"Ha otthon majd megkérdezik: miért csinálod? Odavagy a háborúért? Egy árva kukkot sem szólok. Miért? Úgysem értenék, hogy miért csináljuk. Nem értenék meg, hogy csak a bajtársad miatt. És kész. Csak ennyi."


Vannak napjaink, mikor állig felfegyverkezve bár, de gyakorlatilag teljes nyugalomban ülünk a táborban, és csak arra várunk, hogy a dobhártyánk beszakadjon egy nagyobb robbanástól. Mindig meg van rá az esély, hogy a legnyugodtabb pillanatban támadnak meg minket, így kénytelenek vagyunk mindig felkészültek lenni még akkor is, ha nincs bevetés, csak egy sakkpartit nyomunk le a sátrak előtt.
Ám javarészt egész nap kint vagyunk terepen, és próbáljuk megszüntetni az örökös versengést, a felkelést és a vérengzést, ami Irakban vagy éppen Afganisztánban körül vesz minket. Nem véletlenül vagyunk mi ott, katonák. Lassan tizedik éve annak, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadseregének szolgálatában állok, s két éve annak, hogy szakaszvezetőnek, hadnagynak választottak.
Eleinte, mint minden újonc, én is rettegtem. Féltem a halált, nem akartam, hogy én is úgy végezzem mint azok a társaink, akik egyesével vagy kettesével hullottak el körülöttem, én pedig csak álltam a lassan tömegsírrá lett tömeg közepén, és kétségbeesett, heves lélegzetvétellel pislogtam nagyokat, így próbálva felfogni azt, hogy mi is történik. Mikor még csak kiképzés szinten ment minden, a fejembe verték, hogy nem ijedhetek meg akkor, ha kikerülök a golyók sűrűjébe. Nem rémülhetek meg, igenis a ravaszra kell tennem a kezemet, és lőnöm kell! Mert megköveteli a haza.

Általában fél, egy év az, amit a hazánktól egyhuzamban távol tartunk, s csak ezután jön egy rövidebb pihenő, ami általában egy hónapról szokott szólni, nem többről. Persze akadnak engedmények, vagy, hogy mások megértség szívességek, mikor valaki átvállal helyettünk egy plusz hetet a seregben, mi pedig mosolyogva bár, de bűntudattal lehetünk kint egy héttel többet.
Nálam egyre többet üti fel a fejét ez a lehetőség.
Azelőtt nem sokkal, hogy hadnagy lettem, egy két hetes pihenőn találkoztam Shirley-vel.

2009. November 10. reggel 7 óra, Irak

- Jól van haver, de aztán nehogy nekem eltűnj jó? Várunk vissza ne feledd! - böki meg a mellkasom Lawson, mire én csak vigyorogva veregetem meg a vállát, és már indulok is felfelé a repülőgépre, ezzel egyidejűleg a hátamra vetve terepmintás hátizsákomat. Az a végtelenül sok civil, aki a gépen tartózkodik, meglepetten néz végig rajtam, s bár nem értem, mit látnak rajtam, ami ennyire meglepő lenne, elkönyvelem magamban, hogy nem minden nap látnak egyenruhában katonát. Fekete bakancsom kisebb-nagyobb dobbanással jelzi közeledtemet, s abba beletűrt terepmintás vászonnadrágom suhogása kíséri menetemet békésnek nem mondható dallamával. Hogy kényelmetlenül érzem-e, hogy minden szem rám szegeződik? Nem! Koránt sem! Sokkal inkább büszkének, amiért a férfiak biccentenek felém, a letűnt veteránnak ható idősebbek tiszteletüket teszik, míg a nők és fiatalabb lányok, csak halvány mosollyal figyelnek, néha-néha még össze is súgnak egymás között.
Nem kell sokáig várnom arra, hogy elnyomjon az álom. Elég letennem a hátsómat egy székre a repülő ablaka mellett, már vetem is neki annak falának a fejemet, hogy végre, hét hónap után egy nyugodtat alhassak.

2009. November 10. este 11 óra, Las Vegas

Las Vegas.
A város, ami sosem alszik. Sötétedéstől hajnalig szól a zene, világítanak a fények, melyek már a két várossal odébb található sivatagos szikár útvonalon is jól látható. Villódzó fénysugarak és lézerek törnek a magasba, én pedig úgy érzem magam mint egy cirkuszi majom, ki kikerült az emberek közé, a kultúra tetőfokára. Nem mondom, ez alatt a közel egy év alatt úgy elidegenedtem Vegastól, mintha soha nem is láttam volna. Afganisztán csak egy szellemképe annak, amilyen lehetne, és amilyenné tenni lehetne. Akár azon országból is lehetne egy olyan jelentős központ, mint amilyen Vegas is, de úgy néz ki nem csak a helyiek, de senki más nem törekszik azért, hogy eredményeket érjenek el vele.
Innen nem látszanak a csillagok.
Csak állok egy helyben, mint egy megkattant uzsorás, s mintha csak a csillagokat próbálnám leimádkozni az égboltról, lesem azokat teljes átéléssel. Egyedül az rondít bele a történetbe, hogy egyenruhás, hátizsákos énem egyáltalán nem kelti azt az érzést az emberekbe, hogy én holmi, utolsó aljas szemét vagyok. És nem is próbálok tenni ezért, elvégre nemes célokért küzdök. Katona vagyok, nem uzsorás, ugyebár.
Ahogy visszatérek a valóságba, s megvetett lábaimat lépésre bírom, alig teszek egy-két lépést, miközben tekintetemet el nem szakítom a járdák hajszálvékony repedéseiről, úgy rohanok bele egy ismeretlen alakba, mint versenyautó a gumifalba. Reflexszerűen kapok a karja után, nehogy nagy koppanás legyen a vége, aztán felkerülhet a papírjaimra a seregben, hogy "álmodozás közben lökött fel egy embert, akinek betört a feje és kórházba került". Hát, nem tudom, szerintem hetekig csak a társaim nevetését hallanám és a visszhangzó szavait, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Igen, meglehet...

Ez volt az első találkozásunk, s az a két hónap, amit otthon tölthettem Vegasban, elég volt ahhoz, hogy megmásíthatatlanul egymásba szeressünk. Az elválás épp olyan nehéz volt, mint az első hetek Irakban. Megint.
Míg az előtt a lehető legtermészetesebb volt, hogy a seregben szolgálok, mivel senki nem várt haza. Se a szüleim, kik már rég meghaltak, se a testvéreim, kik épp azért, amiért katona lettem, úgy döntöttek megszakítanak velem minden létező kapcsolatot. Most viszont ott volt nekem Shirley, aki minden reményem szerint várt haza. Mind ahányszor csak arra gondoltam, hogy két hónap után magára kellett hagynom, összeszorult a szívem, és rettegtem tőle, hogy esetleg talál magának egy olyan férfit, aki mind végig ott van mellette. Igen. Féltékeny voltam. Rettenetesen, és vagyok még mindig úgy, hogy már eljegyeztem, és ő igent mondott.
A gond csak az, hogy pont azután neveztek ki hadnagynak, szakaszvezetőnek, miután megismertem. Így még kevesebb alkalom adatott meg, hogy hazajöjjek hozzá.


Levélbejegyzés:
"Emlékszel rá, mikor először találkoztunk? Nem vagyok benne biztos, hogy elnyerte a tetszésedet az a mérhetetlenül nagy lökés, de én mondom, szerencsésnek érzem magam még akkor is, ha kis híján a frászt hoztad rám. Ha akkor, ott nem álmodoztam volna és nem próbáltam volna meg kapcsolatba lépni a csillagokkal, mint valami eszét vesztett őrült, akkor talán most nem lenne ott a gyűrű az ujjadon, s én nem úgy élnék meg a seregben minden napot, mintha csak évezredek múlva találkoznánk újra, és nem úgy indulnék vissza hozzád, hogy majd ki ugrik a szívem az izgalomtól egész úton.
Soha nem voltam nagyra vágyó. Soha nem kívántam többet annál, mint amit megkaptam, később pedig megengedhettem volna magamnak. Nem sok esélyem volt arra, hogy egybeolvadva az emberiséggel, azonosulni tudjak azzal, hogy ki mit akar, minél többet és többet, mikor erre nem is volt lehetőségem. A sereg életében nem azon versengünk, hogy ki kap több húst vagy kinek van otthon nagyobb háza, kit szeret jobban a párja. Míg a való világban erről szól minden, mindenki után mindenkit és csak a saját érdekeit tudja szem előtt tartani, addig a seregben még azok is testvériesen megosztoznak mindenen, akik nem szívlelik egymást, és legszívesebben a kereszttűzbe hajítanák a másikat. Itt tanultam meg én is azt, hogy nem kell feltétlenül haza vágynom ahhoz, hogy családban éljek. Mert tudtam, hogy itt van az én családom, a seregben. Vigyáznom kell rájuk, oda kell figyelnem minden mozdulatokra. És mindenkit haza kell vinnem! Lehet, hogy azt láthattad rajtam, mikor legutóbb otthon voltam, hogy nem találom a helyem a helyi baráti körünkben, hogy legszívesebben ordítva menekültem volna el a nevetgélő, alakoskodó társainktól, kikkel annak idején mindig jól elmulattuk az időt. Lehet, hogy megváltoztam, és lehet, hogy tényleg menekülőre fogtam volna. De akkor, mikor az ember büszke katonaként jön haza és a gondolattal, hogy az egész század akit vezet megúszott egy nagyobb robbantást, és azon kívül, hogy páran megsérültek, más tragédia nem történt, az ember nem is kívánhat mást, mint pár nyugodalmas percet a párjával, és azt, hogy a barátai némi empátiával forduljanak a kérése felé, hogy ne a sereget és az az államokat ócsárolják.
Nem vagyok én mérges senkire, szépségem. Nem is akarom megszakítani Gregékkel a kapcsolatot... Csak én kérlek rá, hogy beszélj velük, és kérd meg, hogy ne haragudjanak rám azért, amiért letorkolltam őket. Nem rosszból tettem hidd el, és higgyék el ők is.

Ui.: Már nem több, mint két hét, és újra találkozhatunk. Ne haragudj rám, hogy csak most írtam, de meglehetősen forró volt a helyzet mostanában, jobbnak láttam nem félrevonulni és megírni neked egy szedett-vedett levelet, aminek a sarka talán még meg is pörkölődik.
Nemsokára találkozunk!
Szeretlek

Az már más kérdés, hogy mi van azóta.... nem minden fenékig tejfel, bármennyire is szeretné az ember.