Teljes szívemből imádom Mrs. Benson-t, komolyan...csak két gond van az öreglánnyal; rohadt messze lakik - mondhatnám úgyis hogy senkiföldjén -, és ráadásul mindig túl sok élénkpiros rúzst használ. Egetverő probléma, tudom…
  A  hölgyemény vén létére akar bevágódni egy fazonnál, kivel a kórházban ismerkedtek meg. Mily’ romantikus! Akkoriban mindketten valamiféle szívbaj miatt feküdtek bent a kórházban. Egyszer odáig fajult az egyik beszélgetésük, hogy Mrs. Benson ki merte jelenteni, hogy Ő már csak a fiára számíthat az életben. Na igen, itt kezdődött a gubanc.
Egy; ,,a madame” világ életében magányos volt. Kettő; ha Tara nem ütné bele mindig mindenbe bele azt a nagy nóziját, talán megúsznám az ilyen alkalmi ebédeket. Három; még jó, hogy a gyerekosztályról kerültem le, a három emelettel lejjebb levő kardiológiára, mi?
  Mindegy. Hosszasan mesélhetnék arról, hogy lettem egy átmeneti Benson kölyök, de ez tényleg egy keszekusza történet, amit én se tudnék teljesen kibogozni.  

---

  Persze, muszáj volt eljönnöm a remek ebédről, hiszen estére rendeltek be a kórházba. Ezt még az átmeneti otthonban sem tagadtam le, mire Mrs. Benson jövendőbelije ámult, s bámult, hogy milyen rendes, jólelkű, s szorgalmas fia van az öreglánynak. - Hát hogyne. Igazi mintagyerek.

  Melóig nem ártana összekapnom magam, s legalább már hazaút közben meg tudom könnyíteni a dolgom azzal, hogy megszabadulok a rúzsfoltoktól, amik szinte egész fejem ellepik. - Ugye Mrs. Benson imád a minimum hatszor újrarúzsozott piros ajkaival legalább három cuppanóst nyomni a ,,pofimra”. Persze ekkor kerül a pénz a farzsebembe. Mindig oda csúsztatja be sunyi módon.
Nem mondom, hogy nem jövök néha zavarba, mikor ráncos praclija fenekemnél tapogatózik, de bármilyen furcsán hangzik, kezdem megszokni.

  Vígan dörzsölöm homlokomat, arcomat. Fél szemem az úton, a másik pedig a belső visszapillantó tükörben. A látványom finoman fogalmazva is taszító. Mások által biztos mókás lenne, de nem. Nem az.
- Mint aki a málnásban járt. - dörmögöm magam elé, miközben haladok tovább az úton, s abbahagyom a maszatolást (vagy nevezzem öncsúfításnak?). Nem akarok rondítani magamon, így is azt hinné valaki, hogy valami gyerekzsúrról jöttem, és én voltam a bohóc - immáron civilben.  
  Bekapcsolom a rádiót, ahol a szinte örökzöldnek nevezhető Have a nice day szólal meg.
Nagy kedvenc, úgyhogy hangerő fel, persze nem annyira, hogy útközben szétessen a kocsi.
Ez a szám mindig felpörget, talán éppen ezért is nyomom jobban a gázt, miközben teljes átéléssel énekelek, s ujjaim a kormányon doboltatom. Még jó, hogy gyér - konkrétan nincs - a forgalom, és egy darab rendőr nincs errefele.

---

  Egy, épp az út szélén sétáló, vagy sokkal inkább botorkáló valakit pillantok meg.
- Hát ez meg mit kóvályog itt?! - kérdezem magamtól, miközben lejjebb veszem a hangerőt, majd lábam leveszem a gázról, s hagyom, hogy a motorfék dolgozzon picit. A srác mellett lefékezem. Kiszállok, s láthatóan borzasztó passzban van. Még enyhén is fogalmaztam.
- Te jó ég! - kiáltok fel meglepettségemben, miközben kigubbadt szemekkel elcsodálkozom a látványon - nem mintha nem láttam volna még ilyet, de őszintén szólva, nem ezt vártam. Álla alá nyúlva elfordítom picit fejét, hogy jobban szemügyre vehessen a sebet. tudom, egy idegen vagyok számára, de egy kedves idegen...bár ő ezt még egyelőre nem sejtheti.
- Hogyan sérültél így meg? - kezem elválik állától, majd végigmérem őt, mikor megpillantva a felhúzott nadrágszárat, az gyanús lesz nekem. Leguggolok, hogy megnézhessem van-e ott valami, avagy sem - jobb félni, mint megijedni alapon.
- Duzzadt láb, piros folt az aprócska seb körül, gyengeség… - ó-ó, ez nagyon nem jó. Óvatosan, szinte cirógatva tapogatom meg a seb körüli részt. Rovarcsípésnek nem neveznem azt a kis pöttyöt, sokkal inkább egy marás...kígyómarás.
Nem ártana tudni miféle kígyó volt, hisz valahol kell szorítókötést alkalmazni, valamelyik faj mérgénél pedig szükségtelen, mondhatni tilos. Sőt, nem ártana a kígyót bevinni a kórházba, de ez reménytelen.
- Mi volt ez, hm? - kérdezem tőle kissé aggódva, miközben felállok, majd végigpillantok rajta ismét. A homlokán levő sebből még mindig lassan csordogál a vér. Fertőtleníteni kellene...bár perpillanat a lába sokkal jobban foglalkoztat. Zsebemben egy darab zsepi után kutatok, minek sarkát óvatosan, s finoman végigvezetem a vér kis útján.
- Azonnal velem jössz, nincs ellenkezés! - és amint ezt kijelentem egy halvány, szinte sajnálkozó mosollyal; táskáját kikapom az erőtlen kezei közül, majd hátamra kapom.
- A sebedet fertőtleníteni kell mindenképp...ez még megoldható itt helyben…viszont a lábaddal azonnal kórházba kell menni, mivel ilyenkor az idő a legfontosabb. Úgyhogy beülni! - hadarom a szavakat, majd kérdések tömkelege jön nyelvemre, de nincs egy másodpercnyi időm se arra, hogy előtörjenek belőlem. Maximum a kocsiba.

---

  Amint beleegyezik, máris kinyitom neki az anyósülés felőli ajtót, majd az ülést teljesen hátrahúzom, hogy bőven legyen helye a kinyújtott lábának. Segítek neki beülni természetesen, ha a helyzet úgy kívánja.
- Nehéz kérés, de próbáld meg nem mozgatni… - jegyzem meg halkan, mire a csomagtartóhoz vonulok, hogy előkapjam a kis mentőládát, plusz egy üveg vizet a táskámból, majd mellé bedobom az övét is.
Lecsapom az ajtót, majd beülök előre, s az üveget felé nyújtom. Félig van, de ez is több a semminél. Ki tudja mióta barangol itt egyedül…és miért.
Na igen, ez érdekel leginkább.

  Az most a legkevésbé sem foglalkoztat, hogy miként van összemaszatolva az egész pofázmányom. Muszáj leszek a kórházba eljuttatni ezt a srácot. Segítségre van szüksége, minél hamarabb.
A kórházi pletykakörnek ideje se lesz faggatni arról, hogy miért nézek ki úgy, ahogy.
Ha a fiú lába tovább dagad, az akár végzetes is lehet...

  Napi szinten foglalkozok gyerekekkel, akik a toporzékolást  olykor-olykor harcművészethez hasonló formában űznek. Hisztiznek, sírnak, ordibálnak, némelyik a földön vergődik - mindezt a fehér köpenyes emberek láttán. Ezért is találta ki drága jó főnököm, a hárpiák császárnője, hogy Disney és más egyéb figurákkal díszített köpenyt kell viselnünk az osztályon.
De most, ebben a krízishelyzetben...ha rajtam is lenne, biztosan nem hatna annak ,,mágikus ereje” a srácra...
  Mégis muszáj vagyok végignézni miféle sebek, vérzések, horzsolások...stb. lelhetők fel rajta, ugyanis az összes apró részlet fontos ilyenkor. De a legfontosabb mégis a két parányi pötty okozója. Csörgőkígyó. Ha már abban biztos volt, hogy kígyó marta meg, akkor a két petty a lábán már nem tekinthető szúrt sebnek.
Tiltakozását egyáltalán nem veszem zokon, hozzászoktam már a hasonló reakciókhoz. Senki sem szereti ha idegenek nyúlkálnak hozzá, pláne nem egy ilyen helyzetben. Mégis, tehetetlen az ember, és sokszor már bárki kezébe adnák saját életüket. Végül is az orvosokban is megbízunk, hisz reménykedünk abban, hogy valóban a gyógyításnak szentelte életét.
- Ígérem behúzhatsz nekem egyet, miután meggyógyultál. - kétlem hogy felfogja mondandóm, de örömmel veszem, hogy van annyi lélekjelenléte, hogy röviden válaszolni tudjon hozzá szegezett kérdéseimre, aminek nagy részéből vélhetően annyit hallhat; bla, bla és bla.

  Minden egyes másodperc sorsdöntő lehet, így hát minél hamarabb kórházba kell jutnia. Éppen ezért is utasítom arra, hogy szálljon be a kocsiba. És ezt meg is teszi némi segítséggel. Talán rájött, hogy nem ártani akarok neki, hanem épp ellenkezőleg. Tudatára adom azt is, miszerint nem szabad mozgatnia a lábát, és remélhetőleg neki sikerül ezt betartania.
  Fertőtlenítenem kell a sebét, hiszen az bármikor elfertőződhet. Bőven elég ez a marás, nem hiányozna egy újabb probléma egyikőnk számára sem. Még mielőtt elvenné az üveget, egy zsebkendőt átitatok vízzel, majd az elsősegélydobozból előveszem a fertőtlenítőt. Igazság szerint a sebre kellene öntenem a vizet, de épp elég traumát okoztam neki az elmúlt pár percben. Rossz néven venné ha leborítanám...megijedne. Megmozdulna. És az egyáltalán nem tenne most jót az állapotának.
- Igyál! Legalább ezt a keveset. - ismételten nyújtom neki az üveget (amivel ugyan nem váltom meg a világot), s ha elveszi azt, egy mull-lapot átitatva a sebfertőtlenítővel óvatosan megtörlöm a sérülést. Ha csípi is a sebet, annak érzése egyáltalán nem agresszív.

---

  Eztán elindulunk. Az előbb bömbölő rádiót kikapcsolom, majd az az alatti fakkból előveszem a telefonom, s máris Tara neve után keresgélek a névjegyzékben. Mindeközben fél szemem az úton, majd a srácon - vagyis leginkább marásának helyén.
 Tárcsázom a naccsasszonyt...aki sosem arról volt híres, hogy hamar veszi fel telefonját...orvos létére. Szégyen!
- Vedd már fel, vedd már fel!!! - dünnyögöm magamban a negyedik kicsöngés után. Talán életemben először most várom azt, hogy mihamarabb hallhassam Tara hangját.
- Mondjad Drá… - ...gám. - fejezné be a mondatot, de jelen pillanatban (sem) vagyok kíváncsi a nyálas megnyilvánulásaira, ezért hamar félbe is szakítom.
- Egy csörgőkígyó-marásos srác ül mellettem...lába bedagadva, gyenge, alig tud beszélni...és állapota egyre rosszabbodik. - hadarom aggodalomtól fűtve ahogy  végigfuttatom rajta tekintetem...nehogy kihagyjak valamit.  - Fején is megsérült, de azt sikerült ellátnom. Úgy egy tizenöt perc múlva a kórháznál leszek, szólj a sürgősségiseknek! - kinyomom a telefont, majd szinte padlóig nyomom a gázt. Talán valódi fekvő rendőrt nem fogok az út kellős közepére helyezni…