Azt már eddig is leszűrhette, hogy nem semmi a csaj, vág az esze, mint egy frissen élezett katana.
A választ hallva Rappold is fenntartja a mosolyát, aztán egy újabb kortyot iszik a söréből. A szemkontaktust igyekszik megtartani még ekkor is, majd röviden felnevet.
– Még szép, hogy azt szeretném csekkolni, amit mondott. Foglalkozási ártalom, látatlanban én már régen nem hiszek el semmit. Még kegyednek sem, bár nagy a csábítás – a nőre kacsint, s egy egészen kicsit közelebb is húzódik hozzá, ha teheti. A hangját is lehalkítja. – Meg aztán… sokaktól hallottam már ezt a magabiztos kijelentést, de Molly eddig mindenkit behálózott – majd egy éles váltással pillant a fent említett bundás jószág fele, majd visszakönyököl a söre fölé. – Valószínű Dante is bírná. A kutyám elsődleges küldetése ugyanis az, hogy minden élőlénnyel összebarátkozzon ezen a planétán. Szóval, lányos ő is nagyon, nem kell nekünk csivava. Hol és mikor szeretné megismerni?

Hogy nagy a csábítás, de még nekem sem hisz? Az ajkam fél szöglete vigyorra rándul, a szemeim összeszűkülnek. Kutató pillantással fürkészem a pult túloldalán iszogató férfit.
- Vagy úgy… – hümmintem csibészesen somolyogva az orrom alatt. - Szóval el kéne kérnem a telefonszámát. Molly ráhatására. – összegzem a tényállást, mire kurta nevetés szökik ki a számon. Egy pillanatra lesütöm a tekintetem és hitetlenkedve megcsóválom a fejemet, majd ismét felnézek Uriah arcára. Merészen a tekintetébe fonom a sajátomat. Nem vagyok az a fajta lány, aki összecsinálja magát egy kis kihívó szemkontaktustól.
Uriah közelebb húzódik hozzám és suttogva közli a többit.
- Hűűűha! Akkor Molly komoly fenyegetést jelent a világra. – nevetgélek halkan, egyetlen másodpercre sem eresztve azokat a szemtelenül magabiztos férfiúi lélektükröket. - Azt hiszem, felköthetem a gatyámat… Rendben. Válasszon ön helyet és időpontot. Tudok alkalmazkodni. – magyarázom. Egy apró biccentés kíséretében beadom a derekamat.
A lányok is itt lesznek a bárban. Gond egy szál se, bármikor szabaddá tudom magam tenni.
- Ha nem bánja, vinném Dante-t is. Nem szeretném kihagyni a jóból. – a kutyámra sandítok. Ott hever még mindig a padlón és nagy komolyan hegyezi a fülét minden egyes elhangzott szóra.

– A maga hipotézise. Csak lecseréltük a csivavát – szúrja közbe végig a nő szemeibe nézve, ha már módja van rá. Vagyis egyre inkább közös hipotézis, de végülis ez kit érdekel már? Az újságíró nagyjából most kezd a játék ama a fázisba érni, hogy a gyönyörű szemek gazdája mondjon bármit, az jó… vagyis… amit ő hall tőle az jó. Ugyanakkor a mopsz általi fenyegetést akkora fenyegetésnek nem érzi, mégsem válaszol, helyette mélységes elégedettséget érez. Már amennyire elégedett lehet az ember egy laza flörttől.
Igen… elégedett lehet.
– Jó – s a megállapítást/beleegyezést egy magabiztos mosoly kíséretében ejti meg, bár ebben a pillanatban fogalma sincs arról, hogy hova és mikor és hányszor… vagyis dehogynincs, csak még nem tartanak ott a dolgok. Talán el sem jutnak addig, de ha már Rappold elkezdte, befejezi, olyannyira határozottan, amennyire csak tudja. – Mit szólna a holnap délhez…? Magáért jövök és elviszem ebédelni valahova… egy szép helyre. Kutyástul… Nem vegetáriánus, ugye?

Erősen flört ízű ez a kis játszadozás, de nem panaszkodom, feldobja a napomat. Nem tervezek, nem kombinálok, és nem rukkolok elő elvárásokkal a folytatást illetően, már ha egyáltalán lesz, viszont a holnapi találkára egészséges nyitottsággal állok rá.
- Jól hangzik!... Rendben, akkor délben. – mosolyodom élénken Uriah szemeibe. Egy ilyen meghívást már csak nem utasít vissza az ember lánya, meg kell alapozni az imént emlegetett barátságot. Hirtelen elkap a vágy, hogy ipari kémkedjek valahol, ha már erről is szó esett.
Nos, Uriah roppant kiváncsivá tett, milyen helyet választ majd. Az pedig különösen kedves tőle, hogy Dante-val együtt elvisz.
A kérdésre, hogy vega lennék-e, határozottan tiltakozva megrázom a fejem. A hajam táncolni kezd a vállaimon.
- Ó, nem, nem vagyok az. – felelem halkan kuncogva. Valójában mindenevő vagyok, de bevallom, nem a hús teszi ki az étrendem legjavát. Tudok nélküle létezni.

– Délben – ismétli még az időpontot, majd megissza a söre maradékát. A lány ragadozóságára elégedetten biccent. – Reméltem is, hogy nem az.
Ezt követően előveszi a mobilját és beírja a holnapi ebédet a naptárba, majd elteszi a cuccot. Arra még van ideje, hogy pontosan kitalálja hova menjenek, ahol a kutyákat is megtűrik, s elég különleges ahhoz, hogy a szép boszorka is emlékezzen rá… pontosabban kellemes emlékeket kapcsoljon hozzá. Ez perpillanat nem is egyszerű, de Rappold fantáziája elég élénk (vagy szimplán sok helyet ismer a városban), holnapig kiagyalja.
– Kellett az ebédről beszélnünk… Milyen szendvicseik vannak? – kérdi kevésbé bizalmas hangon, bár továbbra is a nő szemeit nézi, annak ellenére, hogy nem ártana elengednie a szép kocsmáros nőt. Még a végén amiatt tör ki a lázadás a Iron Horse-ban, mert Rappold túlzottan lefoglalja magának.

- Főleg pulykasonkás-sajtos, vagy pármai sonkás, és sima sajtos szendvicseink vannak. Ezek a kelendőbbek. Illetve a szalámis-zöldséges magvas bagett. Meg még ezek kombinációja; a kívánság szendvics. Ez utóbbiba bármit lehet kérni, ami van a konyhán, az említett hozzávalókon túl: tojást, zöldségeket, akár franciasalátát, és efféléket. – felelem mosolyogva, miközben felegyenesedem a pultról a könyöklős pozitúrát megelégelve. - A Horse nem kimondottan étterem, de igyekszünk lépést tartani a vendégek fantáziájával és igényeivel. – bazsalygom még mindig a férfiúi szemeket merészen fogva tartva.
Ha esetleg lázadás törne ki a bárban, amiért Uriah-hal társalgok már jó ideje, majd orvoslom a felmerülő problémát. Egyelőre nem úgy fest, hogy bárkit is zavarna, hogy nem osztom meg a figyelmem. A lányok roppant ügyesen teszik a dolgukat, a vendégeknek nincs hiányérzetük.
Amanda évek óta itt van, Jess másfél éve jött. Az idejáró lelkek többségét ismerik, a bárral kapcsolatos összes dolog pedig a kisujjukban van. Nagyon nagy segítséget jelentenek, de minden feladatot nem szeretnék átruházni rájuk, akármilyen lelkesek és segítőkészek. Egyrészt nem szeretném megterhelni őket, másfelől nem azért született meg az Iron Horse, hogy csak nézzem. Viszont határozottan megérett egy újabb munkaerő-felvételre. Valakinek folyton a bár mögött kell lennie.
- Milyet adhatok? – érdeklődöm, de hirtelen eszembe ötlik valami. - Apropó! – ezzel matatni kezdek a pult alatt, és előkerül egy közepes méretű, bronzbarna fotóalbum. Uriah elé tolom.
- Ami a vendégek fantáziáját illeti… Néha előfordulnak igen elborult, extrém kérések is. Az ilyen rendeléseket kegyetlenül dokumentáljuk. – magyarázom vigyorogva.
Ha Uriah kinyitja az albumot, mindjárt az első oldalon egy baromi hatalmas műalkotás köszön rá. Több emeletnyi sonkát és sajtot rakatott a zsemle közé az a bőrszerkós, mellényes, terebélyes tag, aki szintén látható a képen. Ott ül a gigászi szendvics mögött.
A beragasztott fénykép alatt kézzel írott infó figyel az ominózus esetről: Mike Bonner, 2009. május 14. „Hústorony”
- Ez a szendvics a gazdájáról kapta a nevét. – ecsetelem, miközben a mosolyom még mindig kitart az arcomon. - Nézze nyugodtan végig, már ha van kedve hozzá. Esetleg hátha segít a választásban.

Nem semmi kínálat. Vagyis, nem semmi, ahogy Rayne ilyen professzionálisan előadja (ami tökéletesen érthető és elvárt, hiszen a csaj ebből él).
Rappold már éppen válaszolna, nem is, inkább csak kigondolná, hogy mit és mit nem kér bele, de a következő pillanatban már előtte is terpeszkedik egy fotóalbum.
Na tessék! Ez most egész komoly bélyeggyűjtemény nézegetős fílinget vonz magával.
Az újságíró szélesen elmosolyodik, s enyhén hunyorítva maga elé húzza/fordítja az albumot, felüti a harmadik oldal körül, vet egy pillantást a képre, majd az első képhez lapoz. Amint tüzetesen megszemlélte Hústornyot és a névadóját, illetve meghallgatta a hozzá fűzött kommentárt, felnéz a nő szemeibe.
– Gondolom az egészet beburkolta a fickó – jegyzi meg, s a válasz után(?) visszatér a képekhez. – Nem semmi trófeagyűjteménye van – s újabb fordítás. Ha Rayne-nek időközben lenne hozzáfűznivalója egyik-másik képhez, úgy Rappold addig nem lapoz tovább. – Alighanem megfelel nekem valami hagyományos cucc 
– bár elég hagyományosnak számíthat egy ’09-es óriásszendvics… Végtére is a kora alapján simán iskolaköteles. – Rakjon össze nekem, legyen szíves, egy pulykasonkás magvas bagettet zöldséggel, mustárral sajt és vaj nélkül – néz fel Rayne-re, majd elvan a gyerek, ha játszik alapon visszafordul a fotóalbum felé.

- Hogy beburkolta-e?! Egy morzsát nem hagyott. A haverjai azzal ugrattak, hogy ha nem vigyázok, Bonner mindjárt a tányért is a szendvics után küldi. Személy szerint a pohárkészletért jobban aggódtam. A fickó hobbiból üveget rágcsál. – magyarázom vigyorogva Uriah-nak a fotóalbum fölött. - Ha igazán fura emberekkel szeretne találkozni, csak nézzen be ide.
Figyelem, ahogy Uriah lassan lapozgatja a fotógyűjteményt. A képek és a hozzájuk fűzött aláírások önmagukért beszélnek, nem kell magyaráznom semmit.
Amikor Uriah előáll a kívánságával, érdeklődve hallgatom, minek kell a szendvicsbe kerülnie.
- Akkor egy pulykasonkás magvas bagett zöldséggel, mustárral máris rendel. – ismétlem meg szélesen belemosolyogva a férfiúi szemekbe. Nem fogom elfelejteni.
A tekintetem végigpásztáz a báron.
- Amanda, állj be egy pillanatra, légy szí, míg összeütöm az úrnak a szendvicset. – kérem meg a lófarkas szöszke pincérlányunkat. Amanda bólint, és készségesen azonnal a pult mögött terem, míg én kislisszanok pár röpke percre a konyhába.
Nem váratom meg Uriah-ot feleslegesen. A fehér tányér, amin a különös műgonddal és frissen készített hambit tálalom, hamarosan a pulton koppan.
- Jó étvágyat! – címzek egy újabb nyájas mosolyt Uriah-nak, aki talán még mindig az albumot tanulmányozza.

– Mindenképpen – válaszolja, de tovább nem ragozza. Készséggel elhiszi a kocsmároslánynak, hogy a hely a fura fazonok gyűjtőhelye… de melyik kocsma nem az? Óhatatlanul beugrik neki a filozófiaprofesszora intelme, miszerint az igazi filozófusok nem a katedrán, hanem a lebujokban találhatók általában két korsó sör mellett és négy korsó után. Persze, hogy a hallgatók ¾ része viccnek fogta fel a kijelentést. Ez a gondolat a fura fazonokra ugyanúgy áll.
Rappold a következő pillanatban már tenné fel a kérdést, hogy a szép kocsmáros asszonyságnak mi a saját furcsasága a jövőbelátáson kívül, mikor érzi, hogy megszólal a telefonja.
– Elnézést! – mondja bocsánatkérő mosollyal, de úgy tűnik Rayne addigra már a szendviccsel foglalatoskodik. Persze Amanda is nagyon csinos, s a férfi végigköveti a mozgását, ahogy a pult mögött járkál és kiszolgál, de most elsődlegesen az a fontos, hogy mit akar Adams…?!
Egy mi újság? után Rappold részéről hosszas hallgatás következik, s némi homlokráncolás. Majd egy ígéret, hogy ha már a kolléga nem tud jönni, akkor ő negyed órán belül a megadott helyen lesz… és nagyjából ennyi. Ez a sunyi operatőr már megint túltitokzatoskodja magát.
Alig nyomja ki a telefont, a feketehajú lány már előtte áll a szendviccsel.
– Étvágygerjesztő! – jelenti ki egy mosollyal, s gyorsan meglesi a szendvicset is. Majd becsukja az albumot, s visszatolja a nő elé, megkerülve a tányért – Most hívott Adams és áttette a találkánkat a külvárosba. Megtenné, hogy elcsomagolja a szendvicset? És kérem a számlát is.
Míg ezeket kimondja, elteszi a telefont. Addig azonban nem áll fel a székről, amíg Rayne be nem dobozolja/zacskózza az ételt. Nem azon a pár percen fog múlni. Adams kibír ennyit… Rappold meg pláne…

Uriah alig rendel, már csörög is a mobilja a zsebében. Nem vagyok fültanúja a beszélgetésnek, épp kilépek a konyhába.
- Parancsoljon.- koppan tompán a tányér a pulton Uriah előtt, mihelyst visszatérek. - Pont, ahogy kérte: egy pulykasonkás magvas bagett zöldséggel, mustárral sajt és vaj nélkül. Jó étvágyat!
Uriah mégsem lát hozzá. Úgy tűnik, szólítja a kötelesség.
Érdeklődve hallgatom a magyarázatát, végül kedves mosollyal az arcomon bólintok a kérésre.
- Természetesen. – és már hozzá is látok a csomagoláshoz. Előkerül az áttetsző műanyag fólia, a fehér szalvéta és egy kisebb, világosbarna papírzacskó, amibe belecsúsztatom a művészien bebagyulált ételt.
- A vendégem volt. – kacsintok Uriah szemébe, aztán még csintalanul vigyorogva hozzáfűzöm. - …Deee… gondoljon rám, amikor megnyeri a lottót. – döngöm, s ezzel elé tolom a gondosan becsomagolt szendvicset.
Persze csak szórakozom. Ahogy Ő is tette. Kétlem, hogy valóban megjátszaná az imént lefirkantott számokat. Ha mégis, akkor tévedtem. Ráadásul ha még megüti a főnyereményt is, hááát... az lenne az évezred poénja.
Talán meglepi Uriah-ot a gesztus. Sokak megdöbbennek rajta, amikor efféle dolgokat teszek, ráadásul könnyedén. Már ami az adakozást illeti. Egyik fő irányelvem: Légy bőkezű, és az élet is az lesz veled. És tényleg. Saját tapasztalat, hogy ez valóban így működik. Sosem azért adok, hogy kapjak, mégis mindig minden triplán visszatér hozzám. Nem tehetek róla. Ilyen az én formám.
Mi amerikaiak hajlamosak vagyunk elfelejteni mi is olvasható a dollárbankjegyeinken: „Istenben bízunk.” Kinyomtatjuk, de mégsem hiszünk benne. Nem az egyházak szeszélyes isteneire gondolok, valami egészen másra, valami sokkal kreatívabbra, emberszeretőbbre és megfoghatatlanabbra. Nem vagyok vallásos, de a nagybetűs Élet annál is nagyobb betűs Törvényeit bárhol bármikor felismerem működés közben.

Nyúlna a pénztárcájáért, aztán meghallja Rayne szavait. Az Iron Horse vendégbarát hely, az egyszer biztos!
Újságíróként a potyakaját elfogadni sosem szégyen, Rappoldnak egy rövid időre mégis sikerül gyanakodva néznie a lányra, s nagyon nagy önuralomra van szüksége ahhoz, hogy meg ne kérdezze: biztos benne?. Persze nem jelenti azt, hogy bolondnak nézné a nőt, szimplán csak szokatlan az efféle marketing… vagy inkább az efféle kedvesség.
Vagy tényleg tud valamit a csaj: boszorka, jósnő, esetleg egy orákulum…?
– Köszönöm szépen! – mondja a hitetlenkedés helyett – elvégre ő mégiscsak vérprofi – majd szélesen elmosolyodik. – Persze, hogy nem feledkezem meg kegyedről. Ha nyerek, irány Bali! Vegyen egy csinos fürdőruhát addig! Ha nem nyernénk, holnap akkor is itt vagyok délre Önért.
Ez után nyúl a becsomagolt szendvicsért, s áll fel a bárszékről.
– További szép napot, Rayne! – majd biccent és a bejárat felé veszi az irányt, de mielőtt kilépne még beenged két bőrszerkós motoros lányt.
Nincs mese, egyszer Jesse-t el kell hoznia ide, ha már annyira oda van az ipse a rockermacskákért. Nem lenne semmi, ahogy közéjük vegyülne.
Az ajtón kilépve a Yukon felé indul. Újra megrezzen a telefonja, de ezúttal csak egy SMS érkezik a pontos címről, ahova mennie kell. Néhány mozdulattal visszaadja a készüléknek a csengőhangot is. Bár messze nem valószínű, hogy negyed órán belül olyan sok hívást kapna, elvégre szombat van…