Claudia egy tök rendes csaj annak ellenére, hogy piszkosul gazdag és a szülei katasztrofálisak. Nem is tudom, hogy válhatott ilyenné, két besavanyodott szentfazék mellett, és ha már ilyen, még hogy nem vágta fel az ereit, amiért velük kell élnie.
Most viszont meg kell találnom, különben oltári balhé lesz náluk otthon hajnalban. Ez egy éjszakai bár! Még életemben nem jártam ilyen helyen, nem is járhatnék. Mellesleg már a lehetőségtől is undorodom, mert az jut eszembe, hogy apám biztos ilyen helyen szedte fel az új csaját, azt a nőt, akiért elhagyott minket, és akiért odadobott mindent, ami nekem, nekünk fontos volt.
Eszméletlen sokan vannak, ekkora tömegben hogy fogom megtalálni? Öreg, maradj mindig mozgásban, kerüld a feltűnést, és tartsd nyitva a szemed! Csak aztán ne döbbenj meg azon, amit látsz! Cicik, popsik...
Nekem csak egy szöszke fej kell (Mondjuk abból is van elég).
Sajnos nem vagyok annyira magas, hogy ellássak a tömeg feje felett, néha lábujjhegyre járok, körbekémlelek, visszahuppanok és aztán megindulok egy irányba. Aztán amikor falig érek és arrafelé nem találom meg, akkor újabb kukucskálás, és újabb irány.
Nyilván ez nem a legjobb módja a feltűnés kerülésének, amíg ágaskodom, addig furán nézek ki, de amikor a tömegben nyomulok, akkor meg éppen olyan megtalálhatatlan vagyok, mint Claudia.
Aztán egyszer csak meglátom, két fiúval beszélget tőlem viszonylag messze a pultnál. Irány arra! Mire odaérek csak a két srác van ott. Mért csinálod ezt velem, te lány?
- Mi van öcsi?
- Hová lett Claudia? A lány, akivel beszéltetek.
- Azt mondta kimegy a mosdóba.
- Kösz!
Sarkon fordulok, és már indulnék, de merre is? Visszafordulás.
- Bocs, hol is van a mosdó?
- Arra menjél, egészen a falig!
Egyikük irányba állít, és kicsit meglök, én meg megyek ... Hát basszus, itt a fal, de mosdó az sehol. Most vajon mi volt átverés, csak a mosdó helye, vagy az is, hogy oda ment a csaj?

Aztán megtalálom a mosdót, csak egy kicsit eltértem az iránytól, és páran az ajtó elé álltak, nem láttam. Na, de most jön a következő kérdés: tényleg benn van? És ha benn van, akkor most mi van? Mert én ugye nem mehetek be. Ha meg nincs benne, és itt álldogálok, hogy kijöjjön, akkor közben bárhová elmehet, amit már átnéztem.
"Tű a szénakazalban."
Kétségbeesetten vakarom meg a fejem, és először fel se tűnik a nagy hangzavarban, hogy valaki hozzám szól. Mert ugye mért is beszélne hozzám bárki is, hiszen nem ismerek itt senkit, csak Calut, de őt se találom.
Aztán egy kis késéssel feltűnik, hogy talán mégis nekem szólt valaki, sőt, azóta is engem néz. Ahogy felemelem a fejem és a szemébe nézek, egészen magasra kell fókuszálnom.
Ez egy hústorony!
Gyorsan visszapörgetem, mit is kérdezett, aztán reflexből válaszolok.
- Sehogy. Nem is lehetnék itt, de meg kell találnom egy csajt, mert hazajöttek a szülei, és ha nem megy haza nagyon hamar, akkor oltári botrány lesz. -  hangomon a csüggedés és a bosszúság érződik, mert amikor nekiindultam még nem tudtam, mire is vállalkozom.
Egyébként láthatóan nem is vagyok így öltözve, ahogy ide eljárnának az emberek, elvégre füvet nyírni mentem, nem bulizni.

"Ki a fene engedett be!?"
Ennek ez a mániája? Hát tudom én, hogy ki volt, az? Egyáltalán beengedett valaki? Megtaláltam az ajtót, és befurakodtam a tömegen keresztül.
- Mit érdekel, hogy ki engedett be! - morranok fel ingerülten. Most tényleg ez lenne a legfontosabb?
Még nem, még nem esett le, hogy biztonságis, csak a következő kérdésnél, amikor a lánynak is a kora érdekli, akkor kezd gyanús lenni a dolog. Na, én is jól nézek ki!
Most mondjam meg, hogy Clau mennyi idős? Hát tudom én azt? Nekem nem mutatta meg a személyijét.
Most nekem itt döntenem kell, hogy megbízzak ebben a ... hmm ... gorillában, vagy valahogy lépjek le? De hát egyik oldalon "A Torony" a másikon meg a fal ... sok esélyt nem adok magamnak.
- Őszintén szólva nem tudom. Én csak náluk dolgozom, nyírom a füvet. Claudia délután mondta, hogy a szülei csak holnap jönnek meg, és hogy este eljön ide kicsit szórakozni. Aztán elhúzott, én meg lenyírtam a füvet, és mire végeztem, beálltak az autóval. És a szülei bigott vallásosak! Ő meg olyan rendes csaj, nem akarom, hogy bajba kerüljön!
Ha most hazamegy, így korán, még mondhatja, hogy tanult az egyik barátnőjével, vagy könyvtárban volt, vagy mit tudom én, de ha hajnalban állít be, és be lesz piálva... Na, és én mit kapok majd, ha esetleg az derül ki, hogy fedezni akartam ... Munkát ott többet biztos nem.
- Kérlek, segíts! Te itt dolgozol, ugye?
Már évek óta úgy vélem, hogy a kivertkutyanézés-ből már kinőttem, de azt hiszem, most valahogy úgy nézek rá.

Nem értem, mit mond először, mert nagyon halkan mondja, de az biztos, hogy nem volt pozitív, az a hanglejtésből azért érezhető. Persze, persze, le lehet engem nézni, megértem, ő ilyen szép nagy mamlaszra megnőtt, én meg nem, és nem is fogok. Legalábbis ilyen alkatom biztos nem lesz.
Amikor a hátamra teszi a kezét, akkor először azt hiszem, hogy segíteni fog, de aztán mintha a kijárat felé indulnánk, és nem kérdezett semmit a lányról, tehát nem keresi. Na, ennyit a segítségről.
Nő bennem a méreg, amiért ennyire bunkó. Én itt szépen kérem, nem kamuzok, de ez mit sem ér.
Ahogy megyünk kifelé, éppen azon töröm a fejem, mivel is vehetném rá arra, hogy meggondolja magát, amikor az egyik galériára vezető lépcsőn meglátom Claudiát. Éppen felfelé furakszik egy másik lány társaságában.
Ne már, hogy pont most látom meg! Mért nem előbb?
Sűrűbb tömegbe érünk, és én alapvetően különösebb terv nélkül hirtelen belépek két felénk tartó srác közé, és aztán megpróbálok elhúzni oldalra. Mivel eddig nem tiltakoztam, reménykedhetek a meglepetés erejében. Ráadásul most nekem előny, hogy kisebb vagyok. Ha sikerül némi távolságra szert tennem, akkor ő nem fog engem látni a tömegben, ő viszont kimagaslik, tehát tudni fogom merre jár.

Hát nem volt nehéz lerázni. Szánok rá egy pár másodpercet, hogy megnézzem, mit csinál. Nem örülök annak, amit látok, hamar lehervad az arcomról a mosoly, amikor rájövök, hogy szólt a kollégáinak.
Innentől, mivel most nem látnak még, irány egyesen a lépcső. Itt viszont biztos, hogy valaki észre fog venni. Viszont csak az a hústorony ismer konkrétan, a többiek csak tippelhetnek, hogy én vagyok-e az, akit keresnek. Bár, így körbenézve eléggé kilógok a tömegből kinézetre.
A lépcsőn megpróbálok minél hamarabb feljutni, és aztán ott újra eltűnni.
A lépcső tetején visszanézve már tudom, hogy észrevettek, de ez már nem számít, mert ott van Claudia az egyik asztalnál.
- CLAU! - kiáltok feléje, mire felkapja a fejét, és tátva marad a szája meglepetéstől.
- Mit keresel te itt? - lép oda hozzám, és ez a jó, mert így nem az asztaltársaság előtt kell elmondanom neki, miért is jöttem.
- Hazajöttek a szüleid. - szinte úgy súgom a fülbe a hírt, persze konkrétan suttogni lehetetlenség.
Látom rajta, hogy elsápad, és összerezzen, majd az órájára néz, sarkon perdül, és visszalép a társasághoz.
- Srácok, nekem most lépnek kell. Van valakinek egy mentolos rágója? Kösz!
Elmarja a felkínált rágót, aztán sarkon fordul, és odalép hozzám.
- Kösz, Emilio! - mondja, és megcsókol, amit a társaság hangos ovációval jutalmaz.
Mire magamhoz térek, Clau már nincs is ott, siet kifelé. Nekem is mennem kéne, de képtelen vagyok megmozdulni, csak valami üdvözült vigyor ül ki a képemre. Még mindig nem tudom, hogy elmúlt-e 21, de nem is érdekel.

Ismerős hang szólal meg a hátam mögött, miközben én még a felhők felett lebegek megdicsőülve. Nehéz leszállni a fellegekből, de azért egy csók hatása nem tart örökké.
- Igen. - sóhajtok fel még mindig elégedetten. Az asztalnál van, aki rám emeli a poharát.
Aztán összerezzenek, mert rájövök, hogy ki áll mögöttem. Nyelek egyet, majd hátra, valamint felfelé pillantok. Mennyire dühös a Hústorony? A szája széle nem habzik, és az én fejem is még a helyén van. Eddig jó ...
- Bocs, hogy leléptem, de megláttam Claut a lépcsőn. - úgy érzem azért ennyivel tartozom, még ha szemét is volt, és nem segített. - És igen, most már megyek haza. Mér neki se álltam a leckéimnek.
Már a lecke szóra is rám tör az ólmos fáradtság.  Igaz van miért, hiszen délelőtt suli, délután munka, aztán az eszement tekerés idáig a bicajjal ... és még nincs vége. Most haza kell tekernem, és vár a tanulás.
Csüggedten sóhajtok egyet, és megfordulok, hogy leballagjak a lépcsőn. Gondolom kapok díszkíséretet is, de ez most már lényegtelen.

// HA... Haha... Igen készültem, több dologgal is, az egyiken simán átmesélted magad, de sebaj! Van másik. //

Az iskolapad... megcsóválom a fejem.
- Az már csak kb. két hét. Utána jön a meló. Idén végzek.
Nem megyek én semerre, csak kifelé alig várom, hogy kikerüljek erről a  helyről. A Hústorony meg egészen normális, csak kicsit kocka a biztonsági ügyeket illetően.
Amikor aztán utánam szól, egészen meglep, mert hát én nem is udvarolok Claunak, bár tényleg tetszik, de hát nem az én árkategóriám ugye.
- Á, én nem is ... - mondanám, amikor először megtorpanok, aztán meg elordítom magam - HÉ! A BICAJOM!
Aztán meg is indulok a lelakatolt járgány felé, ami előtt egy sötétbe öltözött csuklyás alak guggol. Az ordításra persze felpattan megperdül, és futásnak ered. A bicajhoz érve nem kergetem tovább, a károkat próbálom felmérni.
Az vázat egy rácshoz lakatoltam, azzal nem is próbálkozott, de nekiállt leszerelni a kereket meg a fékeket. A kerék itt van, de a bovdent már valószínűleg zsebre vágta.
- Ó, hogy a férgek rágnák ki a beledet te szemét! - ordítok fel, felkapok egy követ, és utána hajítom, de persze már nem találom el. - A rohadt életbe!
Most fel tudnék robbanni a méregtől.

Amikor Hústorony odaér, még mindig tombol bennem a düh, és morgok, mint egy veszett kutya. Most úgy, de úgy behúznék valamibe, valakinek. De nem, nem neki. Ő tulajdonképpen egészen rendes volt velem. A szavaira azonban röviden keserűen felnevetek.
- Ó, nem! Hidd el, a csókot kivéve ez egy teljesen átlagos nap nálam mostanában.
Az égre emelem a tekintetem, mert valahonnan erő kell ehhez, és már más ötletem nincs, aztán leguggolok, hogy átnézzem a bicajt. Látszik a sietős szerelés, a vázon itt-ott felkarcolódott a festék. De hát miért is vigyázott volna rá, amikor azt nem tudta elvinni? A keréknek semmi baja, csak vissza kell rakni, de fékem az nincs. Lehet venni és felrakni, de hát ugye újabb kiadások. És hogy viszem ezt most haza? Ha a kereket vissza tudnám tenni, akkor legalább tolhatnám ... Mondjuk annyira, hogy minimálisan tartson kézzel is vissza tudom csavarni.
- Egyébként nem kell aggódnod, én ide az életben többet vissza nem jövök, sem most, sem két hét,v agy három év múlva. - szólalok meg, ha már idejött utánam. - Ez nem az én stílusom.
Abból, ha a férfiak más nők után koslatnak, cska az lesz, hogy gyerekek maradnak félárván, pénz nélküli csonka családokban nőnek fel, és még az előtt tönkremegy az életük, hogy egyáltalán elkezdődött volna. Én ne akarok ilyen felnőtt lenni.
Persze amit mondtam, az lehet, hogy nyers egy kissé, és őt nem akarom megbántani.
- Ne vedd sértésnek, a hely amúgy tök jól néz ki. Biztos profik vagytok. - teszem hozzá, miközben a kereket visszaillesztem a helyére, és nekiállok a rögzítést kézzel elfogadható állapotba hozni.

Akkor nem mondtam túl nagy tahóságot, ha megköszöni. Mellesleg nyilván nem az én elismerésemre van neki szüksége, de sebaj. Először nem értem, miért mondja, hogy mégis lehet ez a szerencsenapom, de a következő mondat már igencsak mentőöv szerűen hangzik.
- Uh! Kösz!
Felegyenesedem és feléje fordulok, hogy tisztázzuk a részleteket, de már el is húzott vissza a bejárat felé, így inkább kilakatolom a bicajt és úgy várom, hogy visszajöjjön.
- Befér a bicikli is? - kérdem félénken, mert kész anyagi csőd lenne, ha itt kéne hagynom, és még valami eltűnne róla. De neki valami jó kis terepjárót képzelek el kocsinak, szóval erősen reménykedem benne, hogy befér.
- Meg nem kéne neked dolgoznom? Nem lesz bajod ebből, hogy lógsz a melóból?
Idióta kérdések, tudom, de hát még kívülállóként nem vagyok teljesen tisztában azzal, ki mit engedhet meg magának.
Most nagyon szerény, és visszafogott vagyok, mert nem szeretném ezt a felajánlást elbaltázni semmivel. Ha most pár perc alatt hazajutok ahelyett, hogy tolnom kéne a bicajt hazáig, akkor még az is elképzelhető, hogy hipp-hopp éjfél körülre a házijaim is kész lesznek, és esetlegesen marad vagy öt órám aludni is.

Szóval befér. Nekem ennyi kellett, nem több. Nem akarom ezt a jótét lelket feltartani, ha már segít, így extra gyorsan kilakatolom a járgányt, és eltolom az autóig, majd amint benn van, én is gyorsan beülök.
Aztán odabenn ered meg a nyelve, amikor már úton vagyunk.
- Tényleg köszönöm! Sokat segítesz most nagyon. Elég szoros az időbeosztásom, és ez az egész cécó mára egyáltalán nem volt betervezve. Szóval nem úgy keltem reggel, hogy na ma hol balhézzak ... megvan! Táncoljunk egyet a biztonsági őrök idegein a night-klubban. Ez nem az én formám.
Ennyi talán magyarázkodásképpen elég is. Végül egészen jól jövök ki belőle, és hacsak nem jön közbe valami, akkor egészen időben otthon is leszek.
- De azt áruld el nekem, kérlek... - folytatom aztán kicsi szünet után - ... hogy először mért akartál segítség nélkül kirakni?
Ezt azért jó lenne megtudni. Mert számomra nem volt annyira ésszerű döntés, de hátha van valami alapja. Nem vagyok egy kekeckedős típus (annyira), de most, hogy már úgyis még egy pár percig össze vagyunk zárva, tehát nem tartom fel semmiben, csak megkérdezem.

Bemondom a címet, és megindulunk hazafelé. Furcsa érzés egy ilyen nagy autóból szemlélni a forgalmat, amiben általában egy biciklivel, vagyis eléggé védtelenül veszek részt.
Meg tudom érteni, hogy mért kell a hatalommán embereknek nagy kocsi. Érzem én is, hogy mi az, ami őket vonzza ebben, csal engem nem tölt el pozitív energiákkal.
A magyarázat egyszerű, és nagyszerű, csak éppen szerintem más erénye nincs.
- Értem, értem, rend a lelke mindennek. Csak aztán, ha engem kiraktál, hogyan akartad őt megtalálni? Odamész mindenkihez, hogy bocs, téged Klaudiának hívnak-e és elmúltál már 21? Mert én ugye felismertem őt, ezért találtam meg olyan gyorsan. Ki akartad rakni az egyetlen embert, aki megkönnyíthette volna a munkádat ebben a konkrét esetben.
Remélem, nem rak ki a kocsiból, amiért ellentmondok neki. Akkor jól néznék ki.
Pedig egészen rendes ipsének tűnik amúgy. Meg most segít is.
- Egyébként sokan próbálnak belógni?
Míg hozzá beszélek, csak néha pillantok rá, különben a forgalmat figyelem. Kényelmes dolog csak ülni, és haladni, tekerés nélkül. Emlékszem, amikor először ültem volán mögé, és vezettem, jött egy emelkedő, és nekem azonnal az jutott az eszembe, hogy "hú, ezen nehéz lesz feltekerni", mire az oktató rám szólt, hogy "nyomd már a gázt, fiam!" és akkor jöttem rá, hogy ez így mennyire más. Csak egy apró mozdulat mekkora erőt szabadíthat el.

A szükségesnél hagosabb motorhangok azért nekem is feltűnnek. Mivel nem tudhatom, hogy Hústorony mennyire gondolja komolyan ezt a versenyesdit, mire zöld a lámpa, én inkább bekötöm magam. Aztán a kezembe temetem az arcom, amikor mégsem indul meg. Nem csak a másik sofőrt verte át.
A szavai azonban megint elpattintanak bennem egy húrt, és felkapom a fejem.
- Ahha, szóval 18 év alatt piát nem lehet nálatok kapni, de verést, azt igen! Hát... gratulálok!
Ezzel most azért eléggé lejáratta magát nálam.
Ehhh.... nyilván jó buli, magamfajta, a válláig sem érő kölyköknek ellátni a baját. Kellemes, szórakoztató, kockázatmentes...
- Gimibe járok. - felelem morcosan. - Még két hétig... aztán vége.
De ezt már mintha említettem volna neki. Nyilván nem figyelt. Nyilván egyáltalán nem érdekelte az egész. Közben persze ott motoszkál benne, hogy csak segít és hazavisz. De most nem tudom mit gondoljak róla tényleg.
Basszus! És tényleg hazavisz?! Megáll bennem az ütő még a gondolatra is. Én csak úgy beszálltam az autójába! Én marha! Hogy lehettem ekkora ökör? Jó, persze, elvileg biztonsági őr ... De manapság ez már mit garantál?

Most elhiggyem? Ne higgyem? Bajban vagyok, vagy sem? Alig bírok figyelni a szavaira. A szívem úgy kalapál, tényleg olyan ez, mintha ki akarna ugrani a helyéről.
De most már nem tehetek semmit, előbb kellett volna gondolkozni. Most a legjobb, amit tehetek, hogy úgy teszek, mintha nem is gyanakodnék.
- Ha ezzel végeztem, akkor keresek valami melót. Kell a pénz. - felelem, és külön örülök neki, hogy megint témánál vagyunk.
Lassan visszacsúszik a megfelelő helyzetbe, de az övet nem kapcsolom ki. Az olyan hülyén venné ki magát most már.
Teljesen elbizonytalanodtam közben. Mert először nem volt nekem szimpatikus ez a hústorony, amiért ki akart tenni. De aztán nem húzta fel magát, amikor meglógtam előle, és most meg segít. Vagy éppen elrabol ... a fene se tudja ... Meg fogok őszülni vajon, mire hazaérek? Hazaérek még valaha az életben?
- Esetleg, ha tudsz valami melót ... - folytatom közben, és próbálok nem a félelmeimre összpontosítani. - Már egy csomó mindent dolgoztam suli mellet is. Kertet gondozok, pizzafutár vagyok, a múlt nyáron egy fagyizóban dolgoztam.
Ekkor jövök rá, hogy le kell mondanom majd a következő futárkodást, mert nincs hozzá bicajom,v agy sürgősen alkatrészt venni, amihez viszont pénz is kell. Mikor is lesz? Előkapom a mobilt, és ... holnap ...
- Bassz ... - elharapom a káromkodást, és gyorsan SMS-t pötyögök.
Közben az jut az eszembe, hogy ha ezt engedi, akkor talán mégsem akar bántani.