Tudtam, hogy milyen erős és határozott, de az, hogy valahol ő is olyan volt mint én - gyors, metszően halálos akár, nem sokszor gondoltam bele ebbe. Egyrészről mert volt egy sejtésem, másrészről pedig éppen elég volt az is, hogy nekem megvoltak a módszereim. Kétségkívül, Mr. Saintwood elégedett volt minden egyes alkalommal, amikor valami "extrát" kért tőlem.. azokkal szemben, akik bökték a csőrét és ártottak az üzletnek.. Vajon hogy reagálna Takashi, ha megtudná mindezt rólam?
Szavakkal mégsem reagáltam le a biciklisre mondott reakcióját, csak egy apró kis rándulás jelezte a szám sarkában, hogy értettem a célzást, és örültem, hogy nem esett senkinek sem baja.
Mégis inkább az volt fontosabb, ahogy odalépve hozzá végre megcsókoltam, de amint a kezei megakadályoztak, csak egy pillanatra vesztem el a szemeiben. Ajkamat beharapva sütöttem le a szemeimet, de az a mosoly, az az átkozott, ami kibontakozott az arcomon - sokkal árulkodóbb volt. Másra sem vágytam a mai nap után, mint hogy vele legyek. Takashi nem a munkám volt, hanem az életem. Az elsőt bármiért eldobtam volna, őt semmi pénzért sem.
- Nem könnyíted meg a dolgom, hogy a vacsorára koncentráljak - nevettem fel halkan, visszahajolva hozzá a nyakát vettem birtokba röviden az ajkaimmal, aztán mielőtt még elrontottam volna a készülődés jutalmát - az étkezést, kisiklottam a karjai közül, hogy a jobbján helyet foglaljak.
A szemeim közte és az étel közt vándoroltak, vártam, hogy szedjen magának.. mindig megvártam, mert azon túl, hogy így diktálta az illem, amit oktattak nekem, szerettem figyelni, ahogy magához veszi az ételt és ahogy jóízűen elfogyasztja azt.
- Mit szeretnél inni? - tértem rá a következő kérdésre.. tudtam, hogy mit szeret, mégis érdeklődtem. Minden egyes alkalommal.