Megint este lett. Nem tudom mikor és nem tudom hány órája, nem foglalkoztam ilyen kicsinyességekkel. A szokásos helyemen ültem. Kezemben a penge, már nem is átgondolt, inkább szokásos mozdulatokkal forgattam a kezemben. Igen, egy darabig néztem a szemben fekvő tükörben. Szerettem ahogy az apró ablakon beeső fény minden egyes fordulatnál megcsillan a tökéletesen karban tartott élen. Tű éles volt. Akárcsak apám idejében. Gazdag múltra tekintett vissza, a háta mögött jó pár évre, azt mégsem engedte hogy nyomot üssön rajta az idő vasfoga. Sokat jelentett nekem. Jelentette a múltat, a jelent és a jövőt egyben, az időtlenséget és egy eszmét, hogy valami.. valahol vár rám. Célom van az életben! Csak éppen még nem tudom, hogy mi az..

Elkerülte a figyelmem a kattanás. Ami azt jelenti a gondolataimba merültem, jobban is mint kellett volna, ami hiba. Mindig tettre készen álltam. Soha nem engedtem hogy bárki is a hátam felől közelítsen, de ahogy hallottam az egyre közelítő, szinte súrlódásszerű lépteket, alig egy lépésnyire állt meg a kezemben a penge.

- Neked is szia Rain. - beszéltem hozzá szíín komolyan, hideg szemekkel nézve a szemeibe, még akkor is, amikor magával vonta a figyelmemet. Egy nem is olyan ritka momentum amire a fejem azonnal is kattant a helyére, visszatérve a jelenbe. A szemem.. nem falta a látványt, de minden egyes pillanatot követett és szó nincs arról hogy nem izgatott fel, de csak figyeltem. Ahogy ugrik a bakancs, a ruha többi része, és már lágyan ringva is az idomok előttem két lépést közelítenek.

- Nincs... ellenvetés. - szólaltam meg ismét nyugodtan, ahogy a pengémet figyelve az lassan koppant mellettem az asztallapon, azzal ugyanolyan sebességgel állva fel, csak meglépve azt a néhányat, lassan hajolva fölé megközelítettem.
Rövid ideig néztem a szemeit. Nem kellett, mert nagyon is jól tudtam mit akar tőlem. De szerettem a szemeit. Még talán egy lassú, rövid mosoly is bejátszott, amikor lassan emelkedve meg a kezem simított végig az álla vonalán aztán minden előjel nélkül csúszott végig a tarkóján és hirtelen rántottam közelebb a számra közvetlen, a másikkal meg a derekát a testemre.
Szerettem amikor akar tőlem. Hát még azt de hogy, ha AZONNAL!

(most zene nélkül )

Normál esetben a köszönéssel pöcsöltem volna, de most mással voltam elfoglalva. A testemben tomboló vérrel, és azzal, hogy mindenképpen ki kell adnom magamból a feszültséget. Lehet, hogy ez kihasználás volt a részemről, de a kurva isten bassza meg, Leo is ugyanúgy élvezte minden egyes percét a durva szexnek, elég volt hallanom a nyögéseit, na meg azt látnom és éreznem ahogy uralkodott rajtam. Teljesen beindultam olyankor.

Idegesített, kurvára idegesített az, hogy mint egy irgalmas szamaritánus beszélt és mozgott, én viszont már komolyan fújtatni akartam, idegesen fúrtam újra ujjaimat a hajamba, bizsergett a kezem, és a mellkasom is hevesen kapott a levegő után egészen addig, ameddig a szemem nem találkozott az övével. És bassza meg még képes volt simogatni, ahelyett, ami felért egy őrült kínzással. Csináld mááár! - visított a fejem, de megadva magam talán sóvárgás, na meg nem kevés könyörgés is kitűnhetett a pillantásomból, amire végre reagált, hogy a következő pillanatban már ujjaimat mélyesszem a ruhával rejtett felkarjába, de csak a szája érdekelt, amibe fogaimmal is belemartam, vért nem fakasztva, aztán nyelvem csak egy pillanatra hezitálva végigcsusszant nedvesen rajta, de nem volt elég, a francba is.

- Na azért! - húzódtam csak el ennyire tőle felnézve a szemeibe, visszautalva a korábbi szavaira. - Csalódott is lennék - egy pillanat alatt hagyták ott kezeim a karjait, hogy már a nadrágjával foglalkozzak, ujjaimmal beleakadtak az övbe a derekán, amire megcsusszant a kezem lefelé egy elégedett sóhajjal, de aztán már az ujjbegyeim gyakorlott mozdulatokkal szabadították meg attól, valamerre hátrafelé elengedve azt, türelmetlenül néztem közben a szemeibe, és ha lehet, már nem csak a sok szarságtól akartam megszabadulni, de éreztem, ahogy a szám, a nyelvem.. és talán a torkom is érte kiáltozott! Ott akartam érezni őt.

- Ha valami romantikus szarakodásra vágysz, most dobj ki! - szólaltam meg már a nadrágjában járó ujjakkal, és hogy idő közben a gatya már valahol a bokájánál járt? Leszartam, nem divatbemutatóra mentünk volna amúgy sem. Két kézzel kapaszkodtam bele inkább az alsóba, az anyag megadva magát a körmeimnek szakadt szét, szabad utat hagyva az érte tapogatózó ujjaimnak. Utáltam szarakodni a ruhákkal, és különben is rohadt jól nézett ki pucéran a fickó. Én pedig kihasználtam néha. Na jó, többször, mint az a barátoknál megengedett lett volna, de ki nem szarta le? Ha valamiben jó volt Leo, az az ölés és a szex. A gondolatra pedig csak még inkább nekifeszültem a fickó ujjainak és testének.

Láttam rajta hogy feszült. Mit feszült!? Mindjárt robban! És nem mondom hogy nem szerettem, ha le akarja verni rajtam a feszültséget, mégsem hagytam hogy ő irányítson. Soha nem hagytam hogy lenyomjanak! És jól tudtam hogy ő is ezt szereti benne...

Durván kapott a számra és én nem haboztam válaszolni is érte! Felizgatott! Az ahogy rám vetette magát, amilyen hirtelen, ahogy akar, és a már seggén feszülő két kezem vadul akarva még belőle többet mart a bőrébe.

- Mintha mondtam is volna valaha neked ellent.. - vigyorogtam már csak a felhevült vérem közben, és elhúzódva annyira, hogy a két kezem még rendben elérje de ne zavarjam meg az övéit a műveletben. Seperc alatt száguldott végig a hátamon a hideg ahogy még útközben is ingerelt! Az ujjaim belé martak, újra.. keményen.. ösztönözve hogy ha már sietünk ne is tököljön többet, csinálja!
Felnyögtem..amikor megéreztem végre azokat a forró, követelő  kezeket és azt a sebességet amit bejártak a gatyámban. Nyelnem kellett! De csak erőt gyűjtöttem. Hozzá.. ahogy becsukódott a szemem, csak hogy kiélvezzem az első néhány felszabadító percet, és érezzem ahogy a vér az ereimben veszett tempóba kezd, míg nem hallottam a szakadást. Az volt az utolsó csepp!

Olyan ütemben kaptam el, mintha nem is állt volna ott előttem! Hogy löktem vagy csak rántottam magammal, az már kiesett, de csak hallottam ahogy a háta nyekken a falon, és én ott állok rá felpréselve, csak szaggató lélegzettel nézek a szemeibe, és tudom hogy tisztában van vele hogy mi az ami jönni fog!
Vihar előtti csend.. Valahogy így hívják egyesek azt az alig néhány másodpercet, a következőben a haja a kezemben, én hátrálok, de alig egyetlen lépést megtéve, ő pedig újra repül, csak most hassal az előbbi szekrényre, pont a tükör előtt és félrerántva az a falatnyi csipke már tolom is belé magamat!
Imádtam őt nézni! Kettőnket! Ahogy újra és újra elmerülök benne, hevesen, vadul, könyörületet nem ismerve, és az ujjaim továbbra is csak hevesen marva a bőrébe, szinte kiszakítom belőle azt az életet adó húsdarabot!

Imádtam ha játszik velem! Ha ellenkezik, és ő mindig ellenem is ment minden egyes percben! Felvigyorogtam mert egyszerűen muszáj volt, mégis elfojtotta a következő lépésben, amikor a szemeimbe nézett a tükörben, és én keskenyre húzva a szemeimet még erősebbre vettem az ütemet. Imádtam ha élvez! És én is imádtam élvezni vele! Bármikor! Akárhogyan! Csak engedjünk szabadjára mindent! Ki az istent érdekel a figyelem!? A hülye.. porcelánbabák gyengesége a sötétben, vele mindent megtehettem! Bármit! És élvezte! - húztam egy konténernyi sóhajt egyszerre a tüdőmbe, a szívem tombolt, a tüdőm éhezőn falta a levegőket, még akkor is amikor ellenkezni kezdett, és én keveset engedve a kezemmel a hátán, csak hogy felemelkedhessen, már lejjebb csúszva a bőrében valahol a derekánál tenyereltem újra bele. Feltámaszkodott, de nem érdekelt! Ahogy neki kényelmesebb, de az már annál inkább amikor ellenkezne, és mivel jól tudtam hogy csak szórakozik velem, csak próbára teszi a türelmemet, vasmarokkal kaptam érte, élesen belemarva a seggébe, hogy újra magamra rántsam! De nem engedett! Megint szökött, és ahogy még értem is kapott a szemeimbe nézve, ezúttal már nem ellenkezve léptem egyet közelebb hogy már teljesen feltoljam a szekrényre, miközben fölé hajolva egészen jobb kezem feszülten mart a mellébe, csak hogy érezzem azt az istenien feszengő kemény húst! Aztán megint tolatott! Próbálkozott, én meg könyörületet nem ismerve löktem neki a testemet visszakényszerítve és másodszor támasztva a hátára szorítottam le teljesen! Velem ne szórakozzon! Megvesztem érte! Nem tagadom, kevés nő volt képes elvenni az eszemet, de ő nagyon! Mégsem engedtem meg mindent!

Nem engedtem! Egy percig sem hogy önállósodjon, holott biztos voltam benne hogy ha Rain valamit akar azt meg is teszi! Vagy minimum eléri valahogyan vagyis nem féltettem az újra és újra nekicsapódó mozdulataim alatt. A vérem egyre jobban forrt! Már szétégette az ereimet, de egy dolgot megtanultam az évek alatt, pláne mellette, a türelem.. és a kitartás. Kurva sokáig bírtam mellette, minden egyes cseppjét kiélvezve és ő is rendesen értékelte a hidegvéremet, amiért néha egy.. kettő.. három orgazmus is becsúszott mire én végleg (f)elsültem és vége volt mindennek. Most is... nem kegyelmeztem. Olyan veszett tempóval löktem, hogy minden egyes porcikájával érezze miért is vagyok benne, szabad kezem szorosan mar a válla gödrébe a nyaka mellett, hogy teljes mértékben ellent tartsak, a jobbik erősen mar a mellébe, mégsem volt elég. Még.. nem. Csak addig vártam amíg hallom a torkából feltörő végső nyögéseket, a szemeim lecsukódtak, éles vigyor terülve szét az arcomon, mire végzett, egyetlen lépéssel csúsztam ki belőle, csak hogy a vállába markoló kezem erősen felrántsa, és a még mindig lihegő nőt háttal a falnak kényszerítsem. Jobbom azonnal kapott is a jobb lábáért le, hogy fájdalmas mozdulattal kinyújtva a nyakamba rántsam, míg a ballal továbbra is a földön támasztva vezettem belé megint magamat, hogy most elölről préselődve fel a testére, az enyémet teljesen az övéhez nyomjam és úgy suttogjak rá a szájára.. a szemeibe.

- Imádom amikor ilyen tüzes vagy.. - pillantom a száját.. a szemeit.. majd megint oda és vissza, mire újabbat nyelek, és ha nem is olyan gyorsan mint alig két perce de annál talán még eltökéltebben és erélyesebben kezdek mozgásba benne, minden egyes mozdulatnál szinte koppanva a mögötte feszítő hideg és kemény falon a csípője. De ez még csak bemelegítés volt.. kellemes... bemelegítés... Induló a második körbe...

A szájára kaptam! Nem érdekelt, hogy nem kér belőle, hogy a feje elengedve koppan vissza a falon, a fogaim nem engedtek neki. Élesen martam az alsó ajkába, csak kevés vért eresztve de már téptem is rá magam újra, rá vágytam, nem a vérére, a szája ízére és az érzésre benne, ahogy hirtelen eltépve magam gyorsítottam az erőteljességen.
Izzadtam.. Veszettül és rohadtul nem számított semmi sem, csak az az egy hogy élvezzen, és én érezzem ahogy újra megrándul a kezeim között. Az egyik kezem újra belemart a bal mellébe, a másik kétségbeesetten kapart bele a tapétába mellette, és engedelmeskedtem ahogy végül megint a száján akart.
Imádtam ezt! Rainát, ha a kibaszott veszettség tüze égette, és képes volt engem is magával rántani. Órákig tudtam volna csinálni vele! Újra és újra, amíg kifacsar belőlem minden életet és félhullán esünk végül össze, a jéghideg padlón vagy a mocskos szőnyegen, édesmindegy, de veszettül lihegve, aztán felé fordulok, elvigyorodok a szemeibe és ő is megemelve a kifáradt mancsát még utolsó erőmmel csapok bele, aztán megint a plafon, az édes megkönnyebbülés és az érzés hogy minden a legtökéletesebb. Szerettem ezeket a perceket. Vele.. kifejezetten szerettem. És most is.. csak másodpercekre lehetett a beteljesülés. Nála mindenképpen. Hisz már minden egyes kicseszett rezdülését ismertem!

A vér íze keveredett Leo ízével, amire felnyögve hagytam, hogy még jobban, még többet vegyen el belőlem és adjon is... kiélvezve minden egyes cseppjét annak, hogy nem bánt velem kesztyűs kézzel, én pedig mindennél jobban imádtam ezt.. ahogy a hangomon is hallatszott, hogy valamit kurva jól csinálhat.

Nyögtem.. újra és újra, akkor még jobban, amikor az öle gyorsabb ritmusban csapódott hozzám, és csak annyira volt erőm, hogy egyik kezem körmeivel a karjaiba, bőrébe vájva kapaszkodtam meg. Nem ellenkeztem azzal, hogy a hevesség hatására a testem felforrósodott, megremegett, és tudtam, hogy már megint elérte azt, hogy élvezzek.. Élvezzem, amit tett velem.

A másik még valahol ott kapart a segge felé, a mozgás viszont kirántott a ritmusból, feljebb csúsztak az ujjaim, végigszántva körmeimmel a bőrét is a csípőjén, ahogy lüktetni és nyögni kezdtem, amikor az az ismerős érzés végigsöpört a testemen.. újra.

Valahol menet közben elfelejtettem őt csókolni és inkább azzal foglalkoztam, hogy levegőt is kapjak, ne csak hangoztassam, mennyire kurva jó volt abban, amivel épp foglalkozott, és csak az eddig karját érintő kezem felcsúszott az állára, egész közelről nézve a szemeibe..

- Ne.. fogd vissza magad - reméltem, hogy nem akart megint trükközni egy következő, újabb pózzal, amikor csak azt akartam, hogy menjen el bennem, és ne várasson tovább. Tudtam, hogy ő tovább húzza, mint én. Ez a legtöbb esetben így volt. Nem tehettem róla. Baromi jó volt és imádtam minden egyes percet vele. És azt hiszem, hogy úgy.. bő negyed órára ennyivel be fogom érni, addig ő is pihenhet, ha azt akart.. De most arra volt szükségem, hogy ő is elmenjen.. mert én tudtam, hogy majd' belepusztultam abba, ha megvárattak...

A körmeit érzem a bőrömben.. Hasítanak, de nem érdekel. Nem érzem a fájdalmat, egyszerűen csak a testének csapódó mozdulatok veszik el minden csepp eszem! És akkor végre élvez! Megint, az én fejemen meg hangosan ziháló őrült vigyor terül el, megállok, de csak amíg levegőt veszek, amikor feszesen kap rá az államra hogy a szemeimbe könyörgő szemeket meresszen.

- Megérdemled..? - kérdezem játékosan, újabb vigyorba fojtva az azt követő újabb két mozdulatot, csak lassan.. a saját agyammal játszom, de szerettem megtörni minden mozzanatot. - Megér.. demled.. ?- kapok rá a szájára hogy újra megtépjem, és akkor bele.. mélyen, felszorítva a jéghideg falra mögötte, a szemeim csukva, élesen feszítve, és akkor engedem el az érzést.

Mellette esik a falnak a fejem. Csak amikor visszatér belém az élet, a tüdőm lüktet, még mindig követelné magának az oxigént, és én csak.. egy utolsót nyögve lököm el magam a faltól, megtámasztva előttem és kihúzódom belőle.

Hátrahagyom. Jól tudja mi az ami most kell, és ahogy visszaigazítva a gatyám megteszem a következő lépéseket, már hajolok is le a dobozért az asztalon. A füst mindenképpen kell!
Meggyújtom.. azzal magam elé fújva az életet adó élvezetet, a számból kirántom és ha ő is összeszedte magát, megközelítve felé nyújtom.

- Min húztad fel magad..

Rohadtul tudta, hogy meg, ilyenkor mindig kiköveteltem azt, ami járt nekem, és nem igazán érdekelt az, mások mit gondolnak. Leo is ugyanannyira akarta, mint én, de az a vigyor.. ha nem bennem járt volna, biztosan a nyögés helyett gyomron vágtam volna.. A franc essen belé!

A szavaira nyögéssel válaszoltam és azzal, hogy a testem megremegett minden mozdulatára, de a csók.. csak arra voltam képes koncentrálni és a testére, ahogy megéreztem, végre engedett nekem. Még ha a testemet a hideg is rázta a mögöttem feszülő rideg falnál az érzett forróság ellenére.

Őrült vigyor feszített fel az arcomon erre, körmeim csúsztak végig a bőrén még utoljára, ahogy hallgattam a zihálást, mialatt a nyelvemmel a nyakán nyaltam végig. Ahogy kihúzódott, úgy engedtem le a lábamat is a padlóra, nekidöntve a hátamat csak a falnak, mert úgy éreztem, hogy egy ideig összeesés nélkül nem tudtam volna megindulni, és csak úgy lazán csúsztattam vissza az anyagot a helyére. Nem mintha zavart volna az, hogy totál pucér voltam, de ha már ott volt a csipke és szabadon, akkor a megfelelő helyen jobb volt. Kényelmesebb.

Lehunytam a szemeim a füst látványára, hogy minél jobban koncentrálhassak a még nem érzett ízre, és csak akkor nyitottam fel a szemeim, amikor a léptei közeledtek. Nem léptem el még mindig a faltól, csak lustán a cigiért nyúlva én is megszívtam azt.Lenn hagyva a füstöt nyújtottam vissza a kis fehér rudat.

- Vegas-ban van az exem - lassan, kiengedve a gomolygó füstöt beszéltem annak útját nézve. - Vincent odadobott elé, mintha csak egy kibaszott csont lennék az éhes oroszlánok előtt - ja, még mindig pipa voltam. Azt azért mégsem kezdtem el ecsetelni, hogy minek vagy miért, mert én sem tudtam, hogy mégis minek kellene Gabe Vinnek. De az biztos, hogy titokban azt reméltem, helyettem valaki ad neki egy faja kis monoklit. Tudtam, hogy úgyis ő fog nyerni, de egy-két horgot simán megérdemelt volna. Rohadék egy húzás volt tőle, annyi szent.

- Az a faszi, akit nyolc évig halottnak hittem, mégis él - sikerült ezt teljesen érzelemmentesen közölni Leo-val. Fingom nem volt, hogy mégis hogy veszi be a gyomra az infót, vagy hogy hogy fog reagálni. De vele jó volt őszintének lenni. Elvontam magam a faltól, mert már az egész testem lúdbőrözött. Megkerültem a férfit, csak amiatt, hogy a felsőmet, egyedül azt magamra kapjam, és csak aztán fordultam vissza felé.

Ééés röhög...
Biztos voltam benne, habár a homlokomat már hűsíti a fal hidege. A körmei.. végigcsúsznak a bőrömben, habár arra ügyel, hogy ne hasítsa fel - most már - felszisszenve az izmaim mégis pattanásig feszülnek. De a nyelve lelazít..

- Még mindig játszol.. - dünnyögöm, aztán helyrerántom a gatyámat, de nem hat meg, csak fordulok és az asztalhoz lépek, mert ott vár az elhagyott dobozom.
Szál ki.. a tűz éget.. én meg szívom... Akkor lépek csak oda elé, és nyomom egy pillanatra a kezébe.

- Mondtam már hogy hagyd ott.. - veszem vissza a cigarettát, de mielőtt beleszívok - Vincentet.. - egy jólesőt sóhajtok. - Az egy barom. Idecuccolhatsz egy időre.. - félívű mosoly, és már szívom is a füstöt a tüdőmbe, életet adó érzés.

Rövid csönd áll be, de én meg nem mozdulok. Csak figyelem a távoli részletet, és csak a következő szavakra fordulok. Egyenesen a szemeibe.

- Nem azt mondtad hogy már túl vagy rajta..? - a szemöldököm nem mozdul meg, de nyilvánvaló hogy kérdezem. Valamikor még úgy volt. Régen. Vagy csak nekem is előadott egy újabb színdarabot.
Alias Raina Maddox kis módszerei..

Kósza hümmögés csak, annyi volt a válaszom arra, hogy még mindig nem sikerült békén hagynom. Megesett, hogy nehezebben mondtam le olyan dolgokról, amik kibaszottul jót tettek nekem. És Leo egyike volt ezen "dolgoknak".

Aztán ahogy kérdezett, én meg beszéltem, nos, nem azt a kurva reakciót vártam, amit szívem szerint akartam, de.. ilyen ez. Mégis csak egy bosszús sóhaj volt a válaszom arra, hogy Vinnie-t hagyjam ott. Ez eleve kurva nehéz eset volt, és bármiről.. rendben, majdnem bármiről lemondtam volna róla, de Vinnie.. még ha közben nyúzott is volna, akkor sem menekültem volna tőle/előle. Végleg nem.

Mégis a következő pillanatban már egy félig-meddig jókedvű mosoly terül szét a képemen, hogy aztán hangot is adjak a mondandómnak:

- Az már majdnem olyan, mint egy.. kapcsolat. Az első adandó alkalommal dobnál ki és ne akarjunk addig eljutni. Túl jó veled a szex- ráztam meg a fejem mosolyogva arra, hogy feladjam a végleges függetlenségem.. Bár.. el tudtam volna viselni azt, ha Leo anyja reggelente bivalyerős kávéval és rántottával várt volna... Néha olyan volt, mintha az én anyám is lett volna.. azzal a különbséggel, hogy ténylegesen össze akart volna boronálni a fiával azzal a kibaszott ásó-kapa-nagyharang szarsággal a nyakamba aggatva, nekem meg arra nem volt szükségem.

Ahogy kérdezett, csak ráérősen járattam végig a testén a szemeim. Nem azért, mert nem tudtam a választ arra, ami érdekelte, egyszerűen csak.. A picsába is!
Morcosan vontam el róla a pillantásomat, csak hogy megindulva felé a cigijéért nyúlva hosszan megszívjam azt, azonnal is engedve ki a füstöt oldalra, nem bele a képébe.

- Túlléptem rajta, és jó volt, hogy le tudtam zárni. Hogy azt hittem, kurvára, de kibaszottul halott. De mintha egy rohadék Jézus lenne és feltámadt, érted? - újra megszívtam... majd benn is hagytam egy ideig a tüdőmben a füstöt és csak lassan engedtem azt szabadjára megint, és ekkor adtam vissza azt a tulajdonosának. - Már nem tudom úgy kezelni, mint akit a rohadék kukacok rágtak szét évekkel ezelőtt és.. a faszomat - dünnyögtem csak el a végét, sarkon fordulva pedig megindultam a kanapé felé, ahol a dugás előtt terpeszkedett Leo, és lepakoltam a seggem a párnájára. Utáltam áldozat lenni. És utáltam, hogy én voltam a csali.

- Maradhatok itt éjjel is? - néztem fel rá, és attól függött a további döntésem. Mert ha igen, akkor az a kurva telefon biztos, hogy kikapcsolásra kerül. Nem volt kedvem Vinnie-vel bájcsevegni egy ideig.

- Te tudod.. - rántom meg a vállamat és újra szívok a cigimbe, de egy újabb sóhajt eresztve aztán levágódom a kanapéra. - Pedig engem nem zavarnál. - nézek bele a szemeibe, akármennyire is messze van tőlem. - És anyámat se. - egy óvatos rándulás, csak az arcom ereszti meg, de aztán ő az aki közelít, és ahogy kirántja a cigimet, egy percig se akadékoskodom, engedem.
Aztán csak folyik belőle. Én meg.. nem szólok közbe. Megszoktam már, ha belőle valami megindul, mindenkinek jobb ha megszabadul tőle, mintha egy percig is kötözködjek. Nekem is.

Amikor levágódik mellém, még mindig követem. Szemmel, és félig fordulva a támlának dőlve könyékkel megtámasztom a fejemet.

- Engem nem zavarsz.. - újabb vállrántás - Mondtam.. - és akkor indul meg az a másik rándulás, a szám szélében, ami teljesen önkéntelen, egyszerűen csak néha.. néha szabadjára engedi az ösztönöket. Azokat az ösztönöket amik kurva mélyen kushadnak. Amikor hagyom...

Vártam valamire. Talán arra, hogy a mosoly a képemen kisebb legyen, ahogy meghallottam, kit mi nem zavarna. Imádtam az anyját. Olyan asszony volt, akit nem lehetett nem kedvelni a kedves mosolyával, az állandó törődésével és a beletörődésével. Vele nem tudtam paraszt lenni, legalábbis reméltem, hogy még nem volt rám panasszal. Nem tudtam volna mit tenni, ha nekiállt volna az olasz hisztikkel. Nem voltam ilyenekre felkészülve egyáltalán.

Inkább csak dumáltam mindenfélét, de mielőtt a gondolataim is követték volna, a cigibe és a füstbe menekülve pakoltam le magam, és ahogy Leo felém fordult félig, a kezem csak lazán a combjára csúszott keresztben, leginkább csak alkarral érintettem a nadrágján keresztül, ujjaim a combja oldalán nyugodtak, mozdulatlanul. Meghagytam neki a cigit a továbbiakban.

Bólintottam. Arra, hogy újra felkínálta a házát, én pedig most már nem ellenkeztem. Helyette helyezkedve úgy csúsztam, hogy a tarkómat a kanapé háttámláján támaszthassam meg, és épp, hogy csak le nem csúszott a bútorról a seggem, ahogy szinte végigértem azt a hátammal.

- Közös programot is szervezzünk, hogy maradok? - fordítottam felé a fejem már félig vigyorba forduló kérdéssel, mert nem mindegy, hogy osztom be az időm. - Mármint... sakkozást, keresztrejtvény fejtést, meg ócska olasz szappanoperákat semmi pénzért nem vállalnám be - nevettem fel hirtelen, és ja.. azt hiszem, hogy csak ki kellett mondanom, hogy fingom sincs, most mi van. Mert így volt.

- Mást.. talán - mosolyogtam már, le is hunytam a szemeimet is, de még mindig érintettem. Vagy csak kapaszkodtam belé. Lényegtelen részlet.

Figyeltem a combomra csúszott kezét. De aztán vissza a szemeibe. Zaklatott.. Még mindig. Ezt jól láttam benne, de már korántsem az a felrobbanó típus. Nincs veszély.
Sóhajtok, de aztán rövid mosoly fut ki az arcomon.

- Már megvolt a közös program. - még mindig támasztom a fejem - De tudom milyen telhetetlen vagy.. - nyúlik a mosoly, de aztán hirtelen rántom meg, és egy elnyomott sóhaj közben feltolom magam a kanapéról hogy felé nyújtsam a kezemet.

- Most viszont főzök neked valamit. - és várok. Ha jön.. jön velem amíg összedobok valami egyszerűt, tésztát.. paradicsomosat, de ha inkább magányra vágyik addig, megvár itt amíg végzek.
Mindkettő választható opció.
Amelyik neki jólesik!

Jól mondta. És ismerte a szokásaimat, ezért is hagytam megválaszolatlanul - leginkább csak egy kósza mosoly játszott be - a szavainál. Ahogy megmozdult, a kezem úgy csúszott le a combjáról, és csak néztem felfelé rá, a szemeibe. Aztán egy elnyújtott sóhajjal a felsőtestét egy ideig.

- Elkényeztetsz - vigyorogtam fel rá, és a kezem a kezéért nyúlt, de ahelyett, hogy a segítségére szorultam volna, magamtól emelkedtem fel és engedtem el őt.

- Inkább felöltözöm. Anyukád még a végén sokkot kapna, ha meglátna így - ki tudja, merre lehetett a kis nő, de jobb volt, ha nem játszottam a lelkivilágával. Ahol elhagytam a rövidnadrágom, odalépve már fel is kaptam azt és gyors mozdulatokkal csúszott a cipzár, a gomb pedig megtalálta a neki szánt lyukát.

Azt hiszem, készen is voltam. Nem igazán pöcsöltem a ruhákkal, és már csak egy valami hiányzott.. a cigi. Ott, a Leo kezében lévő elég kevés lesz mindkettőnknek, ezért is szedtem fel még egy dobozt az asztalról, ami az övé volt. És egy újabbat húztam elő a nadrágom zsebéből.

- Most már mehetünk - mosolyt villantottam. És rohadtul nem tudtam, mit akart főzni, de ha főzünk, hát főzünk. Előfordulhat, hogy segíteni is fogok neki abban.

- Ilyenek a barátok... - rántok vállat, de még mindig felé nyújtom a kezem, az övé a terep hogy eldöntse jön e.

A keze belecsúszik az enyémbe, de aztán mégis más pályát választ.
A kezem visszaesik, aztán csak figyelem hogy elindul a gatyáért. Jó ötlet.

- Látott ő már egyet s mást. - lépek én is a pólómért, és lehajolva érte gyorsítva magamra rántom -De azért jobb a békesség. - igaza van. Teljes mértékben, azzal megint felé fordulok és csak figyelem ahogy magával rántja a dobozt. Fönn is van. Nem is kevés, de ahogy végre megindul felém, egy bólintással indulok a lépcsőnek előtte.

A hangok visszhangoznak a félsötét folyosón. Alig 24 lépcsőfok. Ezt már megszámoltam elég régen, lehettem vagy.. 10 éves!?? Amikor apám ezt az egészet építette nekem, kibérelte.. Azt mondta: "bunker!" Azokban az időkben épp erre volt szükségem, egy kis nyugalomra, egy kis magányra, ahol senki nem érhet el, és azóta is.. Bár a funkció megváltozott mégis hálával gondoltam érte. Még mindig.

Nyílik az ajtó, és csukódik a felső részlegen. Fordul a zár. Raina végig ott van velem és csak ekkor indulok meg a lépcsőház nagyobb zajt keltette lépcsőjén, fel.
Odafönn a kulcs már engedelmesen fordul a zárban. Bezárom.. MINDÍÍÍG! Nemcsak mert ez Vegas elég kéteshírű negyede, hanem mert anyám, ha épp beüt nála a krach, simán elkolbászol. És fogalma sincs róla merre..

Lereagálhattam volna, hogy csak ő volt ilyen, de inkább nem tettem. Néha úgy éreztem, hogy én valami elbaszott fekete hajasállat voltam, de aztán rájöttem, hogy csak túl elcseszett egy rohadt életet éltem. Belőlem kiveszett már rég mindaz, ami Leo-t Leo-vá tette. Ezért is kapott egy kósza bólintást a mondandójára.

Aztán a felső.. Ha anyuka nem is, de én biztosan elnéztem volna anélkül őt a továbbiakban is, mégsem ellenkeztem azzal, amit tett.

Egyszerűen csak követtem. Bíztam benne. Tudtam, hogy csak oda visz el, ahol ő is otthon érezte magát és nem volt semmiféle veszély, amit aztán felhasználva elbaszhattam volna kedvemre mindent. Felfelé direkt annyival maradtam csak le, hogy a szemeim a seggét figyeljék, ami nem mondom, hogy nem mosolyogtatott meg. Sőt!

- Részegen soha nem borultál még le a lépcsőn? Vagy akkor inkább maradsz fenn? - intéztem neki a kérdést akkor, amikor a zár kattant egyet. Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy lent én járhattam, az anyja viszont soha. Egyáltalán nem furcsálltam. Van, amit jobb volt nem látni. Ahogy én sem voltam kíváncsi Vinnie mindenféle meggyőzési technikájára. A végén még összehánytam volna a cipője orrát.. Azt meg azért mégsem csinálhattam, nemde?

Elmosolyodtam. Lassan, csak egészen picit, és ahogy az előbb Leo, úgy most én nyújtottam felé a kezem. Nem azért, mert egy elbaszott tündérmesét akartam, csak az előbb ez valahogy nem sikerült. Már nem hozott lázba az, hogy állandóan valakit taperoljak. Asszem. És akkor se sértődtem volna meg, ha a nyáladzást hanyagoltuk.

- Lehet bor nélkül kérni a vacsit? - mosolyogtam a szemeibe.. és valahogy most tényleg nem kívántam az alkoholt. Annyi volt már bennem, amitől rég megdögölhettem volna. Mégis valahogy az élet jobban vonzott, mint a nekrofília.

Nem torpanok meg csak útközben elvigyorodom.

- Egyszerűbb odalenn berúgni. - beszélek a hideg kőnek előre, de közben még mindig lépkedem - Ha meg mégsem.. vigyázok. - tolom az  ajtót ahogy felérek és megvárom amíg ő is kilép a sötétből. Csak azután fordítom a zárban a kulcsot.

Várom hogy induljon. Ő meg csak néz, előre intek az újabb lépcsőre, de ekkor kinyújtja felém a kezét. Sóhajtok, de nem mert ellenemre lenne, belekúszik az enyém és így tartjuk az a vagy két emeletet fel.
Ez az egész még valami egész másvalamiről is szólhatna..
Mégse érezzük a hiányokat.

- Senki se kényszerít hogy igyál. - szövegelem, és már csak alig néhány lépcsőfok. - Ha meg az anyám akaratos lenne, majd leállítom. - villan rá most először a mosolyom, a lenti kis incidens óta, ahogy megnyílik az ajtó előtte.

- Csak mi vagyunk Mamma.. - lépek utána miután beengedtem - Raina van itt.. Átjött vacsorára! - engedem szabadjára a hangerőket, elvégre a füle már rééég nem a régi.

- Raaainaa! Kedvesem! - jelenik meg a hátunk mögül támadva be - Már nem is emlékszem mikor láttalak itt utoljára! - örvendezik a hozzánk szokásos hangerővel, és ha Raina nem előzi meg, a következő lépésben a nyakába ugrik hogy megölelje.
Csak sóhajtok a jelenetre.
Ritkaság ha valakit felismer. Ez egy jó nap...
Úgy néz ki ma szerencsénk lesz.

Csak egy kósza mosoly volt a válaszom. Én is eljátszottam ezt a lépcsős sztorit a saját lakásommal. Csak nekem felfelé vezetett az utam. Hányni meg három emelet magasból is lehetett. Ha annyira durva éjjelem volt éppen.

Fogalmam sem volt, hogy miért tettem azt, amit az előbb ő. Mégis valahogy úgy éreztem helyesnek, hogy ugyanazt a gesztust tettem meg felé, amit korábban Leo. Nem éreztem megnyugvást vagy elégedettséget, ez csak.. megtörtént és kész. Nem komplikáltam túl a dolgot.

Majdnem felnevettem a szavaira.. Majdnem!

- Nem hiszem, hogy ő tudna akaratos lenni - rándult a szám széle. Talán felfelé. Nem voltam ebben biztos. Előléptem, hogy Leo is beférjen, és a már megszokott hangerőre körbenéztem, de olyan volt az anyja, mint a villám. Bárhol előfordulhatott és a kora ellenére olyan őzikés gyorsasággal mozgott, hogy.. csodáltam érte.

A szemeim kitágultak a hirtelen jött ölelésre, és idegenül lapogattam meg a vállát, szemeimmel keresve Leo alakját.. segítségért. Már régóta csinálta ezt velem, de mai napig nem szoktam még meg nála ezt. Amikor már úgy éreztem, hogy elég volt ebből a nagy érintkezős balfaszságból, eltoltam magamtól óvatosan, hogy nehogy fájdalmat okozzak neki és nem tudtam rá nem mosolyogni.

- Buona sera, Signora Rossi - esetlen volt az olaszom, de ennyit már sikerült megtanulnom tőle. Főleg, ha éppen olaszul kezdett hadoválni a fiának, néhány dolgot elcsíptem a szavaikból.

- Muszáj voltam meglátogatni Önöket.. Leo-t különösen - mosolyogtam rá hirtelen mindkettejükre egy torokköszörülés kíséretében, és ja.. kezdtem megszokni, hogy nem a nő tehet arról, hogy sosem emlékszik huzamosabb ideig a dolgokra. Azért nem szívesen lettem volna itt, amikor a fiára sem emlékszik.. Ebbe belegondolva kurva szar lehetett Leo-nak. És talán egy kóbor sóhaj is jelezte  a gondolataimat.. - Hogy tetszik lenni? - Rossi mamával sosem esett nehezemre, hogy kedveljem. Vagy hogy ne akarjak belerúgni, mint úgy általában a legtöbb emberbe. És vele nem lehetett nem előzékenynek lenni. A tekintetem egy pillanatra Leo-ra siklott.

- Fogalmad sincs.. - ezt már csak dünnyögöm, ahogy betolom az ajtót az orrom előtt, de nem untatom a részletekkel. Sosem untatom.. Senkit sem.. Milyen az amikor anyámnál teljesen elmennek hazulról és milyen amikor úgy viselkedik mint egy elkényeztetett dühöngő gyerek. Ez a részlet a család titka marad. Mert tudom hogy ő is így akarná.. Ha tudna róla. Ha egyáltalán felfogná...

Nem vettem észre. Őszintén, egyikünk se, olyan gyorsaságú volt hogy ott termett. Csak fél kézzel megtámaszkodok a konyhapulton, és onnan figyelem. Rainát és az anyámat. Furcsa egy páros, mégis úgy tűnik remekül megvannak ők ketten.
Úgy tűnik..

- Bello.. bello cara, è stato un po 'meglio rispetto all'ultima volta. - mosolyog Rainára, és talán én is egy rándulásnyi mosolyt villantok. Ha Raina rám néz...

- Azt mondja tetszik neki a kiejtésed! - már hosszan mosolygom, de ideje keresztet vágni a szócséplésnek.
Megfordulok, szemmel közben letapogatva az itthon levőket. Minden eszköz meglesz.
Útközben Mammát hallom még a hátam mögött.

- Köszönöm aranyoskám, tudod ez a csúúúz.. - még mindig kissé töri a nyelvet, de sokszor lefogadom hogy csak direkt csinálja. Ő az, aki sosem volt hajlandó megadni magát a nyugat szellemének, és bár apámat egy szó nélkül és hűen követte, de valami azt súgja mindig is visszavágyott. Olasz földre..

Sosem mondtam neki... de Leo anyja emlékeztetett a sajátomra. Már nem emlékeztem sok mindenre, de az illata.. anyám illata még mindig ott játszott a közeli emlékeimben, ahogy a mosolya is, ha épp teljesen egyedül voltam. Olyankor megengedtem magamnak, hogy mindazokra gondoljak, akik valaha is fontosak voltak nekem. Egy jéghideg sör és én tökéletes páros voltunk ahhoz.

Mégsem tudtam hova tenni a nő szavait, mert ez már túl sok volt ahhoz, hogy tudjam, miről is van szó, ezért amikor a fickó fordított, csak bólintottam egyet. Tudtam, hogy szar voltam. Sosem a választékos faszságokról és a szép beszédről voltam híres, de fostam is rá. Úgy igazán. Ha eddig túléltem az idáig történteket, nem most fogok abba belehalni, hogy kurva nagy hülyét csinálok magamból egy olasz kisbige előtt. Különben is tettem erre.

És faszom se tudta, hogy ez a törékeny nő mit evett rajtam.. Vele még csak nem is keféltem. De tényleg!

- Ez a micsoda? - pislogtam egyet értetlenül, mert nem voltam jó sosem barkochbában, szóval esélyem sem volt kitalálni, hogy mégis mit akart Leo-mama. Kíváncsivá tett, hogy miről akart beszélni.

Mivel már párszor jártam itt, ezért pontosan tudtam, hogy mi hol van.. ezért is mentem el a poharakig, egészen megközelítve Leo-t, aki úgy látszott, keres valamit. A poharakon kívül én is, ezért úgy, hogy az anyja ne lássa, csak egészen természetes módon csúszott rá a kezem a seggére, hogy egy hangtalan ütéssel és hirtelen jött vigyorral ott hagyjam.. mert fontosabb projektem volt. Vizet tölteni a poharakba, és amikor azzal megvoltam, az egyiket a nő elé csúsztattam/kezébe adtam, akárhol is volt. Rossi megérdemelt volna egy testes vörösbort.. már ha azt szerette, de nem akartam helyette választani.

- Mit fogunk főzni? - kérdeztem random, kollektíve bárkitől, aki jártasabb volt nálam a konyhában. Tudtam főzni, de az olaszok nyertek minden versenyt a szememben.