Késő este érkezett meg a repülőm Vegasba. Az emberek nagy része azt gondolná, hogy biztosan csak meg akarom tapasztalni az éjjel élő város szépségeit, szokásait, partijait, de nem erről van szó. Valójában itt töltöm az egyetem által kiszabott külföldi gyakorlatomat. Fél évig kell tanítanom külföldön, hogy végre megkaphassam a diplomámat és hazamehessek. Megmondom őszintén, ehhez a városhoz fűlött legkevésbé a fogam. Mindenki tudja Vegasról ,hogy nem éppen veszélytelen hely, s csak reménykedtem benne, hogy senki nem fog fejbe verni egy üveggel, hogy elvigye a pénzem, vagy valami.
Tényleg nem értem miért nem mentem ügyésznek. Elég módos családból származom, benne vagyunk a felső tízezerben. Simán megtehettem volna, hogy olyan munka után nézek, ami otthon megbecsült és kevésbé bonyolult. De hát nekem az oktatás kellett…
Most már talán bánom is egy kicsit , hogy apám támogatta az ötletet. A tanárok nálunk megbecsült emberek, ezért azt mondta, hogy szép szakma, bízzam csak magam az oktatásra. Persze igazából abban reménykedik szerintem, hogy majd előrelépek és egyetemeket fogok később alapítani, de ennek nem tudom mennyi az esélye. Én nem vágyok nagy hatalomra csak azért, mert ő ünnepeltetni akarja a fiait. Valahogy úgy érzem ilyenkor, hogy velünk akar villogni. Ja igen, van egy bátyám is, aki az áruházat örökli majd, amiben a világ legmárkásabb butikjai vannak, s napi szinten rengeteg elkényeztetett gazdag kölyök, vagy a férje pénzét szóró feleség jelenik meg. Gyakran jönnek kávézni szintén vastag tárcájú fiatal férfiak, akik vakrandiznak, hogy a legmegfelelőbb, legelőnyösebb üzleti házasságot kössék. Én is eljártam volna ilyesmikre, ha nem kellett volna teljesítenem a katonai szolgálatomat az érettségi után. Persze amint bekerültem az egyetemre már elkezdődtek a találkozások, de eddig még nem találtuk meg számomra a megfelelő párt. Apám az oktatás területén dolgozó miniszterek lányait célozta meg, mert abból mindenképpen előnyös házasság születne szerinte. S igaza volt: tényleg senkinek nem volt rám panasza tekintve, hogy 7 nyelven beszélek, a legnevesebb japán magániskolába jártam, illetve egyetemen is Szöulban vagyok, ami természetesen a legjobb az országban, s nekem csupa jó jegyeim vannak. Azt mondják a műveltségem figyelemre méltó.
Valahogy nekem mégse tetszik ez a kikövezett út. Gyűlöltem az egészet. Igazából választani is csak azért volt lehetőségem, mert nem akartam ügyész lenni. Most már szívesebben lövetném le magam minthogy itt kelljen lennem.
Az egyetemen kalapba rejtett városok közül kellett húzni, ahol egy általános iskolában próbálhatjuk ki magunkat. Mindenki jó helyeket húzott. Stockholm. Párizs. Milánó. Los Angeles. Csak nekem jutott Vegas. Mégis hogyan gondolta a tanárom, hogy érvényesülni fogok tudni egy olyan város felett, ami a kaszinóból él és minden egyes éjszaka egy borzalom a hazaút? Még azt se engedte, hogy újat húzzak, mondván „ügyes gyerek vagy te, meg tudod oldani ezt”.
Vegyes érzésekkel indultam meg a bőröndömmel a szálloda felé, amiben szobát foglaltam. Nem akartam tartósan itt maradni, szóval feleslegesnek gondoltam, hogy házat vegyek. Talán megtettem volna, ha nem tudnám, hogy nálunk egyszerűen jobbak a villák.
Azért imádkoztam egész úton, hogy mindenféle bolond balhé nélkül ússzam meg a szállodához vezető utat. Nagy sajnálatomra, mielőtt beszálltam volna a limuzinba, megpillantottam egy dulakodó férfit és nőt. A ruhájukból ítélve strici-prosti kapcsolatban állhatnak. El nem tudom mondani, hogy mennyire lenézem ezeket az embereket. Mind a nőket, mind a férfiakat. Mégis közbeszólt a nevelőm hangja a fejemben. „Ha látsz egy nőt akit bántanak, legyen akármilyen, meg kell védened.” Nem szívesen folytam bele az ügybe, mégis mikor elcsattant az a bizonyos döntő pofon, mint akit puskából lőttek ki, úgy közelítettem meg a férfit és vetettem rá magam. Mint említettem, két évig sorkatona voltam, illetve gyerekkoromban apám nagy figyelmet fordított a harcművészetek elsajátítására, mert úgy gondolta, hogy előnyünkre válhat a dolog. Ebből következik az, hogy 4-es szintű taekwondo harcos vagyok, illetve kicsit konyítok is a fegyverekhez, ezért nem ijedtem meg mikor a másik elővette a pisztolyát. Egy mozdulattal üresítettem a tárat, aztán a földre raktam a férfit. Most pihen egy kicsit, holnap meg már nem is fog emlékezni arra, hogy mi történt az éjjel. A mellette tétován álldogáló nőre pillantottam, majd hátráltam egy lépést tőle.
- Hé! – szólt utánam mire megfordultam. Kinyúlt felém a kezével, mire még egy lépést hátráltam – Had háláljam meg azt amit értemm tettél. A tiéd vagyok ma estére, féláron.
Nem tehettem róla, nevetni kezdtem, annyira szánalmasnak éreztem ezt a kijelentést.
- Félre értesz. Nem érted tettem. Csak a neveltetésem nem engedi meg, hogy ezt elnézzem. – jelentettem ki felsőbbrendű hangnemmel. Komolyan is gondoltam minden egyes szavamat, s biccentés nélkül hagytam ott a megtépázott és alulöltözött nőszemélyt.