- Anya? - szól Sammy a hátsó ülésről, és ahogy az utat kémlelem lassítva, pontosan tudom mit fog mondani. - ... nincs itt a kutyus.
- Igen kicsikém, ez nekem is furcsa. - felelem, miközben önkéntelenül is a ki útszakaszt szemlélem, ahol a fiatal lányka ki szokott fordulni a kutyával, de most csak egy gondterhelt arcú férfi szedi gyorsabban a lépteit, miután gyors pillantást vetett az órájára. Bizonyára késésben van.
- Biztos nincsen semmi gond - nyugtatom a fiamat, miközben lassan megérkezünk haza, és megállok a kocsival. - Talán Lacey nem ért rá ma megsétáltatni.
- De tegnap se volt itt. - jegyzi meg komolyan, miközben ujjacskáját a szájába veszi, hogy megint a körmét rágja.
- Ezt meg ne lássam többször, drágám - figyelmeztetem a visszapillantóból, miközben az ujja kicsúszik a szájából, és a háta mögé dugja. - Na kiszállás...

Estére egészen folyamatos lesz a kutyaugatás, Sammyt le se lehet vakarni az ablakból, ahogy a szomszéd lakásba néz, én pedig a fejemet csóválom, akárhányszor könyörögva néz rám.
- Mami, csináljunk valamit. - selypeg, mint mindig, ha fáradtnak érzi magát, én pedig felsóhajtok.
De hiszen biztos, hogy nincsen semmi baj. Talán csak a gazdája elutazott valahová. De akkor a lánykával, aki sétáltatja, mi történhetett? Csak ezen jár a fejem, miközben megvacsoráztatom Sam-et, megfürdetem, és lassan aludnia kell, de még az esti mesénk hangját is félbeszakítja a szerencsétlen állat ugatása. Szerencsére a gyerek jó alvó, így pár kérdés után békésen alszik, mit bán ő kutyaugatást, vagy bombarobbanást, bár én is ilyen jó alvó lennék mint mindig.
Azonban lassan ideje kézbe venni a dolgokat, hátha mégis valami szerencsétlenség történt. Habozva tárcsázom is a rendőrség számát, egyébként is minta Lacey említette volna, hogy a kutya gazdája egy rendőr, és nyugodt hangon megkérdezem, nem küldenének -e ki valakit, mert aggódom a két nap óta tartó ugatás miatt, hátha rosszul lett a lakó a lakásban, és segítségre szorul.
Aztán nincs más hátra, mint várni.
Ügyes-bajos teendőim között egyre gyakrabban tekintgetek ki az ablakon, miközben megpróbálom elképzelni a férfit, aki "nem olyan öreg", ahogy Lacey leírta, és "egész jóképű lenne, ha nem dolgozna annyit, mint egy gép, és nem nézne úgy ki,mint egy zombi." Elmosolyodom, ahogy eszembe jut a lány hangjának csengése, és szinte látom magam előtt a férfit, aki bizonyára magas és széles vállú, mert hát a bűnt üldözi, rendőregyenruhában, elhanyagolt pofaszakállal, szomorú szemekkel. Ilyennek képzelem. Bizonyára roppantul magányos lehet, ha a kutyája az egyetlen társa, és talán történt vele valami a múltban, amitől egyedül maradt.
Szegény fickó.
EGyre többet sandítok ki az ablakon, és szinte megdobban a szívem, amikor meglátok egy férfit a lakás felé közeledni. Rögtön magamra is kapok egy kardigánt, és kisietek az utcára, gondosan bezárva az ajtót magam után, hogy Sammy biztonságban legyen.
A férfi lassúnak és fáradtnak tűnik, nagyon megesik rajta a szívem, így a legkedvesebb, legmelegebb hangon szólítom meg.
- Jó estét kívánok, itt lakok a szomszédban, és én hívtam a rendőrséget. - szorosabbra húzom a kardigánom, elég csípős az éjszakai levegő. - A kisfiammal nagyon aggódtunk, mert két napja nem láttuk a kutyust, és az ifjú hölgyet aki sétáltatni szokta, így... azt hittem valami baj van... - elbizonytalanodok, mert a sötétben nem láthatom az arckifejezését. - Elnézést, engedje meg, hogy bemutatkozzam, Chandler Vaillant vagyok - isten neki, mi baj történhet alapon nyújtom a kezem, és tudom, a sötétben nem igazán láthatja, de megeresztek felé egy kedves mosolyt is.