Egymásnak koccanó kristálypoharak, a drága pezsgő megcsillan bennük, egyetlen pillanatra ezernyi darabra törve ezzel a kristálycsillárokból áradó, sápadt fényt. Jókívánságok és kacagás, hamis és számító mosolyok, ahogy az emberek mélyen egymás szemébe nézve kívánnak boldog új évet egymásnak, lélekben arra vágyva, hogy bár ne kéne itt lenniük. Talpig selyembe öltözött nők, hosszú estélyi ruhákban, gyémánt nyakékkel a nyakukban, vörösre festett ajkaikat gyöngyöző kacagás hagyja el, a pezsgőjükbe kortyolnak, majd az arcukba hulló kósza tincseket csábító mozdulattal simítják hátra. A férfiak méretre szabott öltönyeikben bájolognak a magányosan álldogáló hölgyekkel, bókolnak és mosolyognak, mások éppen táncra kérik fel partnereiket, még mások az üzlettársaikkal beszélgetnek arról, hova utaznak majd az új évben, hova utaznak majd síelni a családjukkal, a szeretőjükkel. Sekélyes beszélgetések, ostoba emberek ostoba szavai, amik igazából senkit sem érdekelnek, mégis elhangzanak, csak azért, hogy utána emberi fül számára nem hallható kristálycsilingeléssel darabokra törjenek a földön, ezernyi apró szilánkkal elborítva a terem hófehér márványpadlóját. Hatalmas színjáték az egész, amiben őt mindannyian csak damilokon rángatott bábuk, amiket egy fölsőbb erő irányít.
Az erkélyről nézem őket, a korlátnak támaszkodva, kezemben a még mindig teli pezsgőspohárral, és elgondolkodom azon, mit is keresek itt még mindig. Az együttesem többi tagja már rég hazament, rögtön az után, hogy a kis koncertünk véget ért, de én itt maradtam, annak ellenére, hogy egyáltalán nem illek az itt összegyűlt társasághoz. Üzletemberek, politikusok és más fontos személyiségek a feleségeikkel, a partnereikkel, az alkalmi kísérőikkel, mind elegánsak, szépek, tökéletesek, és hiába van rajtam is tökéletesen szabott öltöny, úgy érzem, nem illek a társaságba az ezerfelé meredő, kusza hajammal és a piercingemmel, amit idegességemben szerintem már jó néhány órája rágcsálok. Mintha pont ezek miatt mindenki ferdén nézne rám, mintha az üres tekintetek egyenesen a lelkembe furakodnának és látnák benne a múltam: az alkoholista anyámat, a szenvedő apámat, a gyűlölködő önmagamat, amit közönyöm tökéletes álarca mögé rejtettem ma is, ugyanolyan bábut csinálva magamból, mint amilyenek őt is ott bent.
Három perccel van éjfél után, mikor hátat fordítok az üvegezett erkélyajtónak és inkább egész figyelmemet a város fényeinek szentelem, ajkaim óvatosan megmártóztatva a pezsgőben. Undorodom az ízétől is, mégis belekortyolok, és egy pillanatra szabadra érzem magam, aztán megint jön a bűntudat. Kedvem lenne leejteni innen ezt a drága poharat, nézni, ahogy a drága kristály és a pezsgő ezernyi apró darabkára és cseppre hullanak a járdán, és velük együtt egy aprócska darabom is szilánkjaira törik a járdán, mégsem teszem meg. Csak odébb tolom a poharat az erkély korlátján, majd úgy döntök, inkább elszívok egy cigarettát, amíg senki nem figyel rám... De figyeltek rám valaha is? Talán csak akkor, amikor a színpadon voltam, amikor elhaló hangom megbicsaklott az utolsó dalunk utolsó szavain, és mikor egy hosszabb pillanatra lefagytam, mint akit kiemeltek térből és időből.
A cigaretta vége felparázslik; fekete dunhill, az utolsó ebből a csomagból, ezért is szívok bele olyan áhítattal, mintha csak egy ősi istenség kezébe ajánlanám egész lényemet. A füst lassan kígyózik le a légcsövemen, egészen le a tüdőmig, és addig lent is tartom, amíg el nem kezdi kaparni a torkom, majd halk, kéjes sóhajjal fújom ki, mintha holmi szexuális aktus része lenne. Igyekszem elszakadni ettől a világtól, elképzelni, hogy nem is vagyok itt, hanem magasan szárnyalok, valahol a felhők közt, ahol csak én vagyok és a semmiség, ahol nincsenek problémák, nincsenek képmutató emberek. Kellemes, kecsegtető gondolat, el is mosolyodok rá, de mosolyom hamar le is hervad, mikor lépteket hallok a hátam mögött, majd valaki megszólít, halk, bizonytalan hangon, hogy van-e egy cigim a számára is. Kissé dohogva fordulok a fiú felé, készen arra, hogy rámorranjak, hagyjon békén, de a szavak a torkomra forrnak, elmém kiürül, és csak nézek rá hosszasan, mielőtt átnyújtanám neki a félig elszívott szálat, hogy utána visszaessek letargikus delíriumomba és néma magányomba. Mégis, ő nem tágít, mellém támaszkodik a korláton és csak csacsog a semmiről és a mindenről, és egyszer csak azon kapom magam, hogy figyelek szavaira, hogy úgy iszom őket ajkairól, mintha csak a megváltást hoznák el számomra. Valami nőről beszél, akivel jött, panaszkodik rá, én meg csak halkan felnevetek, majd némaságomba burkolózom, mint holmi köpenybe, tekintetem rá függesztve. Hóka bőrű angyal, csillogó szemeinek pillantását keresem, de ő a várost nézi, míg én őt, és a szemkontaktust nem tudom vele fenntartani pár másodpercnél tovább, ami elkeserít. Fantáziám már rég messze kalandozik testén, míg pillantásom mereven tartom az arcán, szép vágású ajkain, rajta.
- És te? - Rám néz, pislog párat, és én elképzelem, milyen lenne, ha hosszú szempillái arcom súrolnák pillangószárnyaikkal, és ajkaim halvány mosolyra húzódnak, ahogy szólásra nyitom ajkaimat.
- Én? Végre megtaláltam a társaságot, amire az egész este alatt vártam. - ...és egy pillanatra elveszek, mikor ajkai halvány mosolyra húzódnak, és akkor egy pillanatra megint szabad vagyok.