Átlagos, így első ránézésre. Aztán amíg tovább szemléled feltűnik, hogy túl sokszor süti le a szemét. Nem azért mert félénk, ó erről szó sincs.Egyszerűen csak kerüli a pillantásodat. Attól fél, hogy túl hamar kiismered, hogy elég csupán ha másképp villan a szeme, ha egy kicsit tovább siklik végig rajtad a tekintete, ahogyan az ajkába harap, és ahogyan úgy felejti a mozdulatot. Aztán eltelik két perc, vagy talán három is, meglehet még több és te azt veszed észre, hogy már a külsejét vizslatod. Nem feltétlenül azt a fekete szempárt, mely olyan mint a frissen ásott sírgödör: mély és telve van titkokkal. Talán nem is a hajának mélysötét hullámzását (most ilyen színű, holnap lehet, hogy burgundi lesz, két hét múlva belevegyül néhány szőke tincs, meghosszabbítja, vagy éppen vágat belőle, ahogyan a kedve tartja.) És azt hiszem nem is a ruházata, mely most még a szokásostól eltérően visszafogott. Csak nézed és keresed a külső mögött azt aki valójában ő. Egy nőt, egy asszonyt, egy gyermeket, akit talán elhagytak valahol az életben. És nem is jársz messze a valóságtól. Valaki tényleg elhagyta őt egykor. Talán az is megfordul a fejedben, most, hogy így áll veled szemben, és mosolyog rád, hogy túl finomak a vonásai, túlságosan szoborszerűek, mintha egy művész láthatatlan vésője nyomán forgácsolódna a márvány, és megalkotta őt. Nem, nem isteni sugallat volt, még csak nem is egy tehetséges elme szüleménye, és az igazat megvallva senki nem várta az érkezését. Cornwall 5. baronetjének, Sir John St Aubyn legkisebb hugának, Margaretnek a gyermeke. És egy angol alsóházi írnoké, aki túl hangosan és túl vehemensen hirdette a politikai nézeteit, hogy a kisasszony végül beengedte az ágyába. Ezt a skandallumot nem lehetett úgy hagyni. Még a XX.században sem. Még a hetvenes években sem.
A hetvenes években még más világot éltünk, te még emlékszel rá? No igen, te már egy modernebb kor gyermeke vagy, nem tudhatod, hogy akkoriban általános volt a tupír, a lehetetlenül rövid szoknya, és a még lehetetlenebbül magas sarkú cipő, mindent áthatott a geometriai minták sokasága és a beat zene monoton üteme az egyetemi kollégiumok LSDtől és a fűtől füstös, terhes légkörében. Mi még hittünk a békében és a háborúban és abban is, hogy mindkettőben szeretkezni kell. Vagy ez egy másik jelmondat volt, amire már ki is emlékszik azokból az időkből? Na és hát divat volt politizálni, divat volt lázadni, édesmindegy, hogy éppen mi ellen, csak meg lehessen tenni, mert szabad volt. Maggie amúgy szép lány volt. Hatalmas őzike szemekkel, és ezerfelé repkedő gesztenye barna hajjal. A feneke olyan ütemben járt egyik oldalról a másikra, hogy egy idő után arra lettél figyelmes, hogy már rég nincs ott, de még mindig őt látod. A járása olyan volt, mintha egy sor rugó mozgott volna benne. Az a fiú meg, a nem túl konzervatív nézeteivel úgy levette a lábáról, hogy öröm volt nézni. Legalábbis a szobatársaknak mindenképp. A nyári szünet után Margaretet nem láttuk többé, a bátyja, a karót nyelt Sir John vette ki az iskolából és küldette máshova. Állítólag az Államokba, de ezek inkább pletyka szinten terjedtek. Ahogyan az is pletyka volt, bár sokan a kapcsolataik révén elég biztos információkkal rendelkeztek, hogy Maggie egy kislánynak adott életet 1980. februárjában, majd még a tavasz beköszönte előtt visszatért Cornwallba. Újságíró vagyok, az a dolgom, hogy a rejtélyek után kutassak és egy ilyen, első kézből kapott infónak mindenképpen utána kellett járnom.
Már a kilencvenes éveket írtuk, amikor előkerült a régi, egyetemi naplóm és benne rengeteg marhasággal telefirkálva az a régi történet Maggie St Aubynról, meg a titokzatos eltűnéséről és egy kislányról Amerikában. Mennyi idős is lehet? Már tizenöt talán. Én meg lelkes voltam és nyomoztam. Nem bízott meg senki vele, egyszerűen engem érdekelt a sztori. Pulitzer díjat reméltem tőle? Végül aztán a kétezres évek elején elnyelte az írásomat az íróasztal fiókom.
Hogy miről szólt? Ó ne is kérdezd, szerintem pocsék egy könyv lett, valami olyan címet adtam neki, hogy a "Cornwall-i nemes kisasszony nyomában". Végül aztán csak annyi lett a vége, hogy néha előveszem, beleolvasok, belejavítgatok vagy éppen elégetek oldalakat. Lehet, hogy jobb talán annak a lánynak is, ha nem tudja meg az igaz történetét. Ha látnád! Pontosan olyan mint az édesanyja, akibe azt hiszem titokban én is beleszerettem egykor, és azt is gondolom ezzel nem voltam egyedül. De hát ki mert volna kikezdeni Sir John hugával? Hát az a politikus palánta mindenképpen. Mondjuk jó lenne tudni, hogy vajon ő kereste a lányát? És egyáltalán miért engem foglalkoztat ez az egész? Charlotte a neve, mármint a lánynak. És a rendőrség kötelékében dolgozik, mint kriminál pszichológus. Mindig derültség suhan át az arcomon valahányszor a bácsikájára gondolok, aki valószínű még a trágyát is aranyvillával hányatja ki a birtokon, és soha nem nősült meg, gyerekei nem születtek. És itt volt ez a lány, akit a barátai Lotténak hívnak, és a maga természetességében éli a mindennapjait.Cornwall urának örököse és semmi fogalma nincs az egészről. A hajszínváltoztatáson és a szem lesütögetésen kívül nem lehet róla túl sokat megtudni, elég zárkózott. Egyetlen egy barátja van, egy rendőr fickó, Mark, akit sikerült egyszer elcsípnem. Igaz kicsit kamuznom kellett hozzá, de hát ez a szakmám. Tőle tudtam meg pár apró dolgot a lányról, és még kérdezgettem volna, ha nem fog gyanút. Komolyan egy nyomozót próbáltam meg rászedni? Én sem vagyok normális.
Megtudtam,hogy két éve elvált, gyerekei nincsenek. Állítólag a férje elég komoly terrorban tartotta és nagyon sokáig nem mert kilépni a kapcsolatából. És ami a legkülönösebb és amin megdöbbentem vannak bizonyos addiktív szokásai. Hogy pontosan mik ezek...na hát ezt nem sikerült megtudnom, mert itt kapcsolt engem le a jó nyomozó. De azért egy külön lapon feljegyeztem pár dolgot Lottéról, ami szerintem jellemző lehet rá, és egy érdekes képet kaptam. Már egy hónapja nem járok a nyomában, nem követem, de nem tudom kiverni a fejemből. Azt hiszem máshova kell költöznöm, ha nem akarok mélysötét szemekről és változó színű hajakról álmodni, meg egy lányról, akihez igazából semmi közöm sincs. Azt hiszem én vagyok a függő, és nem ő.