Mivel ma csak tízre kellett be mennem a suliba, ezért úgy gondoltam, hogy Matt-et elviszem reggelizni a Mc'Donald's-ba. Nem igazán vagyok oda az ilyen gyors kajákért jó magam sem, de néha napján azért nem árt egy kis bűnbeesés, én ezt az elvet vallom. És habár úgy tűnik koránt sem kényeztetem el a fiamat. Mármint szerintem, anyám ezzel nem nagyon értene egyet, Ő biztos benne, hogy túl sokat megengedek neki, nem mintha ő nem tenne így vele, egyszerűen imádja az unokáját, el sem tudnám szakítani tőle, ha akarnám sem. Nem mintha akarnám, mert nem akarom megtenni, amikor Matt-el foglalkozik olyankor teljesen más emberré változik, Mintha elfújná a szél azt a bizonyos házsártos vénasszonyt, aki amúgy lenni szokott. És nem, nem tudok megszabadulni  a zsörtölődéseitől, na meg az én megmondtam kezdetű mondataitól. Nem tudom, hogyan csinálja, de minden alkalommal amikor eljön hozzám, talál módot hogy a képembe dörgölje azt ami Clyde-al történt, lehet hogy van ilyen különleges képessége ehhez, nem tudom, de talál rá az egyszer biztos. Sőt, mi több legtöbbször, még ha éppen nem is arról van szó, hát ő azt is megoldja, hogy legyen, ilyenen nem szokott szarozni. Kedvesen minden egyes nap sikerül oda szúrnia nekem, hogy bizony egy valami volt az ami jó dolog volt Clyde-ban. És pedig ez a gyönyörű gyermek, még ha a férfi nem is tud a saját fiáról. És anyám soha nem is bírta a léha életmódja miatt, meg amiért képes volt megcsalni, Sőt, igazából egy idiótának tartott amiért még így egyedülálló anyaként is képes vagyok vállalni a fiamat. És abban teljesen biztos volt, hogy jobb lenne őszintének lennem vele, hiszen azért nem valami apró dologról van szó, egy gyerek azért mégis csak gyerek. És ahogyan a fiúnak jogában áll tudnia, hogy van egy apja, úgy az apjának is jogában áll, az hogy tisztába legyen hogy valahol a világban totyog egy csemetéje, anyám szerint.
Viszont én egyáltalán nem osztottam ezt, és a mai napig hajthatatlan vagyok. Semmi köze ehhez a gyerekhez, ha nem csalt volna meg akkor most tudna róla, és a fiamnak lenne apja. Tudom szüksége van egy férfira is aki majd férfias dolgokra fogja megtanítani őt, mint például a foci, meg ehhez hasonló dolgok, de ugyanakkor próbálok egy személyben lenni az anyja is és apja is, mindent megadni amire csak szüksége van. A világ legjobb anyja leszek a számára, még csak eszébe sem fog jutni az édesapja. Legalábbis reménykedem benne, hogy én egyedül elég leszek, ugyan is egyelőre halvány lila gőzöm sincs arról, hogy mit fogok mondani ha róla fog kérdezősködni. Idáig még nem gondolkodtam előre, de szerencsére nincs is szükségem rá, ugyan is, még nem fogja fel annyira a dolgokat, ez az én egyetlen szerencsém. Talán egyszer az életben anyámra kellene hallgatnom, de nem, ebben a kérdésben hajthatatlan vagyok, és igen talán kicsit kicsinyes tőlem, de az egyszer már biztos, hogy ha meg is bocsájtottam a férfinek, Még mindig, két év elmúltával is haragszom rá emiatt, de az is igaz, hogy annak ellenére, hogy összetörte a szívemet, még mindig ugyan úgy érzek, iránta, még szerencse, hogy nincs a közelemben.
Matthew mellett foglalok helyett, miután nagy nehezen sikerül kiszednem apró ujjacskái közül a fagyi tölcsért és ajkai közé nyomnom a cumisüvegét, először nem kellett neki, hangosan elkezdett gügyögni, hogy nem tetszését ki nyilvánítsa.
-Ne csináld ezt velem, kérlek, - próbálkozom meg vele újból, egy kósza tincset kisöprök az arcomból, majd majdnem elejtem a kezemben lévő kólás poharat. Jajj ne… Meglepődve pillantok a hang irányába, River, a francba, elnyomok egy káromkodást magamban.
-River,- pislogok rá mosolyogva, habár nem tudom nem észrevenni, hogy pillantása a fiamra siklik, aki kíváncsi, hatalma,s méregzöld íriszeit a másikéba fúrja.
-Igen, konkrétan két éve,- felelem neki semleges hangon, még csak emlékezni sem akarok arra az időszakra, vagy bárkivel találkozni aki emlékeztet, esetleg úgy néz ki, mint az a szemét láda.
-Én… öhhm meg vagyok, egy iskolában tanítok, és… te hogy vagy? - kérdezek vissza, miközben szándékosan nem mutatom be a kisfiút, ahh remélem nem kérdezz rá, nem tudhatja meg….  

Mindig is úgy tartottam, hogy Vegas baromi nagy város, itt nőttem fel, itt születtem, nem hinném, hogy bárhová is el akarnék költözni, szeretem Vegast, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy máshova költözzek, komolyan. Éppen ezért, mert a szülővárosom, olyan nagy, egy pillanatig sem hittem, hogy valaha össze fogok futni Clyde-al, vagy mondjuk a bátyával, Riverrel. És hogy miért? Mert két évig még nem sikerült, abban a hitben voltam, hogy sikeresen kerültem őket, na meg… lássuk be River semmiképpen sem az a gyors kajáldában járó fickó. Nem is amiatt mert tudtommal még neki nincs gyereke… velem ellentétben, hanem sokkal inkább azért mert ő mindig is az egészséges életmód híve volt. Nem is tudom láttam-e valaha hamburgert vagy pizzát enni. Nem valószínű, legalábbis most nem tudnám felidézni, az egyszer biztos. Ezért is lepődtem meg amikor megláttam, hogy felénk közelít, és igazából nem is tudom, hogy honnan sikerült eltalálnom, hogy az exem ikertesójával állok szemben, nem pedig ő magával. Nem tudom megfogalmazni, hiába olyanok kívülről, mint két tojás, annyira egyformák, mégis valahogy mindig is különbséget tudtam tenni. Talán annak köszönhető az egész, hogy River kiállása egészen más, katonás, csak a vak nem venné észre rajta azt az elkötelezettséget amit a seregnél belé neveltek, míg az öccsével ellentétben látszik rajta milyen léhűtő is. Arról már nem is beszélve, hogy ha Clyde közelébe kerülök akkor akarva akaratlanul, annak ellenére is hogy eltelt két év, és annak dacára hogy mennyire megbántott, de mégis még mindig dobban a szívem, sőt ha rá gondolok már a puszta gondolattólé is elkezd száguldozni az ereimben a vér. Hogy normális vagyok? Kötve hiszem, amikor valaki azt a baromságot szajkózza, hogy az idő gyógyír mindenféle sebre, nos az egy hatalmas nagy idióta. Mert az idő, ha valóban szeretsz valakit, akkor nem változtat rajta, mindegy, hogy megcsalt, megbántott, úgy játszott a szíveddel, mint az óvodás kisgyerek a pillangó szárnyaival. Vagy pedig elhunyt, az idő egy baromság…
-Ja, nem most volt,- válaszolom neki, miközben ő helyet foglal velem… illetve velünk szemben, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy River figyelmét a kiskölyök foglalja le. Hmm, vajon mennyire hasonlíthat az apjára? Remélem a szemein és a szőke fürtjein kívül mást nem örökölt tőle, még csak az hiányozna, hogy a fülébe jusson, nem soha nem tudhatja meg azt hiszem.
Oldalra billentett fejjel hallgatja a mondandóját, és habár valamilyen szinten a férfinek… illetve hazudok, teljesen tisztába vagyok azzal, hogy totálisan igaza van a fickónak, annak idején barátok voltak, és nem is csak haver, hanem tényleg jó barátjának mondhatta a férfit. De amikor megtudta, hogy mit tett az öccse, nos akkor, nem gondolkodott egyszerűen csak megszakított minden létező kapcsolatot ami Clyde-hoz kötheti. A sors útjai kifürkészhetetlenek, azt mondják.
-Én… én is örülnék neki azt, hiszem, hiányzott a barátságod, a jó tanácsaid, csak egyszerűen, nem tudtam mit kellene tennem, ezért azt tettem amiről úgy gondoltam, hogy jobb lesz nekem, de szeretném, ha tényleg azok maradnánk,- próbálok egy őszinte mosolyt kicsikarni magamból, nem tudom mennyire sikerült, de szavaimat tényleg komolyan gondoltam.
-A John F. Mendozában, Vegas külvárosában, egy állami suli, hátrányos helyzetű diákokból áll, javarészt színes bőrükből,- felelem neki szintén mosolyogva, majd Wesley kezd el mocorogni, és miközben hatalmas, zöld íriszeit a férfira függeszti kíváncsian, érdeklődve, felém nyújtózik. Leteszem az asztalra a cumis üvegét, majd a hóna alá nyúlva emelem az ölembe, és adom vissza neki a tölcsért, hogy rágcsálja, gügyögve teszi, miközben még mindig a nagybátyját bámulja.
-Óh, hát ennek szívből örülök, sok boldogságot kívánok nektek, mikor lesz a nagy nap? - pillantok rá, miközben Wesley elkapja az egyik ujjamat és azt kezdi el szorongatni.
- Hogy ő? …- kérdezek vissza igazán frappánsan, ez az Hay, csak így tovább,- nos ő az új szerelmem, Wesnek hívják, nem a világ legcukibb pasija? - nyomok egy puszit az arcocskájára,- egy… barátnőm fia.- vágom rá gyorsan.