Gyászolnom kéne? Vagy szomorúnak lennem? Igen, minden bizonnyal, ám én mégse vagyok. Nem gyászolok, nem szomorkodom. Ellenben dühös vagyok – engesztelhetetlenül dühös. És hogy haragomat a világ is nyugodt szívvel láthassa, eszem ágában sincs fekete gyászruhába bújni, helyette inkább magamra öltöm az egyik legvadítóbb, karmazsin kisestélyimet, mert hát abból akad egy jó pár a háznál. Ez a vér színe, a haragé, és talán a bosszúé? (…) Háború.
Akárhogy is legyen, akarom, hogy tudják, azok, akiknek tudniuk kell, hogy a férjem halála bizony nem marad megtorlatlanul, kamatostul vissza fogom fizetni nekik azt, ami jár. És ez… ez az érzés… ezerszer többet ér a gyásznál. Én nem az a fajta nő vagyok, aki bánatában a sarokban ülve zokog, én nem az a fajta ember vagyok, aki elgyengül, függetlenül attól, hogy milyen megpróbáltatás éri az életben. Nyilván ez a mostani helyzet minden eddigit felülmúl, de jelen pillanatban akkor sem engedhetek meg magamnak olyasfajta luxust, hogy megtörjek. Nem. Most erősebbnek kell lennem, mint valaha! Federico is ezt akarná, ugyanis. És ki vagyok én, hogy ellenszegüljek a férjem akaratának? Elvégre ennyit igazán megérdemel az emléke, ha már mást úgysem tudok tenni. A holtakat nem lehet feltámasztani… ebben a világban legalábbis.
Hanyag eleganciával dobom le magamat a megboldogult férjuram bőrből készült méregdrága foteljébe, hogy aztán egy intéssel az őrök tudtára adjam, hogy kinyithatják az iroda ajtaját; készen állok arra, hogy fogadjam az illetékeseket. Bizonyára sok dolgom lesz, mint ahogyan abban is biztos vagyok, hogy rengetegen megpróbálják majd megakadályozni azt, hogy én vegyem át a kartell felett az irányítást. Nos, sok sikert hozzá…
Megbüntetem őket. Élvezettel.
Keserédes mosolyra húzódnak ajkaim, ahogy ez a gondolat megfogan a fejemben, majd erőltetett közönnyel a mexikói kölyök felé fordulok (mostanra ő az egyedüli olyan személy ebben a koszfészekben, akiben megbízok), mintegy csevegő hangnemben megszólalva.
- Kerítsd elő a tettest, és hozd a színem elé! – Persze azt már nem garantálhatom, hogy akkor is ilyen vidám és csevegő hangulatban leszek majd, az illetővel szemben legalábbis biztosan nem. De hát ilyen ez a popszakma, ugyebár.
Válaszokat akarok. Aztán… én magam akarom, saját kezűleg megfojtani azt az ostoba baromarcút, aki megfosztotta a fiamat az apjától, engem a férjemtől, és egy egész kartellt a vezérétől.