You’re living in the past, it’s a new generation

Péntek van és ennél jobb ok nem is kell a bulizásra. Azaz most már igazából szombat, azt hiszem. Maradjunk inkább annyiban, hogy még péntek volt, mikor az este folyamán bevettem magam a körúton lévő felkapott, igencsak forgalmas bárba. Most meg már lassan hajnalodik, ahogy látom. Bár igazság szerint kisebb gondom is nagyobb annál, mint azon filózni, mennyi is az idő, meg egyáltalán milyen nap van. Szó se róla, remek volt az estém, sőt pazar, ahogy annak lennie kell. Most viszont legalább annyira vacakul érzem magam, ahogy kitántorgok az utcára. Kísérőim, a ma este összeszedett két srác szőrén-szálán eltűnt, bár nem is keresem őket különösebben. Furán kiver a víz, a gyomrom kavarog, szédülök. Nem egyedi eset, sejtem, hogyan oldhatnám meg. A táskámban kezdek kotorászni a kis piruláim után. Egy nem épp nőies megnyilvánulással konstatálom, hogy nincs nálam egy sem. Mind elfogyott az este folyamán. Na szuper. Legjobb lesz, ha most hazamegyek aludni. Akkor talán kibírom valahogy. Viszont akadnak gondok az egyenes vonalban való közlekedéssel. Vacak ez a magas sarkú, na meg ugye a Föld intenzíven érzékelhető forgása sem könnyíti meg a dolgomat.
Nem teszek meg valami nagy távot, de én mérföldeknek érzem, mikor a gyomrom egyre inkább kezdi felmondani a szolgálatot. Többet kellett volna ennem… ráadásul még ez a szédülés is. Úgy érzem, menten összeesek és elhányom magam, ha nem pihenek egy kicsit. Épp egy autó mellett állok meg, mint amit biztos pontként érzékelek és nekidőlök, majd lassan lerogyok mellé a földre, a hátamat a járműnek támasztva. Tulajdonképpen szerencse, hogy nem valami szuperérzékeny riasztó van benne, noha viszonylag drága autónak tetszik. Nem mintha annyira foglalkoznék vele. Per pillanat csak az érdekel, hogy valamelyest lenyugodjon a gyomrom és a szédülés elmúljon. Csak egy kicsit… csak míg hazajutok. A földön kucorogva, arcomat a kezembe temetve dörzsölgetem a halántékomat és próbálom összeszedni magam, ami nem igazán akaródzik sikerülni.

You’re living in the past, it’s a new generation

Tényleg borzalmasan érzem magam. Még a szokásosnál is rosszabbul. Vagy csak úgy tűnik most nekem. Nem mintha ismeretlen lenne teljesen az érzés, éppen ezért igyekszem nyugtatni magam azzal, hogy hamarosan elmúlik. De attól még kutyául vagyok jelenleg… Az ágyikómat akarom… aludni akarok… de csak kucorgok ott a földön, hátamat az ismeretlen autónak vetve. Forog a világ, a fejem szédül, a gyomrom kavarog. Nem lesz ennek jó vége. Bár aligha látszik kívülről, de tényleg igyekszem tartani magam. Nem érzékelem az időt, különösebben a külvilágot se, csak azt, hogy milyen vacakul vagyok.
Egyszer csak egy hangot hallok közvetlen közelről megszólalni. Kinyitom eddig csukva lévő szemeimet, amivel a szédülést igyekeztem mérsékelni. Oldalra pillantva egy elegáns, fekete férficipőt látok csak. Nem is vettem észre, mikor jött ide. Szavai jelentése nem egészen jut el a tudatomig, talán valami olyasmiről beszél, hogy táguljak odébb, de nem biztos. Ha kicsit tisztábban tudnék gondolkodni, alighanem rájöhetnék, hogy az autó tulajdonosához van szerencsém, de jelen állapotomban erre nem igazán futja. Lassan felemelem a fejem, hogy kába, üveges tekintetemmel az arcát is szemügyre vehessem.
Ez azonban végzetes hibának bizonyul. Egyébként is felkavart állapotban lévő gyomromnak a fejem megmozdításával járó fokozódó szédülést egyáltalán nem tesz jót. Olyannyira nem, hogy a továbbiakban nem bírom visszafogni magam. Arra sincs erőm és időm, hogy elforduljak, vagy a kezem a szám elé kapjam, vagy bármi, már érzem is, hogy a gyomrom tartalma megállíthatatlanul tör felfelé. És ha ez a fickó, akinek amúgy arra nem futotta erőmből végül, hogy megnézzem az arcát, nem rendelkezik ninja-reflexekkel, akkor bizony a cipője és talán még a ruhája is jócskán kap belőle. Nem úgy úrinőhöz méltó válaszreakció, annyi szent, de hát mit tehetnék? Tényleg iszonyat vacakul vagyok.