Rá kellett jönnöm, hogy már nem vehetem fel a versenyt a fiatal kis fruskákkal. Na nem abban, hogy ki lehet a díjnyertes ribanc, mert abban biztosan én nyertem volna minden esetben tekintve a "szakmám", de nem kötöttem senki orrára. A legtöbben meg sem tudtak volna fizetni, na meg pár alapszabályom volt. Haverokkal és ismerősökkel soha nem mentem el egy kósza dugásra. Nem érte meg az nekem. Egy esetben sem. Elnézően mosolyogva néztem végig a lányok próbálkozásait, ahogy felkínálták magukat a fiúknak, míg én.. a többiekkel ellentétben az utóbbi - ránézve az órámra - öt órámat azzal töltöttem, hogy felváltva ittam vizet és valamilyen gyümölcslevet. Nem panaszkodom, ezeket imádtam, míg alkoholt csak elvétve, ritka alkalmakkor öntöttem le a torkomon. Mondjuk ha az adott ügyfél mindenképpen rám akarta erőltetni, nem utasíthattam vissza.
- Carley, holnap.. holnap be-bejössz majd? - valahonnan nagyon távolról ért a hang, mégis összerezzenve szorítottam rá a poharamra Robbie hangját meghallva. Alig húsz évesen martinit szorongatott a kezében és a mai este folyamán már ötödik alkalommal környékezett meg. Nem akartam elutasítani, vagy akár azt megmondani, hogy menjen másvalakit ostromolni az imádatával, mert egyrészt csak egy elveszett kisfiú volt, aki ragaszkodott ahhoz, aki segített neki, én viszont utáltam a kacsa-mama szerepkörben tetszelegni.
- Nem hiszem, dolgozom - rámosolyogtam a tejfölszőke hajú, szemüveges, Einsteinre hajazó figurára, aki egy másodpercig zavart pillantással mért végig, hogy közelebb lépjen óvatosan, kimérten, mintha attól tartott volna, hogy ettől minimum az egyik karját tőből tépem ki. További negyed órán keresztül igyekezett szóval tartani, az én lelkesedésem pedig zuhanórepülésben csappant meg, és a legelső gondolatom az volt, hogy meneküljek a süllyedő hajóról, ezért is elnézést kérve szabadultam meg a társaságától, és az utolsó, amit láttam belőle, hogy letörten szívta meg a fekete, rövid szívószálból a martinit, bent hagyva a pohárban az olajbogyót is még.
Odakint, már a friss levegőből sürgető, mély lélegzettel töltöttem fel a tüdőmet, várva, hogy a menekülési vágy ne az első ösztöneim egyike legyen, de még koránt sem voltam kész. Pontosabban nyugodt, csak egy oldalpillantást vetettem a távolabb leparkolt autómra, hogy a környéken megsétáltassam magam. Lassú, halk léptek kísérték utamat a Clair de Lune dallamával a fülemben, ami végül segített lenyugtatni, és nagyon nem vágytam a továbbiakban visszamenni, hogy olyan közegben legyek, ami feszélyezett. Képes voltam bárkivel elbeszélgetni a lehető legtöbb dologról az élet minden területén, de volt, ami még az én képességeimet is meghaladta. Mint egy csokornyi fiatallal együtt jól érezni magam, akiknek az életét ugyanúgy a szex alapozza meg, csakhogy fogalmuk sincs arról, hogy nekem az mit jelent. Lehetőséget, tanulást, ismertséget, információkat, elemzést az élvezet mellett.
Mégis az éj sötétjébe burkolt, lámpák narancsos fényével megvilágított utca csendességét megtörő alak egy pillanat alatt rántott ki a gondolataimból. Összevont szemöldökkel szaporáztam meg a lépteimet az autóm felé. Sosem szerettem, ha a közelében ólálkodtak, és az a sötétség mégis úgy stírölte, mintha a legdrágább ékkő volna a világon. Nekem az is volt, de akkor is az enyém!
- Segíthetek valamiben, uram? - hangomban semmiféle meleg kedvesség nem hallatszott, ahogy a férfire néztem már pár lépés távolságból az autótól és tőle, miközben végig őt néztem, már egészen a kocsiig lépve. Ujjaim siklottak végig a hófehér motorháztetőn csak röviden, végigstírölve gyönyörködve az autó szépségében, mintha nem is az enyém volna. Pedig butaság, mivel bármennyiszer láttam, mindig mosolyt csalt az arcomra. Olyan volt számomra ez az autó, mint a minőségi szex.

Ha nem azzal töltöttem volna az időmet, hogy zavarban lévő tizenévesekkel és aligha józan szaktársakkal akartam volna közös nevezőre jutni, akkor most tudnék a saját dolgaimmal is foglalkozni. Mondjuk egy hatalmas adag fagyit elnyalogatva a kanapén, vagy éppen a szex kötné le minden időmet. Amellett persze azért néha jó volt szocializálódni, csak nem az itteni környezet volt a legmegfelelőbb erre.
- Olyan, mint a legdögösebb nő - mosolyodtam el, végignézve a kocsin ismét, megtaperolva a motorháztetőt is, rövid időre megnézve a férfit a kocsi takarásában. Nem igazán akartam, hogy azt higgye, bármiben is meggátolnám őt, így amikor folytatta a szavait, csak megvontam a vállaimat. Ugyan ki hinné azt el, hogy ez az én kocsim?! Erre alapozva hagytam, hogy ott maradjon a bal oldalon, míg én az autó jobb oldalán az ajtóig léptem, hogy az ablakhoz lehajolva benézhessek a csak lámpa fényében fürdő autó kárpitozott üléseire.
- Városban nem a legjobb - emelkedtem fel, megtámaszkodva a kocsi tetején egy mosolyt megengedve a férfi felé, mégsem gondoltam úgy, hogy még bármit is kellene tennem, ugyanis nem éreztem még a férfit fenyegetőnek.
Megtehettem volna azt is, hogy másnak adom ki magam, egy részeg csitrinek, akit a motorháztetőre vágva egy körre bárki kipróbálhatott volna, de annál többet értem, mint hogy valamiféle jöttment felpróbáljon, és valamilyen szart összeszedjek. Nem igazán volt kedvem az átlagosnál többet eljárni tesztek miatt, és amúgy is.. minek játszanám meg most magam? Elég volt a munka során, az ügyfelek kénye-kedve szerint eljárni, amikor azt adtam, akit és amit kértek.
Félrebiccentettem a fejemet, ahogy eszembe jutott valami, ellöktem magam az autótól, de csak annyira, hogy az alkarjaim helyett a tenyereim érintsék csak ezt a szépséget, így könnyebb volt, tőle is távolabb voltam.
- Miért ezt szemelted ki? Lehet, hogy a legtöbbet hozzák a piacra, de talán ezt is keresnék a leginkább. Lentebb az utcán van egy Land Rover. Az nem érdekelne? - érdeklődtem tőle nyugodtan, ám a hangom ugyanolyan hűvössé vált, mint előtte. Kíváncsi voltam a reakciójára. Na nem mintha nem szoktam volna már hozzá, hogy elég feltűnő autóm van, de az eddigi érdeklődők mind lehajolva, mint a törpék, úgy lesték a kárpitozást, a műszerfalat, egyikük sem így.. ácsorgott mellette. Nem voltam igazából paranoiás, de szerettem az enyémnek, csak a sajátomnak gondolni mindazt, amivel rendelkeztem. Legyen az egy kiegészítő, egy ruha, az egyik otthoni koreai csecsebecsém, de a legfőbb: az autóm senki másé rajtam kívül!
- Nálam van a kulcs.. ha esetleg szexin csipogó hangot szeretnél hallani - mosolyogtam rá úgy, mint aki azt kívánja, bárcsak fordulna fel a másik. Persze nem akartam, hogy meghaljon, inkább azt, hogy ne szórakozzon velem, mert a mai napon is csak nyugodt percekre vágytam, amikor a tv-ben szereplő szépségkirálynők a világbékéért nyögtek fel a kulisszák mögött.

Szerettem volna játszani vele! Úgy igazán, de nem voltam túlságosan nyugodt, és ha alapból ingerültebb voltam, nem igazán tudtam megjátszani a jó, játékos kis ribancot, aki elvonja a pasik figyelmét az adott helyzetben. Ha kellett, akkor persze, éltem a nőiségem lehetőségével, de amúgy... emberként jobban szerettem, ha kezeltek.
- Csak feltételezés - újabb éltelen mosoly a férfire, akinek a mozgására nem mozdultam, hiszen ha ő a macska, nekem elvileg az egérnek kellett volna lennem, én pedig a bátrak közül voltam az egyik. Na meg.. semmi értelme nem lett volna elfutnom, ha már itt vagyok az autómnál, nem fogok elfutni előle.
Egyetlen mozdulatát sem tévesztettem szem elől, s ahogy ő lépdelt, úgy én is fokozatosan felé fordultam, hogy még csak annak a lehetősége se forduljon meg a fejében, hogy mögém kerülhet, azt amúgy sem szerettem. Jobb volt a biztonság, amikor TE magad figyelhettél meg másokat ahelyett, hogy a te mozdulataidról tudtak mások.
Fogalmam sem volt arról, miért mentem bele a játékba. Miért engedtem, hogy egészen közel kerüljön és hogy miért is voltam akkora vadbarom, hogy a kulcs már a kezembe simult, főleg akkor, amikor a fickó még közelebb ért hozzám, pedig a bennem munkálkodó vészcsengők már úgy visítoztak, mintha egy egész harangot kongatnék magamban, de túlságosan is fáradt voltam ahhoz, hogy racionálisan és logikusan dönthessek a magam baromságairól.
- Bárkinek tetszene, ez igaz - mosolyogtam rá ismételten a férfire, nem ellépve előle, nem meghátrálva a kialakult helyzetből. - De nem látszol olyan közvetlen alkatnak, aki érdeklődne, hány lóerős motor van benne, vagy hogy mennyi a tömege - pakoltam a fenekemet neki az autónak, így egyrészről felkínálva magam neki, másrészről pedig meg is védve magam. A kulcsot elsüllyesztettem a nadrágom zsebében, végig a férfit nézve, hogy vajon tényleg rajongóval állok-e szemben. A mozdulatai elárulták.
- Mellesleg túl közel jöttél hozzám, hogy én érdekeljelek első körben - néztem bele egyenesen a szemeibe, csak hogy tudja, komolyan is gondoltam, és attól függetlenül, ahogy kinéztem és amilyen ruha volt rajtam, gyanítottam, hogy nem én érdekeltem őt. Nem mintha bánnám ezt, de akkor sem leszek féltékeny. A kocsi nem adhatja meg mindazt, amit egy nő. Na jó, ebben nem vagyok annyira biztos, de a szex az biztosan kilőve a repertoárból.

Elmosolyodhattam volna. Ha nem ez a helyzet alakult volna ki, ami jelenleg. Hogy milyennek láttam? Muszáj volt olyan választ adnom neki, ami tetszett volna neki, és mégsem hazugság. Részemről sem. De nem akartam paranoiás lenni, mert nem érdemeltem volna meg a félresikerült partis időszak után. Tényleg olyan nehéz lenne egy napot úgy töltenem, hogy forró teát szürcsölgessek?!
- Veszélyesnek. Vakmerőnek - válaszoltam egészen halkan neki, nem kerülve el a figyelmemet az, ahogy végignézett rajtam. Valószínűleg ezt még nagyon meg fogom szívni! Képtelen voltam jobban összpontosítani, pedig kellett volna, és a következő szavaira csak egy fanyar mosoly jelent meg az arcomon. Ha ismert volna, nem gondolta volna ezt. Nem változtatott meg a pénz, nem tett gőgössé, egyszerűen csak megfigyeltem másokat. A mozdulataikra, hangszínükre, gesztusaikra bőven elég volt fókuszálnom. Viszont a következő másodpercek kiestek, sikerült olyan szinten figyelmetlenné válnom, hogy már csak a fickó nekem feszülő testét érzékeltem és a kés pengéje a gyomromnak. Lemerevedtem egy pillanatra, mielőtt megcsúszott volna a keze, ujjaim siklottak végig a mögöttem terpesztő autó ablaküvegén.
- Szerinted meg fogod úszni a késelést? - fojtott hangon beszéltem hozzá, miközben a szemeit figyeltem. - Mit kezdesz az autóval? eladod, és reménykedsz benne, hogy nem fogják tudni addig lenyomozni az autót? - váltottam egy újabb témára, érdeklődve tőle, addig is bátorságot gyűjtöttem.. mert kellett. Muszáj volt! Egyik kezem rácsúszott a csuklójára, míg a másikat láthatta, hogy a kulcsot rejtő zsebembe siklott, hogy azt ki nem véve onnan, de az autót nyitó csipogás hangzott fel.
- Csináltál már ilyet, igaz? - a szemeim még mindig az övéit figyelték, tudtam, mit kell tennem, de igazán nem volt hozzá kedvem. Mégsem mozdultam. Még. Mert azt akartam, hogy ő legyen az első, és lehetőségem legyen az önvédelemre. Ha pedig a kés a bőrömet sérti fel a következő pillanatban?! Megszívtam, de nagyon. Mégis reménykedtem, hogy volt esze is.

Valahol pontosan tudtam, hogy csak a vesztem felé sodródom, de nem érdekelt. Senki nem fog olyan játékot űzni velem, amit én nem akarok. És azt, amit ez a férfi csinált, nagyon nem volt ínyemre. Sokkal inkább azért is, mert úgy gondolta, hogy nekem nem volt beleszólásom a dolgok lefolyásába.
Szinte ösztönössé vált az, hogy a magam és az ő határait is keresgéljem a szavaimmal, de az, ahogy reagált, meglepett. Pontosabban olyasvalami játszódott le bennem, aminek nem kellett volna. Látszólag bár nyugodt maradtam, belül tombolt a vérem. Akartam, hogy bántson, mert akkor az én fejemet is elönthette volna a ködbe burkolózott kegyetlen düh, mégis csak egy elmosódott mosoly vallott színt arról, hogy tetszenek a szavai, és mennyire igaza is van neki.
- Egy kicsit talán. Legalább addig sem lesz tied a kocsim - sikerült már csak akkor egészen halkan belesuttognom a köztünk húzódó vékony levegőrétegbe, amikor a hangok egyre hangosabbakká váltak már nem messze tőlünk. Magamban káromkodva hagytam, hogy a tolvajom közelebb húzódjon hozzám, még mindig érintve a bőrét, és ahogy szinte teljes testtel hozzám simul, nekiszorultam az autómnak. Nem is igen sikerült arra koncentrálnom, hogy nem messze tőlünk segítségért kiálthatnék. Akár a vérem árán elérhettem volna azt, hogy megmentsenek. De ha a kés bőrömet lyukasztva szerveket ért volna, az irgalmatlanul fájt volna, mégsem hagyhattam. Nem akartam megadni magam. Nem akartam, hogy észrevegyék, bajban vagyok, és csak egy futó pillantásra néztem a fickó mögött elhaladó párosra, akik mosolyogva néztek minket. Azt hitték, hogy majd mi is dugáshoz készülünk és én csak egy kicseszett kurva voltam. Oké, ez igaz volt, de mondjuk úgy, hogy a nemesebbik fajtából.
- Ha azt mondom tényleg az vagyok, akkor... - suttogtam hirtelen a sötét hajú nyakába, és mielőtt még befejezhettem volna a mondókámat, vagy akár ő reagálhatott volna, szabad kezemmel elkapva a tarkóját rántottam magamhoz, hogy megcsókolhassam olyan szenvedéllyel, ami egyértelművé tette; bármilyen helyzetben képes vagyok ribanccá avanzsálódni. Ajkaim nem engedték, hogy akár csak egy pillanatra is tétovázzon a viszonzásban, tarkójáról a hajába siklottak ujjaim, hogy belemarkolhassak a puha fürtökbe, miközben a csípőmet nekinyomhassam a combjának, ezzel is eltolva magamtól egy kissé, hogy sokkal több szabadabb terem lehessen a következő mozdulatokhoz, amit ha sikerül elterelnem a figyelmét, meg is fogok tudni valósítani. És hogy közben a kést tartó keze még erőszakosabban nyomódott-e neki a bordáimat fedő bőrrétegnek, jelenleg nem érdekelt. Ahogy az sem, hogy mi lett azzal a másik párossal. Valószínűleg éppen rajtunk csámcsognak, hogy vajon itt, a nyílt utcán fogom-e megdugatni magam. Na nem! Azt biztosan nem, más terveim voltak.

Megszokás, beletörődés, élvezet, és talán egy kis vágy is volt, ami beleveszett abba a mozdulatsorba. Egészen gyengéden akartam volna, de nem ment. Volt, akivel képtelenség volt úgy bánni, ahogy megérdemelte volna. És mégis mit érdemelt valaki, aki az autót akarta, engem eldobva? Pusztító, lassan terjengő haragot robbantott szét csak a bensőmben, ami kígyóként feszült a bőrömnek odabent és dobbantotta meg a szívemet. Az enyém! Senki el nem veheti tőlem... jutottam egyszerűen arra a tényre, hogy itt nem az lesz, amit ő akart. A kés, a nekem, bőrömnek kívülről felfutó penge pedig csak felerősítette bennem azt a gondolatot... hogy meg kell védenem.. Mindent! Semmit sem hagyni neki!
Végighallgattam azt, amit mondott, hagytam, hogy a tudatom elraktározza a hangját, a szagát.. azt a keserű valamit, amit a közelében éreztem és csak lassan, mélyeket lélegezve pillantottam fel a szemeibe, testemmel nekisimulva kissé az ágyékának, éppen annyi időre, ameddig a kezét meg nem éreztem, belém marva, nem fájón, csak érezve, hogy ott van, egészen közel.
- Milyen kár - visszhangoztam suttogóra váltva, kissé rekedtebbé is vált a hangom közben felnyögve az érzésre, és tudtam, hogy nem élvezheti ki sokáig. Mert ez nem az ő estéje volt. Az enyém! Jutottam el megint ugyanoda, de most... már megváltozva a gondolataimban is. Nem csak a figyelmét akartam elterelni, hanem azt akartam, hogy fájjon neki.
- A kocsim árából akartad kifizetni... vagy úgy gondoltad, hogy ingyen kefélhetnél velem? - folytattam bujasággal a hangomban, mint aki a rosszra akarta volna csábítani. Ujjaim lassan simítottak végig a csuklója mentén a bőrén, hogy aztán a kézfejét cirógathassam meg lágyan, és ahogy éreztem, kevésbé szorít a mozdulata, kevésbé fájón nyomakodik bőrömnek a penge, azonnal váltva a taktikán rántottam magamtól el a csuklóját fogást váltva azon, hogy egy pillanat alatt bújhassak át a karja alatt, el a csípőmet érintő kezétől, és ha a meglepetéssel tudtam élni, a következő pillanatban már a keze a hátának is szorulva úgy fogtam azt meg szoros tartással, két kézzel, hogy a lehető legkényelmetlenebb lehessen neki és lehetőleg ki se tudjon szorulni az általam rá szabott fogságból.
- Csakhogy ez ma nem fog megtörténni. Még ha ribanc is vagyok - keményedett meg a hangom egy pillanat alatt. Nem ígértem a hangsúllyal, hanglejtéssel neki semmit. Sem végeláthatatlan kínokat, sem pedig olyan halált, amit azok szoktak megkapni, akik Mr. Saintwood útjában álltak. A halált sosem jelentettem be. A halált én magam hoztam el nekik. Gyorsan, kíméletlenül, nem várva a reakciókat. Most.. itt.. mégsem ez volt a módja a dolognak. Hanem volt gyorsabb nálam, és nem tudott kiszabadulni, akkor rántottam egyet a kezén, hogy a késtől megszabadulhasson.. leginkább amiatt, hogy magában ne tegyen kárt.

Szükségtelen volt olyan intézkedéseket tennem, amik előrelendítették volna azt, ami ilyenkor általában meg szokott történni. Nyugodt voltam, hagytam, hogy a szívdobbanásaim lassú, mély ritmusba burkolózzanak, s hagytam, hogy a fickó visszhangos jajveszékelése töltse be az utca aktuális csendjét, nem törődve azzal, hogy fájdalmat okoztam neki. Akartam, hogy fájjon, hogy érezze, milyen amikor csont törik, amikor vér folyik, az övé, és akartam, hogy érezze, én is megtehetek vele bármit. De nem! Lassú, halk sóhaj hagyta el ajkaimat a fenyegetésére, s ha nem azzal foglalkozott éppen, hogy hogy ordítson, láthatta az autó üvegén tükröződni a nyugodtságot szétáradni az arcomon. Felkészült voltam.
- Előbb abba is hagyhatnád a siránkozást, mielőtt feleslegesen jár a szád. Kettőnk közül lefogadom, hogy én ontottam több vért - hangom egészen halkká vált, a fenyegetés azonban hiányzott belőle, csupán tényközléssel éltem, s bármennyire is mutatkozott szenvedélyesnek az imént ujjaival a bőrömön és a fenyegetéssel fölém tornyosulva. Engedtem a szorításon csak egy kicsit, annyira, hogy az egyik kezemmel könnyedén ki tudjam szedni a kést a férfi kezéből - több okból is. - Nagyon gyorsan elterelhető a figyelmed és ez a veszted fogja okozni, te hülye - nem sértegetni próbáltam, csak felvázolni neki mindazt, ami elég egyértelmű volt. Egy nő elérhet ezt-azt. Egy jó nő bármit, amihez csak kedve van. Bárkinél.
Nem mozdultam. Hagytam, hogy szokja a helyzetet, s egészen hozzásimultam a férfi hátához, miközben egy újabb ittas pár jött felénk, a kölyök valami ócska poént sztorizgatva a libának, aki úgy dőlt neki, mintha legalább a részeg Pisa-i ferde torony lett volna.
- Hallgass! - suttogtam a fickónak, akinek a hátához simultam belélegezve a bőrének illatát is, halkan nyelve egyet, mert egyáltalán nem tetszett. Sem a helyzet, sem pedig a férfi illata, az a füstös valami, ami belőle áradt. - Vagy esküszöm beléd állítom a kést! - egészen halkan duruzsoltam a fülébe, és ha egyet értve velem ténylegesen is feltűnésmentes akart maradni, késsel a kezemben öleltem át őt úgy, hogy a penge a férfi ágyékának nyomódott.  Nem akartam bántani őt, de erről nem kellett tudnia. A lényeg az volt, hogy ténylegesen is csendben maradjon és úgy tűnjön, hogy egyáltalán semmi szokatlan nem volt a párosunkban.

Nem válaszoltam. Ha minden sértésre, amit a kurvaságom alatt kaptam, felhúztam volna magam, már rég idegbeteg lettem volna. Lassan, nyugodtan mosolyodtam el anélkül, hogy ismét a vérét szívtam volna a véleményemmel. Az ember sosem tudhatta, hogy szorult helyzetben mégis kire tudott számítani, és ha esetleg valami necces szituáció lett volna, akkor isten bizony, megengedtem volna neki, hogy beüljön az autóba. Természetesen csak és kizárólag az anyósülésre. A fájdalomra is felesleges volt reagálnom. Pontosan tudtam, hogy mivel milyen hangot fogok kiváltani a férfiből, de mégsem vittem túlzásba. Nem ért annyit a helyzet.
- Kurva vagyok, édes - suttogtam vissza még mindig a hátához érve a mellkasommal, hasammal, s az ölem is hozzásimult részben. - Nem fogsz levenni a lábamról pár nyamvadt szóval - legalábbis te nem... - folytattam gondolataimban a szavakat, s ahogy újfent megszólalt, hosszan, mélyen felsóhajtottam. Játszani akart velem, én pedig.. hirtelen már nem hazamenni akartam, hanem tudni, hogy mégis meddig menne el. Mit akarna megtenni azért, hogy életben maradjon - holott nem volt fenyegetve általam az élete. Most még nem.
- Igen, az enyém. Már kezdetektől fogva - váltott a hangom valami halkabbá, játékossá, és ezzel együtt a kést is engedve el hullott az aszfaltra, de a kezem nem mozdult, pontosabban el nem, inkább rásimult a férfi ágyékára lassan, hozzáértőn, egészen óvatos mozdulattal érintve csak meg a reszkető, gatyájában megbúvó férfiasságát. És hogy közben eltávolodott-e az a páros.. nos, nagyon nem érdekelt. Újra és újra megmozdult a kezem, és tudtam, mit akarok. Irányítani őt, azt, hogy az akaratomnak adja meg magát. Összezavarni, hogy még csak tudni se tudja, mi lesz a következő lépésem. És hogy el akartam innen húzni? Meglehet. Fáradt voltam, de annyira nem, hogy teljes mértékben az irányításom alá vonjak egy agyatlan tagot.

Könnyű az embereket megvezetni. És még könnyebb őket pellengérre állítani, egy döntés elé, aminél úgysem lelnek rá a legkézenfekvőbb megoldásra. Bosszant! Bosszant az, hogy becézett! Most, hogy nem dolgozzam, ezek a különbségek még jobban kiéleződtek, ezért is hagytam abba egy pillanat alatt az egészet. A kezem nem mozdult, helyette csak óvatosan, nem fájdalmat okozva neki szorítottam rá, csak hogy érezze, még mindig nem nyerő az, amit csinált.
- Elengedlek, ha eltűnsz a szemem elől és meg sem próbálkozol valami hülyeséggel - engedett a hangom csak egy egészen hangyányit, az ujjaim pedig engedtek a szorításon is.
- Ha mégis trükköznél - mélyedt bele az ujjam és a körmöm a karjába ott, ahol nem fedte már ruha a bőrét. - Megismertetlek a fojtózsinórral - váltott egészen halkra a hangom, mégsem fenyegettem. Nem volt szokásom. Mr. Saintwood-nak elvégeztem azt a munkát, amit kért tőlem mindenféle kérdések nélkül. Ahol érdeklődtem, ahol tudni akartam, arról nem kellett mindenkinek tudomást szereznie.
A férfit elengedő kezemmel túrtam bele a zsebembe, előhalászva a kulcsot pedig egy hang jelezte azt, hogy az autót újra bezártam, és mielőtt még bármivel is próbálkozott volna Göndörke, még mindig nem elengedve őt húzódtam kissé hátra, és ha nem szerette volna, hogy a feszülő érzés újra erősödjön a karján, akkor ő is követett. Ha és amennyiben már távolabb voltunk az autótól, csak akkor engedtem el a kezét.
- Menj innen. A lehető legtávolabb tőlem és az autómtól - beszéltem egészen halkan.

Ha hittem volna a szavaiban, ha tudtam volna, hogy igazat beszél, minden más lett volna. Nem gondoltam úgy, hogy bármikor is az életben meg kellene benne bíznom, és az is biztos volt, hogy nem ma, nem most kezdtem volna bele ebbe a projektbe.
Elengedtem, mert mit kellett volna tennem? Nem tarthattam őt fogva kegyetlen hosszú ideig, és amikor elhátrált, csak közönyös arccal néztem utána. A fenyegető szavai nem jelentettek semmit. Sokat kaptam már. Akkor is, amikor csak ügyfelekkel voltam. Mr. Saintwood sem tudott mindent, és ha beszélni kezdtem volna, akkor gyanítom, mindent elmondtam volna neki.
Felsóhajtva, ahogy a furcsa alak elveszett a sötétben, kinyitottam a kocsimat, majd ahogy beültem, magamra zártam azt. A fejemet hátradöntöttem a fejtámlának, előkaptam a mobilom, és az ujjam csúszott a képernyőn Takashi nevéig érve. Vacillálva néztem a telefonszámot is a neve alatt, de aztán.. egy újabb sóhaj kíséretében hagytam, hogy a képernyőzár feledésbe kergesse a férfi elérhetőségét is.
Beindítva az autót csendes, alig hallható hang törte meg a magányomat, s a kést ott hagyva, ahol volt - ha visszajött érte Bongyorka, ha nem -, meg sem álltam egészen hazáig. És nagyon reméltem, hogy a jövőben soha többé nem fogom látni. Mert akkor az fájni fog valakinek. De nagyon.