem értem... mit ért rendezés alatt? - Kérdeztem bátortalanul. Esetleg szakítsak Artie-val? Vagy mondjam meg, hogy mindkettőjüket szeretem - mint barát - és ezen nem tudnak azzal változtatni, hogy áskálódnak a másik ellen. Ezt is megmondtam. Ha egy harmadik emberrel járnék lecsillapodnának, nem gorilla harcolnának többé. Újra megszorította a kezem, és én elmosolyodtam rá, minden apró érintését éreztem magamon, ahogy ujjaink összesimulnak, meleg a keze, olyan határozott, és olyan tökéletes, ahogy fogja az enyémet. Butaság, de most úgy érzem, soha nem szeretném, hogy eleressze, ne, mert akkor máris távolabb lenne tőlem, és nekem szükségem van rá, kedvelem őt... megszerettem az idő múlásával. Talán nem is tudja, mennyire fontos ő nekem. Ezért is simogattam meg, mert szerettem volna, igazából megölelni és hozzábújni, de tudtam a határokat, ezt még, amit most csinálok, hogy fogom a kezét, kicsit cirkálnak rajta az ujjaim, talán még szabad, de messzebb nem nagyon lehet menni, pedig szeretnék, csak, hogy közelebb kerüljek hozzá. Bár most az ölelés viccesen nyomorultul nézne ki.
- Látja, most éppen Maga van értem, a legjobb időben, most van a legnagyobb szükségem valakire, és velem van. - Értettem amit mondott, de ha nagyon szükségem van valakire, lesz mellettem valaki. Most éppen ő... remélem, többször jut mellém.
Felnevettem a szobanövényes mesére, mosolyom széles volt, és most én szorítottam meg kezét.
- Nekem is elmondhatja, nehogy magába rekedjen, és esetleg rosszul érezze magát - Ingattam a fejem rosszallóan, ha már minden este kiselőadást tart, nehogy lelki törése legyen ettől. A tepsire kikerekedtek a szemeim.
- Akkor azt hiszem, nem tanácsos itt meghalnom, mert őszintén reménykedtem, hogy zombi leszek, így viszont minden remény elszállt - Forgattam szemet, mint aki nagyot csalódott a kórházban. A szorításra szorítással válaszoltam, ujjaim övé közé fonódtak, és megszorítottam kacsintva, ezzel jelezve, hogy eszembe sincs agyzabáló döggé változni.
- Áhh, inkább ember maradok, akkor talán nem ijesztem el magát Jake - Mosolyogtam, és pillantásom az órára csúszott. Nyolc, ekkor szoktam vacsorázni. Összehúztam a szemöldököm.
- Nem éhes? Egész eddig dolgozott, éhen halnia mégsem illene, mert aztán " menne a tepsibe" én meg nem szívesen enném meg ebédre - Vázoltam neki a problémát ajkamba harapva.

To Jake *-*

Leginkább igaza volt Jake-nek, de még én sem tudtam, hogy kinek mi a helye. Vagyis Ewannál feltétlenül tisztábban voltam vele, de Artinál nem. Elbizonytalanított az  fura érzés, ami nem volt már idegen. Ugyanezt éreztem, mikor szakítani készültem Ewannal, és még nem jöttem össze Arthurral. Azt, hogy rossz emberrel vagyok. Mással kéne lennem, aki ugyanígy mellettem van, itt van a közelemben, rosszul teszem, hogy nem mellette vagyok. Ez ugyanaz az érzés volt, és nagyon elbizonytalanított, mert nem láttam magam körül senkit, mégis kihez is kéne mennem? Mintha át akart volna ejteni ez a megérzés jelen esetben, mint mikor még balettoztam, és úgy éreztem, a forgásban mehetek még tovább, de elértem a színpad szélét, és leestem, nem volt jó. Mondjuk vicces az igen, de most nem akartam leesni, ahogy Jake is mondta, nem engedhetem meg magamnak, hogy leessek, mert lesz olyan, mikor már nem fogok tudni felállni, és nem most kéne ilyennek lennie.
- Ha ki is osztom, miért fogadnák el? - Hunyorogtam gyengén. És ha valakinek átadnám azt a címet, és ő nem akarná? Éppen miről is gondolkodom? Még csak jelöltem sincs, vagyis tudatosan nincs. A biztos pontra a szülőket ajánlotta fel, amire leginkább felhorkantam. Lesütöttem a szemem.
- Jake, egyszer elmondtam Magának, hogy Euróba bajnok vívó és műkorcsolyázó vagyok. Most... gondolja el, mi van azokkal a szülőkkel, akiknek a gyermekük öt éves kora óta sportol, és nyer, folyamatosan csak nyer, mindenkit megver a jégen, a páston... Tizenhárom éven át. Eléggé... kényelmes élet, és ragyogó, az interjúk, riportok, a pénz - Mosolyodtam el, és ha próbáltam is nyugodtnak látszani, mégis... a gép elárulta zaklatott szívem nyugtalan dobbanásait. Nyeltem egyet és felsóhajtottam.
- Összetört az ő álmuk is, a képeik, az enyémmel együtt. Mikor kiderült. Le voltak sújtva... aztán pár hónap után furák lettek, szétszórtak, nem figyeltek rám. Azt hittem, csak depressziósak, mint én. De közel sem volt így, egyszerűen csak másra figyeltek, tervezgettek. Képtelenek voltak feladni azt a világot, amiben addig éltek, szükségük volt rá, vissza akartak jutni. - Pár pillanatig lehunytam a szemem, kék tengerpartra gondoltam, Toscanara, az utcára, amiben laktunk, a barátaimra, a napra, mosolyokra, ölelésekre. Aztán bevillant a kép, mikor benyitottam a házunkba, és felpattant a szemem.
- Hazamentem a suliból, el akartam mesélni, hogy a vizsgáim kitűnőek lettek. Ott voltak, bőröndökkel. Megkérdeztem, hova megyünk. Azt válaszolták, Angliába. Az öcsém baseballozott. Úgy döntöttek, ha elviszik oda, még jobb lehet, feljebb juthat. Azt mondták, már felnőttem, de a szomszéd elvállalta, hogy néha rám néz, küldenek pénzt, és ha gond van, hívjam csak őket. Elmentek. Én meg megismerkedtem Ewannal, aki elhozott ide, és munkát szerzett nekem egy könyvesboltban. - Nyeltem egy nagyobbat, és torkot köszörültem.
- Szóval... amíg nem tudok megint egy aranyérmet felmutatni, addig nem hiszem, hogy rám vágynának - Kacsintottam rá, hogy oldjam a saját keserű ízemet a számban. Aztán csak nevettem, Jake vicces volt.
- Sőt, akkor már féltékeny is lenne... mehetek hozzá bocsánatot kérni - Mosolyogtam, jaj ez a tipikus olaszságom, hogy úgy közelítem meg az egészet, hogy pozitív, lendületes és energikus.
Néztem ahogy ide-oda megy, és kicsit csúnyán néztem rá, de csak kicsit, mert nagyon rendes volt.
- Nem kell... oké vagyok, még tudok várni, de Maga már hallom, hogy éhes, nehogy azt higgye, hogy meg is süketültem! Egyen valamit, esküszöm, nem rohanok el. És... - Megszívtam alsó ajkamat halk sóhaj kíséretében, majd felnéztem rá.
- Nem túlórázásra kértem, lehetne, hogy... kicsit... barátibb szinten maradjon? Úgy értem, látja, elég jól ide vagyok kötve, nem lesz bajom abból, ha nem hal éhen, és szólok, ha fáj valamim. Beszélgessünk, ne nézze azt a kórlapot, tegyük fel, hogy annyira van kínaiul magának, mint amennyire nekem lenne. - Kértem mosolyogva, és reméltem, elfogadja, hogy egy estére barát legyen, nem orvos. Tetszik, hogy nem a vezetéknevemen hív, s nem is a teljes nevemen, ez már egy lépés a lazítás felé.
- Ne aggódj, senkinek se fogom elmondani, hogy sztorizgattunk.

To Jake *-*

Örültem, hogy nem feszegetjük tovább a család témát. Nem voltam mérges az öcsémre, ha van esélye arra, hogy sikeres sportoló legyen, akkor én csak szoríthatok neki, és szorítok is. De a szüleimmel nem szívesen lennék, belőlük eléggé elegem lett egy életre, persze, azt megértem, ha Ewan elmegy, de ők a szüleim, a lányuk vagyok, és... elvárnék valami törődést, vagy csak azt, hogy ne hagyjanak egyedül! De mindegy, túl vagyok rajta.
Vicces volt, hogy Jake-et egy szobanövény várta otthon... persze, ez csak akkor ilyen humoros, ha elnagyolta a dolgot, és igazából van ott más is, mert ha nincs, akkor az inkább szomorú.
- Nekem egy törpenyuszim van, összesen ekkora, és aranybarna, kivéve a füle, mert az sötétebb. - Mutattam ujjammal, hogy mekkora, majd ajkamba haraptam aggodalmasan.
- De most mi lesz vele? Egyedül van otthon, biztos éhes lesz - Kezdtem neki azonnal az aggódást, de tényleg, olyan kis szerencsétlen, aranyos, nem kellene magára hagynom.
Kimondtam, nekem is fura volt, de elmondtam, nem volt parancsolgatás, csak kértem szépen, neki sem árt lazulás, nekem pedig az orvoson belüli ember is ugyanolyan fontos, és szerintem ugyanúgy megleszek vele. És szeretném megismerni. Láttam, ahogy szépen lassan feldolgozza az információkat és kezd velük valamit, mondjuk beleegyezik, és engedi, hogy ő önmaga legyen, vagy közli, hogy márpedig csak orvos lehet mellettem, a lényeg ugyanaz: ne menjen el, ne hagyjon itt, nem szeretnék egyedül maradni! De végül beleegyezett, és én elmosolyodtam.
- Rád fér egyébként is. Egészen ijesztő, hogy még most is bent voltál, én ötkor hazamegyek, te meg horror időpontokban bóklászol itt - Dörgöltem meg orrom sebes kézfejemmel és felsóhajtottam. Biztos nem tesz jót neki, kell az embernek idő a lazításra, hogy a barátaival legyen, kieressze a gőzt... kibeszélje az idióta betegeket. Felvontam a szemöldököm.
- Kell, hogy akarjak? Nem tudom, nincs konkrét dolog, a beszélgetéshez nem is kell az. - Elgondolkodtam egy kicsit, majd összevontam szemöldököm.
- Mondd csak, hogy van az, hogy Artie szerinted nem teszi jól, amit csinál, haza kéne járnia, mikor te is itt vagy késő estig. Te is elhivatott vagy, a betegek az elsők, de ha lenne valakid... akkor eszerint a rendszer szerint, ahogy Arthurnál is, nálad is csak második lenne az a személy - Fordultam felé érdeklődön, de nem egész testtel, az eléggé fájt volna. Ám mielőtt kinyithatta volna a száját, beléptek a nagy üvegajtón, egy nő a tálcával, rajta leves, mellette meg egy tányérban a főétel. De mindenből kettő volt. No lám, csak nem elújságolta valaki, hogy Jake is itt van még? Kedves volt tőle. Vagy jake, vagy az ápoló segítségével feljebb ültem, és elém gurították az asztalt, lepakolták rá a dolgokat, és kiment. Megint ketten maradtunk.
- Hm... most már kötelező ennie! - Mosolyodtam el, bár kicsit talán fájdalmasan, ez az ülő dolog nem volt a legjobb.

To Jake *-*

Nem értettem teljesen a fázisos megszólalását, csak néztem, mint a nyuszim, mikor egyszer a zuhany alól ugrottam ki egy szál törcsivel, rohantam ki csuromvizesen a nappaliba, mert csörgött a telefon, és tudtam, hogy Ewan az, hogy a rendelt könyvem megjön, és ahogy rohantam, megcsúsztam,  seggen szánkáztam végig a padlón, be a konyhába, és felkenődtem a konyhaszekrényre. Na, a nyuszim még akkor is úgy volt, mikor négykézláb visszamásztam és leverve a telefont, felkaptam a  földön, közben az orrom vérzését próbáltam csillapítani, szegény tapsifüles, én szedtem fel, mikor már leraktam a telefont. igen, nagyjából el van eresztve, nincs lépcső, ahonnan leeshetne, a konnektorokat nem érné el, és utálom a gondolatot, hogy bezárjam szegény szőrpamacsot, persze, ha Ewanhoz átmegyek, akkor muszáj átvinnem valamiben, mármint ha hosszabb időre, napokra, jó, ha embert lát, nem lenne oké, ha elvadulna szegény. Már most előre látom, hogy szörnyen ki fogok borulni, ha meghal, úgy imádom őt...
- Hát, Artie nem sokat van otthon, de Ewant majd megpróbálom - Mosolyodtam el, remélem, ő nem fog ebből presztízskérdést. Felsóhajtottam, nem válaszolt valami nagy terjedelemben, így hogy lehet valakivel beszélgetni? Ha pár szóban közli a tényeket, és annyi? Így nem buli, és főleg nem beszélgetés. Kicsit elszomorodtam, úgy tűnt, a dokiból nem fogom tudni kihúzni az embert, és ez elég lehangoló volt.
Éppen álltam volna neki enni, mikor Jake magára borította. Kicsit döbbenten meredtem rá, hogy jól van-e, leforrázta-e magát, de úgy tűnt, minden rendben van, csak ügyetlen.
- Az az elkeserítő tény, hogy még neki se kezdtél az evésnek - Gúnyolódtam vele, persze viccből, majd lassan tényleg elkezdte enni, nálam ezt időben el kell kezdeni, mivel a kézremegésem miatt, beletelik egy időbe, míg megeszek bármit, ami folyékony, szörnyen idegesítő. Vállat vontam.
- Ott, hogy nem vagy hajlandó beszélni, gyanús - Jegyeztem meg, és felfedeztem, hogy ha ökölbe szorítom a kezem, az eléggé fáj, mert ugye benne van az a vacak tű, és szörnyen kellemetlen.
- Tudod, nem azért jártam hozzád, mert olyan nagyon sok problémám volt, hanem mert úgy gondoltam, te őszinte vagy. És ez csodálatos volt a srácok után. Nem... nem csak doki címszó alatt jártam, hanem beszélgető társ, barátként. Őszintén. És... rossz, hogy mindig csak te hallgatod az én sápítozásaimat, mondj már te is valamit, nem készülök felhasználni ellened, tényleg, én csak... nem tudom, én is szeretnélek megismerni - Pirultam el mélyen, és halkan felsóhajtottam. Fogalmam sincs, mi lesz ebből az egészből. Inkább csendben maradtam és ettem tovább

To Jake *-*

Hiába is gondolta volna, hogy nem vettem észre, én láttam, hogy a kezemet figyeli, mire leszegtem tekintetemet, na, mi van már?! Ne csinálja, elütött egy autó, ha nem lenne bennem egy lórúgásnyi fájdalomcsillapító, szerintem vonaglanék a kíntól is, szóval most a legehynébb gondom az, hogy lassan kell ennem a tetves levest.  Nem ment valami jól neki ez a barátos dolog, lehet, azért, mert az orvosom, de lehet, hogy alapból sem valami tipikus barát típus, aki elmondja a dolgait a másiknak gátlástalanul, folyamatosan, de én most nem is azt kérdeztem, hogy milyen színű az alsója, csak, hogy mondjon magáról bármit, ez annyira nem lehet nehéz. Szerintem, bár én folyamatosan beszélgetek Ewanékkal, úgyhogy benne vagyok a szájtépésben rendesen, ha meg nincs ott senki, akkor jön a nyuszim, szegény, bele se merek gondolni, mennyi minden hülyeséget hallgatott már végig tőlem, és ha ember lenne, már mennyire ki lenne borulva, hogy te jó ég, ekkora marhát. De még mindig bújik hozzám, úgyhogy vagy nem tud olaszul, vagy elfogadja, hogy a gazdija nagyon szereti őt, és kattant. Lenyeltem a számban lévő levest, és felsóhajtottam.
- Nem tudom, rád. - Vonok vállat, de azért próbálok jobban belegondolni, hogy tudjon válaszolni, és ne csak úgy ténferegjen, hogy nem tudja, mit mondjon.
- Szeretsz olvasni? Zenét hallgatni? Filmezni? Sport? Hobby? Kedvenc kaja? Látod, van egy rakat kérdés - Mosolyodtam el. Ha erre sem tud szép hosszan válaszolni, feladom, és inkább aludni fogok. Bár ha már itt tartunk, nem vagyok a legjobban , nem is olyan meglepő. Viszont hamarosan rájöttem, hogy tényleg nem teljesen jó valami, elkezdett vérezni az orrom. Csak kicsi volt, letöröltem, de a helyére azonnal újabb jött.
- Jake adj vattát, vagy zsepit - Kértem kicsit ijedten, mert nem volt mivel felfogni, csak a kezem, de arról meg lefolyt, szóval nem árottt volna valami, ami be is szívja.

tag: Dokimnak    ♡ music: Fairy Dance ♡ notes: magyarázza már el...

tag: Dokimnak    ♡ music: Piano ♡ notes: bocsi a késésért...