Dubai tényleg olyan baszottul pazar hely, mint ahogy azt a pénztől dagadó zsebű muksók is híresztelik. Az "Aidan kimentési akció" lényegében sikeres volt, hiszen a cél az megvalósult, de nem számítottam a rám váró következményekkel, és ahelyett, hogy elhúzhattam volna a Kék szeművel, hogy felöntsek a garatra, és utána a kimerültségig keféljük egymást, így ünnepelve meg egy újabb törvénybe ütköző akciót, a Sejk másképp törvénykezett, és parancsba adta az embereinek, hogy egy büdös, rohadt krumpli szagot árasztó zsákkal a fejemen félholtra verjenek, hogy utána megsétáltathassanak, mint egy korcs dögöt. Nem tudom, hogy meddig lehettem delíriumba, de amikor legközelebb napvilágot láttam, már a Sejk előtt térdepeltem, és az arája lettem. Ha jól emlékszem én vagyok a tizenötödik, és naná, hogy a legérdekesebb, hiszen az új az mindig jobb, és érdekesebb, mint a régi. Négy teljes hétig nem láttam a napvilágot, egyszer sem vehettem tüzetesebben szemügyre minden olaj szülőföldjét, nem köthettem új, a hasznomra való szövetségeket. Mégis hogy az anyába tudtam volna, amikor az egész ott töltött idő alatt fogságban voltam. Úgy éreztem magam, mint egy csimpánz az állatkertben. Mindenem megvolt, mindenről gondoskodtak, de még szarni se tudtam egy jót egyedül... Tudtam, hogy úgy juthatok csak ki ebből az őrületből, ha a saját lábamra állok, és elkövetek egy-két apró-cseprő kis csintalanságot. Csak be kellett lógnom éjszaka a vadász raktárba, amikor már mindenki alszik,kivéve az őrök, náluk ugyanis egész éjjel problémák akadtak a belügyben, miután tudtukon kívül fosatót kevertem a kajájukba... Szóval, mialatt nekik semmi sem tudta csillapítani a bélcsikarásukat, addig nekem tengernyi időm volt feltörni a már említett raktár kóddal védett zárát, és felszerelkeznem ilyen-olyan korszerűsített csúzlikkal. Onnantól kezdve már biztos volt a kiút a szabadság felé. Hosszú, hátborzongató arab lepelem és a kötelezően viselt csador a fejemen tökéletes álcát nyújtottak, ugyanakkor a lehető legjobb rejtekhelyet biztosították a megannyi fegyver számára.
A legelső benzinkúton első dolgom volt hajfestéket venni, az 0-24-es gyógyszertárban pedig kontaktlencsét is szereztem. Utána már nem volt nehéz dolgom. Egyáltalán nem. Hamar kiszagoltam, hogy merre is van Dubai "árnyékosabb" része, és egy koszos, lepukkant nyilvános retyóban hamar megtörténhetett az átalakulásom is. Nem mondom, hogy tetszik az az őrült liba, aki a tükörből visszanéz, de legalább van egy biztos, hatékony álcám. Stoppal és hajóval jutottam vissza Vegasba. Fainok az emberek arrafelé. Még csak stukit se kellett a halántékukhoz tartanom. Nem kérdeztek, csak vittek ahova mondtam.
És, hogy hogy találtam rá Aidan új kecójára? Az már mind semmiség volt azok után, hogy megpattantam a Sejktől, és még Dubaiból is sikerült eltűnnöm. Napok óta figyelem, és követem. Csak a megfelelő alkalomra vártam, a megfelelő estére. A kerítést átmászni kutyafasza volt ahhoz képest, amit aztán a garázs ajtajával kínlódtam. Végül aztán csak megvajúdtam a bejutásért, és a garázsból innen már egyenesen fel a házba vezet az út.
Ez az ember felkészültebb, mint a NASA, szóval láthatatlannak kell lennem. Egyik kezemben a cipőm lóg, másikban pedig ott pihen készenlétben a kibiztosított fegyverem. Az egyik a sok közül...

Én komolyan nem tudom, hogy miből van az a lakat, amivel béklyóba van fogva a garázsajtó zárja, de ha egy egész szerszámos ládát hoztam volna magammal, hogy megbuheráljam ezt az istenverte szart, szerintem akkor sem tudtam volna egyről a kettőre jutni vele. Az az egy szerencsém van, hogy a legmasszívabb harapófogót sikerült elcsennem abból az autószerelő műhelyből a 9., és a 10. sarkán.
Szóval: erő, izom tejet iszom, meg a többi faszság, és a rozsdamentes acélnak nevezett gyerekjáték már szét is hullott darabjaira, ezzel engedve utat a ház többi részébe is. A garázsban érintetlenül, újra festetve és lakkoztatva bent áll a két tuningolt kocsija. Nem is ő lenne, ha nem vigyázna mind a két járgányra úgy, mint a szeme fényére. Ez az ember mániákusabb, mint amilyen én vagyok! Ha nem tudnám, hogy teljességgel lehetetlen, hogy a kocsira izguljon, akár azt is képes lennék feltételezni róla, hogy olykor a kipufogó és a farka bizarr egyesítésével nyer kielégülést. Micsoda bizarr gondolatok! Soha sem az erkölcsös viselkedésről, és gondolkodásmódomról voltam híres, szó mi szó.
Nem töprengek túl sokat a kocsik és az Aidan között kialakult képzeletbeli szexuális vonzalmakon, inkább tovább megyek, és közben rohadtul remélem, hogy a két szőrös ugató dögje –Hector meg a tököm tudja, hogy melyik a másik-, már nem élnek, vagy ha mégis, akkor már valamelyik menhelyen várnak elaltatásra. A lényeg, hogy NE itt legyenek, de ha itt is vannak, akkor ismerjék fel a szagomat, és ne akarják tőből leszakítani a karomat.
Hamarosan azonban jómagam is megbizonyosodom arról, hogy nincsenek dögök. Ha vannak is, akkor azok vagy bent a házban, vagy nagyon szar házőrzők, hogy rendőr eb létükre nem hallják, hogy idegen van a házban. Jobban mondva, egyenlőre még csak a garázsban. Mázlimra ebben a kégliben is vezet fel egy lépcső a garázsból a lakásba, így hát mellőzve minden további szarakodást, és beteg elmém szülte képzelgéseket, megiramodom felfelé. Óvatos vagyok, megfontolta és felkészült. Pont olyan, amilyennek egy jó betörőnek lennie kell. Nem hibázhatok, egy lépésemet sem véthetem el, különben biztos, hogy felriad a kopó, és nekem támad a hosszas monológjaival a betöréssel kapcsolatban, mintha az erkölcsi magaslaton lakna, holott semmivel sem jobb tőlem. Csak azt hiszi, mert az önéletrajzában ott feszeng, és veregeti a mellét a Francia idegenlégió, az FBI és a CIA.
A lépcső tetején megtorpannak lépteim, és már csak a hideg, semmivel összetéveszthetetlen pisztoly csövet érzem a homlokomba fúródni, és lááám, mit ad isten?! Az én stukim pedig ezidő alatt a kedves lakó mellkasával incselkedik csőre töltve. A büdös francba! Majdnem meghúztam a ravaszt!
-Én?! – Kérdezek vissza pont olyan hangnemben ahogyan azt az imént ő is tette.
-Attól függ, hogy kire gondolsz? – Pisztolyom csöve még mindig ráérően simogatja az izmos, széles mellkast, és én sem futamodom meg a fejemhez szegezett pisztoly elől. Nem teszek semmit, nem tolom el magamtól, nem ugrok neki Aidan nyakának. Egyszerűen csak elvigyorodom és várom a továbbiakat.

Csak állok lélegzetvisszafojtva, egy tapodtat –még annyit se-, mozdulva, arra várva, hogy vajon felismer-e, és megkímél, vagy meghúzza a ravaszt? Nem is tudom, hogy melyik opció lenne szimpatikusabb, ha lenne választási lehetőségem… Tekintettel arra, hogy az FBI, Tim és most már egy egész arab „horda” is a nyakamon van, lehet, hogy megfontolnám annak a bizonyos golyónak a lehetőségét. De nincs választási lehetőségem, ez nem az a nap, így csak állok szótlanul, nézem azokat a kibaszottul kék szemeket, amik még a sötétben is úgy fénylenek, mint a vaku, és fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Ami egyszer biztos, nem fogok neki állni magyarázkodni, hogy hol voltam idáig, miért nem jelentkeztem, és a többi, ami ilyenkor jönni szokott.
Nem tudom, hogy mennyi ideig állunk így egymással szemben, pisztolyainkat csőre töltve a másikra szegezve, de az biztos, hogy sok jóra és hasznosra nem vezet az, ha az egész éjszakát így és itt fogjuk tölteni. Ennél van kismilliónyi jobb és élvezetesebb ötletem. Már csak az a kérdés, hogy őnagysága mennyi ideig akarja még az utamat állni. Nevetséges ez az egész szituáció!
-Tényleg? Én is téged. – Vetem oda játszi könnyedséggel, már-már közömbös hangnemben. Mit sem változtam.
-Abban mi lett volna a kihívás? – Kérdezem, és miközben utána loholok a lakásba, alaposabban is szemügyre veszem az újdonsült menedékét. Nem sokban különbözik az előzőtől. Úgy is mondhatnánk, hogy kis híján kiköpött mása a réginek, ami az arabok kezére került. A fejemet tenném rá, hogy itt is –ugyanúgy, mint az első helyen-, fegyvereket rejt a hajópadló. Talán még a gipszkarton falak is.
-Megbeszéltük! Majd kukázok egyet a szemétlerakónál. Nagyjából annyit is ért az, amit tönkre tettem. – Vetem oda pökhendien, és ahogy a konyhához közeledünk, szagolni kezdek, mint egy kopó kutya.
-Mi a… ? Nocsak nocsak! A törvénytisztelő CIA ügynök illegális szerekhez folyamodott? – Csípőmmel megtámasztom a pultot, és cinkos mosollyal megrázom arcom előtt a fűvel teli zacskót. Tudom én, hogy orvosi rendelvényre adták ki, hiszen rajta van a pecsét meg minden szar, de attól még jó egy kicsit szívni az agyát. Csak a régi szép idők emlékére. Addig is nem tér ki arra, hogy mi a francot keresek itt, és hogy merészelek betörni a lakásába, majd úgy viselkedni, mintha semmi se történt volna és blablabla…
-Apropó elég szarul festesz. Sámán látott már? – Nem csak a vállára gondolok itt most jelen pillanatban, hanem az elnyűtt ábrázatára is.

-Ha védeni akarod a segged, akkor adnék egy tanácsot. Ne a kínai ócska piacon szerezz be hozzá zárat. - Komolyan élvezettel tölt el a tudat, hogy végre újra itt lehetek, és akár egy szóval is képes vagyok felfuvalkodott pulykát csinálni belőle. Olyan szintű kielégülést nyújt, amikor hallom a hangján, hogy minden szavával egyre közelebb kerül a kitöréshez, és persze azt se jegyezném meg utolsónak, amikor látom a fejét elvörösödni, és a szemeimben azt a tomboló erőt, és haragot, amivel mindig annyira fel tud csigázni. És, hogy mi az, ami még ezeknél is jobb? Hogy pontosan tudom, hogy hogyan kezeljem az ilyen pillanataiban, és hogy melyik gombot kell megnyomnom ahhoz, hogy a benne tomboló feszültséget ne üvöltéssel, hanem valami mással, valami olyannal adja ki magából, ami számomra is hasznos.
Hát persze, hogy nem változtam! Egy hónap elég rövid idő ahhoz, hogy átalakuláson essen át a személyiségem. Na nem úgy, mint a külsőm! Az övéhez hasonló kék kontaktlencsével, világosbarna hajszínnel, és rövidre farigcsált hajjal takarom a körözési listákról, és fantomképekről visszatekintő arcot. Nem kockáztathatok! És ha ez az ára annak, hogy még egy ideig Vegas szabad levegőjén ténykedhessek, akkor mindent bevállalok.
-Nem vártam semmit. Arra se számítottam igazából, hogy még életben vagy. - Vonok vállat semmis hangnemet ütve meg. Hiszen bármi lehetséges. Ha elszúrom a menekülési akciómat, lehet hogy már én is a föld alatt oszlanék. Az emberi élet mulandó. Hát még akkor, ha figyelmetlenek vagyunk!
A CIA szó hallatára tombolni kezd a vérem, de nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. Helyette csak vállat rántok.
-Addig lelépek valahova. - Az már egyszer biztos, hogy ameddig azok a balfaszok itt lesznek, és villanyszerelőt fognak játszani, addig a ház környékére se fogom húzni a belemet!
Csalfán vigyorgok, amikor már a konyhában toporgunk, és ő felidézi a régmúltat egy mondat erejéig.
-Emlékszem azokra a házibulikra. Amikor fenn a tetőn toltuk az anyagot a srácokkal.... - A folytatásra meg ő is biztos emlékszik még, hacsak nem volt annyira durván kikészülve, hogy aznap estéről minden kiesett neki...
-Ne is haragudj, de ha az orvosod helyében lennék, én már a halottkémedet is előre megírnám. Rohadt szarul festesz. - Kerek perec kinyögöm a véleményem, és legszívesebben tombolni kezdenék, amikor kitér arra a részre, amit el akartam kerülni. Most tényleg ezzel kell foglalkoznunk? Tényleg számot kell adnom neki minden lépésemről? Nevetséges!
-Csak volt egy kis kiruccanásom Dubaiban. Ennyi. - Ezzel már fordulok is el a hűtőhöz, amit otthonosan tárok fel.
-Nincs söröd?! -

-Ne sértegess! - Vágom a fejéhez nem kevés cinizmussal telve. Értem én, hogy fáj a válla, és komolyan elhiszem, hogy elég gáz a helyzet, ha már a doki olyan fájdalomcsillapító módszerhez folyamodott, amit szeretnek az utolsó utáni mentsvárnak hagyni, hiszen rohadtul könnyen függőséget okoz, de ettől még nyugodtan részesíthetett volna szebb fogadtatásban, vagy ha abban nem, a folytatás lehetne valamivel... barátibb...
Feltételezéssel együtt járó kérdésére számon kérően, már-már sértettnek nevezhető ábrázattal felvonom szemöldökeimet.
Ez komolyan ennyire élettelen ribancnak néz?! Ameddig ő nem volt addig is elvoltam valahogy. Nehogy azt higgye már, hogy csak ő létezik számomra, és nincsenek tartalékaim!
-A mai este folyamán már másodjára sértesz meg. - Kacsintok rá igen csak pimaszul, és miután a múlton való merengésen is túl tesszük magunkat, kitérünk az állapotára is. Úgy néz ki, mint egy frissen lepakolt kupac lócitrom, amin átmentek fűnyíróval.
-Nem igazán értem az összefüggést. Mi köze van a visszatérésemnek a válladhoz? - Újabb homlok ráncolás, és javítson ki, ha tévedek, de tényleg nem látom az átmenetet. Vagy egyszerűen csak rohadtul kimerült vagyok már ahhoz, hogy bármilyen komplikáltabbnak nevezhető dolgot képes legyen felfogni az agyam. Amióta elindultam a Sejktől -három napja-, azóta folyamatosan ébren vagyok. Egy szemhunyásnyit sem aludtam már hetvenkét órája. Többek között ezért is jött kapóra, hogy hamar Aidan nyomára bukkantam. Tudtam nagyon jól, hogy ő nem fog kidobni, mint macskát szarni, és hogy akkor is tetőt fog ajánlani a fejem fölé, ha nem adok neki magyarázatot arra, hogy hol voltam, és mit csináltam.
-Te is tudod, nem vagyok a szavak embere! Hmm... meg is vagy. - Szemeim felcsillannak a bontatlan üveges sör látványán, és már csak egy nyitóra lesz szükségem.
-Melyik fiók a...? - Na bassza meg! Hogy nyitom így ki ezt a szart?
-Mindegy... el is ment tőle a kedvem. - A kelleténél kicsit nagyobb erővel csapom le a bontatlan üveget a pultra, és töprengve figyelem távolodó alakját, amint eltűnik a lépcsőfordulóban.
-És most honnan kellene kiszopnom, hogy hol van a szobád? - Ezt már csak akkor morgom az orrom alatt, amikor ő már messze jár, majd ellököm magam az eddig támaszomul szolgáló szekrénytől, és neki iramodom az emeletnek. Az első ajtó nem nyert. Az a fürdő. A második mögött nincs semmi, csak egy üres szoba -merem feltételezni, hogy ide beköltözhetek majd-, így hát kizárásos alapon a harmadik ajtó mögött rejlik a magánterülete.
-Mit akarsz hallani? Ha rólam van szó szerinted mit csináltam, mi történt velem? - Egyértelműen kifürkészhető szavaimból, hogy arra akarok utalni, hogy megint jókora adag szarba kevertem magam, és csak hálálkodhatok, hogy legalább nem hullámzik.
Lecibálom magamról rövid ujjú, legalább három számmal nagyobb fekete ingemet, ami eddig nagyszerű takarást nyújtott az alatta lapuló kosz foltos fehér toppomnak, és az övembe rögzített pisztolyoknak, amiket elkezdek lepakolni az éjjelire.

Nővérke jelmez?! Ugyan már! Csak egy hónapot voltam távol, de úgy tűnik, hogy ennyi is elég volt ahhoz, hogy elveszítse a fantáziáját. Cöhh... nővérke jelmez... milyen sablonos! Ennél még az is izgalmasabb és újszerűbb, fantázia dúsabb lett volna, ha azt mondja, hogy gorilla maskara. Nővérke...
-Ennyire gondoskodónak ismersz? - Szeretném nyájasan, gúnyosan elnevetni magam a feltételezésein, de csak egy szemforgatás jótékony kíséretében megrázom a fejem, és próbálom figyelmen kívül hagyni az iménti mondatába rejtett, és bizony nagyon is egyértelmű szexuális utalását. Helyette inkább a jótékony sörre fordítom minden figyelmemet. Azt hiszem, hogy már számot adtam arról, hogy nem akarok beszélni arról, hogy hol voltam egy hónapon keresztül, és hogy mit műveltem.
Már majdnem hozzájutok a barna, habzó etanolhoz, amikor Aidan váratlanul eltűnik a konyha láthatárából, és már koránt sincs akkora kedvem, és gusztusom a sörhöz, mint amilyen pár perccel ezelőtt is volt.
Ez a balfasz mindenki életkedvét elveszi!
Az emeletre jutva minden szobaajtót végig nyitogatok. És hát naná, hogy az utolsó az, amit én keresek. Hát hogy is lehetne másképp, mire számítottam?
Betoppanva hozzá -természetesen kopogást és mindenféle illemet mellőzve-, úgy érzem, hogy beszélnem kell, mert ha nem teszem, addig hallgathatom majd a szent papolásait, ameddig bele nem őrülök, és ki nem kötök a zárton. Nem éri meg. Nekem még terveim vannak. Már amennyit tervezni tud, és tervezhet egy körözött bűnöző. És tessék, már nyomja is a prédikálást!
Fújtatva megforgatom a barnáimat, jobban mondva, most már kékjeimet, és az utolsó pisztolyt úgy csapom le az éjjeli szekrényre, hogy csodálom, hogy maradt belőle bármi is.
-Mégis kihez kellett volna fordulnom? Tim a világ összes maffiájával kapcsolatban áll, és már ne is haragudj, de nem érte volna meg a kimentésed azt, hogy utána valaki leadja a drótot Timnek rólam. - Komolyan, villódzó tekintettel meredek a szemeibe.
-Elmegyek lefürdök. Tiszta mocsok vagyok. - Már csak félhangosan morgok valamit, és meg is célzom a zuhanykabint. Odabent nem totojázok. Akármennyire is fáj mindenem -hiszen tényleg majdnem fél holtra vertek egy hónappal ezelőtt, amikor elraboltak azok az arab köcsögök-, nem finomkodom a vetkőzéssel. Minél jobban pöcsölök, annál jobban fog fájni minden sérülésem, foltom, amiknek még jócskán nyomva van a testemen.
Beállni a forró víz alá, és kiélvezni minden cseppjét, három napnyi bujkálás után majdnem olyan jó, min egy orgazmus. És hogy Aidan még mindig olyan makacs és hajthatatlan, hogy képes legyen utánam jönni, és első nyugodt pillanataimban is adni alám a lovat a hülye dumájával, azt majd úgyis észreveszem.

Az első cérna a hülye "változós" szövege hallatán pattan el bennem, de próbálom nem kimutatni, próbálom nem utána hajítani a bontatlan üveget, amikor hátat fordít, pedig hirtelen nagyon sok féle lehetőség lepereg a szemeim előtt, hogy hogyan állnék most legszívesebben bosszút azért, mert néha azt hiszi, hogy azzal, hogy nála lakom, a tulajdona vagyok, és mindenről dönthet, ami velem kapcsolatos. Rosszabb, mint amilyen apám is volt! Már amennyire emlékszem belőle...
Annak ellenére, hogy mennyire rohadtul belém vágta az ideget, utána megyek. Egyrészt azért, mert nem fogom három napnyi alvásmegvonás után az első nyugodt éjszakámat egy rohadt kényelmetlen bőr kanapén tölteni, másrészről pedig azért, mert jobb még most túl esni az egész magyarázkodós részen. Elvégre, ha kiszagolják a tartózkodási helyemet az iszlámok, joga van Aidannak tudnia, hogy miért szedték szét a házát, vagy hogy legalább felkészülhessen a támadásra.
Odafent azonban nem várt -de azért számítani lehetett rá-, nézeteltérésekbe ütközünk.
-Jaaa, vagy úgy!? Akkor egyenesen fel kellett volna keresnem az FBI-t, vagy a CIA-t? - Hiszen azt ő is tudhatná, hogy ha azt megteszem, akkor baszhatom a szabadságomat, akármennyire is figyelemmel lettek volna arra, hogy az egyik legfontosabb, legjobb emberüket segítettem kimenekíteni az isten verte ördögfajzatok karmai közül. Nem, a szabadságomat senkiért nem kockáztatnám! És jobb is, ha ezt most nem folytatjuk.
A zuhany alatt rengeteg emlékkép felüti magát abból az egy hónapból. Talán azért is rezzenek össze a kabin ajtajának a zörejére, mert túlságosan is elfeledkeztem magamról.
Próbálok nem felszisszenni -helyette inkább csak összeszorítom a fogaimat-, amikor olyan helyet érint, ami koránt sincs még épnek nevezhető állapotában. Szerintem még a petefészkeimet is lerugdosták a helyükről!
-Most meg miről beszélsz?! - Sóhajtom, hangomban fellelhető némi ingerültség, amivel jelezni próbálom, hogy komolyan nincs ingerem ahhoz, hogy újra és újra átrágjuk magunkat a rég lerágott csontokon. Arcomat a vízsugár felé fordítom, kezeimmel hajamba markolok, hogy hátra simíthassam azt. Nem fordulok szembe vele, nem kezdem el a tőlem megszokott módon kivénhedt ribancként követelni, hogy dugjon meg keményen. Ahhoz most túlságosan is fáj mindenem, és rettentően kimerült vagyok. Annyit teszek csupán, hogy kezeit a melleimre vezetem, és közben a tusfürdővel mosni kezdem magam. Jól esne most egy igazi, jó dugás, de jelenleg azt se tudom, hogy hogy állnék neki.

Rég volt már az, amikor félreértelmezhetetlen célból nyúlt hozzám. Régen nem tudhattam már olyan érintéseket magamon, mint amilyenekkel most is "lesújt" rám. Ez az egész... ez az egész romantikus, meghitt együtt fürdés, ezek a finomkodó, rendkívül óvatos, mégis céltudatos érintések, amikkel illet, és amiket most szokásomtól eltérően mégsem tagadok meg tőle... annyira idegenek, annyira távoliak, hogy már-már ijesztőek, fenyegetőek. Minden simogatása és cirógató gesztusa arra ösztönöz, hogy megálljt parancsoljak neki. Ez nem én vagyok. Ezek nem mi vagyunk! És mégis... annyira rohadtul kimerült vagyok, hogy nem vagyok képes arrébb lökni -mint ahogy azt normális esetben, egy átlagos napomon tenném az ilyen finomkodásért-, és nem vagyok képes vadra se venni a figurát, pedig az sokkal inkább rám vallana.
-Én nem bízom meg a haverjaidban! Ezt elmondtam akkor is, amikor bemutattál neki, és elvártad, hogy három órán keresztül jó pofizzak, tegyek úgy, mint egy igazi jó kislány. Mint aki végre lemondott a bűnözésről, és egyenesbe tért a vakvágányról. Te ezt akarod. Te meg akarsz engem változtatni. Te azt hiszed, hogy nem dobnának be valamelyik rohadt cellába, hogy ott rohadjak meg, ha a CIA, vagy akár az FBI nyomot fognának. Hiába magyaráznád el nekik, hogy mi a helyzet, és hogy rossz fiú létemre párat segítettem elkapni a fajtámból. Te azt hiszed, hogy majd valaha is úgy fogok érezni, ahogyan te. Hogy egyszer a nőd leszek, valami szuper orvos kigyógyít a kibaszott meddőségemből, szülök neked két gyereket, és utána minden happy lesz, és kertvárosi családként élhetünk majd együtt békességben. - Csattanok fel. Felfordul a gyomrom, ha ezekre gondolok. Én nem ilyen vagyok, és nem tudom elviselni, ha meg akarnak változtatni.
-Nem vagyok a tulajdonod. Nem tartozom neked elszámolással. - Mondandómat komoly hangnememmel nyomatékosítom, és ahogy közeledik, úgy a hangerőt is lejjebb tekerem, körmeim pedig formás, izmos seggébe marnak, amikor ajkai rálelnek az enyémekre. Ekkor ébred csak fel bennem a tüzelő nőstény, és harapok rá alsó ajkára úgy, ahogy azt már régen tehettem meg.

Igazán rohadtul sajnálom, hogy részben még mindig ugyanaz az ábrándozó kis tinédzser srác, aki régen is volt, és nem tud különbséget tenni a rideg, mocskos valóság, és a hiú ábrándjai között.
Nem érdekelnek a magyarázatai, nem érdekel az "én soha nem akartalak megváltoztatni" híres-nevezetes férfiak milliói által használt hízelgő szövegelése. Én nem vagyok egy kibaszott állatkerti oroszlán, akit kedvére idomíthat. Én vadonélő példány vagyok, aki soha, senkinek nem fog behódolni, kedvére fog vadászni, és az ösztöneire hivatkozva azt fogja tenni, amit azok súgnak neki, ami az ő feladata.
Nem kell megszólalnia ahhoz, hogy tudjam, mikor jön el az a pillanat, amikor nála is borul a bili. Hiszen szemszínének a hirtelen változása, megfeszült állkapcsa, a nyakán, és halántékán élesen kirajzolódó, és vadul lüktető erek, markának szorítása zúzódott csuklómon, mind-mind árulkodóak jelenlegi idegállapotáról. Később azonban már hangot is ad nem tetszésének.
Nagyokat nyeldekelve -és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a visszafojtott haragom-e az, ami egymás után, nagy gombócokban csúszik le a torkomon, vagy inkább a döbbenetem szavai hallatán-, állok, és tartom a pillantását, a sérült csuklómba nyilalló fájdalom a szorítása révén mégsem tántorít el attól, hogy kirántsam végtagomat a kezéből. Nem futamodom meg!
-Nekem nincs szükségem arra, hogy óvj, és félts, és hogy foglalkozz velem! Anélkül is tökéletesen elvagyok. Ne éreztesd azt velem, hogy olyan vagyok, mint amilyen a mai nők többsége. Életre alkalmatlanok, és gyengék. Teszem azt, mint mondjuk az a szőke kis narkós tinédzser spiné, aki mostanság sűrűn megfordul a portádon. - Szemeim villámokat szórnak, és már nem vagyok hajlandó tovább elviselni magamon a csuklómat béklyóba zárt ujjait. Erőszakosan kirántom azt markából, és nem eresztem a tekintetét. Egész testem megfeszül, és már meg is feledkeztem a forró vízsugárról, ami még mindig ömlik a nyakamba, és fülledt párába burkol. Oh igen, pár napja már figyelem, és nem tudta elkerülni a figyelmemet az a csaj. Olivia.
Én akarok az lenni, aki először elhagyja a süllyedő hajót, de megőrizve maradék férfi becsületét, megelőz. További szavaira már nem mondok semmit. Helyette csak ordenáré módon, a tőlem telhető legnagyobb erővel behúzom a zuhany kabin ajtaját, és homlokommal a csempét támasztom egészen a lentről érkező állatias üvöltés, majd az azt követő csörömpölés felhangzásáig.
Hamar döntök. Nem akarok itthon lenni. Nem akarok itt lenni. Inkább akkor belehalok a kimerültségbe, de ezt már nem fogom tudni sokáig ép ésszel, de legfőképp nem ép idegekkel elviselni.
Gyorsan a számomra kinevezett szobában találom magam, kevés ruháim közül -amik mind egy fekete hátizsákba vannak gyűrve-, előkotrom az első fekete toppot, és farmer shortot, ami a kezem ügyébe kerül, majd felpakolom magam a fegyvereimmel, visszakerül a takarást nyújtó lenge, bő ing is, és uccu neki Vegasnak! Ha ez így megy tovább, lehet hogy már ma elkezdhetek új lakhely után is nézni...

Nem maradt senkink...nem maradt senkink... Visszhangzik fejemben megállás nélkül ugyanaz az egy mantra, és akármennyire is nem akarok belegondolni, nem akarok adni a szavára, de azt be kell látnom, hogy valahol talán igaza lehet. A családomat rögtön az eltűnésem után lemészárolta Tim bűnbandája, kivéve Josephinet, a két húgom közül az egyiket, akit azért irányított Vegasba, hogy engem megkeressen, ezzel Timék nyomra bukkanhassanak. És hogy rajtuk kívül volt-e még valakim? Nem, senki az égadta egy rohadt világon senkim! Ráadásul velük sem mondhatnám, hogy túl közeli, és szoros lett volna a viszonyom, ameddig még éltek. Milyen apa az olyan, aki megtilt mindent a lányától, és milyen anya az olyan, aki pszichiáterekkel tanácskozik a lányáról?!
-Neked nem kellene így érezned! Én nem vagyok normális, nagy baj van a fejemben, érted?! Hatástalaníthatatlan pokolgép vagyok! - Köpöm az arcába, és azt akarom, hogy végre tényleg elhiggye, hogy az élet mellettem nem tündérmese, és hogy a ragaszkodásával meg az érzelmeivel nem fog tudni kigyógyítani a bajomból.
El akarok húzni innen!
Az elképzelésemet végül be is teljesítem, amint hallom a konyhából kiszűrődő őrjöngésének zajait.
Hamar felöltözök, és felfegyverkezem, és már itt sem vagyok.
Egész éjszaka Vegas olcsó, lepukkant lebujait jártam. Az olyanokat, amik otthont, szórakozást nyújtanak a magam fajtáknak, de akit kerestem, sehol nem találtam. A kurva életbe!
Ez volt a negyedik nap, hogy nem aludtam semmit, és bizony én sem vagyok halhatatlan, bizonyos fiziológiás szükségleteim nekem is vannak, ilyen az alvás is.

Nem tudom, hogy hány óra fele járhat, de a város már ébredezik, több embernél aktatáskát, és Starbucks kávét látok. Hamarosan a reggeli csúcs is kezdetét veszi. Nagyjából hat-hét óra környékén járhatunk. Ideje visszavonulót fújni. Apuci még a végén megvonná a zsebpénzt a túl hosszú éjszakai kimaradás miatt.
A házhoz érve kénytelen vagyok láthatatlan üzemmódba kapcsolni. Így hát lehajtom a fejem, kezeimet farmerom zsebeibe gyűröm, és igyekszem nem feltűnést kelteni.
-A szép szeműhöz jött? Szerintem még alszik. - Bele telik egy kis időbe, ameddig rájövök, hogy nekem szól a kerítésen keresztül a dagadt, fontoskodónak tűnő szomszédasszony.
-Aha, köszi... - Mormogom. Egy igazi cserfes pletykafészeknek tűnik. Akárcsak egy humán térfigyelő kamera. Nem tartom kizártnak, hogy egész nap a konyha ablakban tesped egy nagy tál töpörtyűvel, és távcsővel vizslatja a környéket.
Csak akkor lendülök akcióba, amikor a nő visszavonulót fúj, és reggeli pletyibe kezd a szembe szomszédjával.
Még egy gyors, utolsó terepszemle és már mászom is át a kerítést. A feltört garázson keresztül megyek. Nem hiszem, hogy a bejárati ajtó nyitva lenne. Ééééés bammm... amint átlépem a garázst és a lakást elválasztó ajtó küszöbét.. mintha valaki bombát robbantott volna!
-Mi a... picsa? - Szemöldökeim homlokom tetejére ugranak, és hirtelen számtalan lehetséges variáció leforog a szemeim előtt.
Rutinosan nyúlok az oldalamra erősített pisztolyért, kibiztosítom, és magam előtt tartva hatolok beljebb. A nyomok a konyhába vezetnek. Ahogy közeledem, a szuszogás is egyre hangosabbá válik. Oké, nem nyírták még ki, és ezek szerint ő sem magát.
-Mi az anyám?! - Dörrenek fel, és a pisztoly már kerül is vissza a helyére. Lábam alatt roppan valami. Véres üvegszilánkok, és egy fecskendő.
-Micsoda szánalom kupac! - Vetem oda fintorogva, és a mosogatóhoz lépve vizet engedek egy pohárba, hogy aztán rendesen nyakon önthessem vele. Örüljön, hogy a víz helyett nem az öklöm találkozott a képével!

A szomszédok figyelő tekintete ellenére hamar bejutok az udvarba. Utólag belegondolva, annyira nem meglepő, hogy nem figyel valaki mindig árgus szemekkel. Hiszen ez a külváros. Itt az emberek akkor is a kapun átmászva, és a zárakat feltörve közlekednek, ha a saját lakásukról van szó. Nem is értem, hogy miért ezen a környéken vett házat. A belvárosba valahogy sokkal jobban beleillett. Nem mintha ez bármit is számítana... Az már sokkal inkább, hogy a lakás olyan, mint egy valóságos csatatér. Mintha egy egész raptor csorda vonult volna végig rajta, és mindent tönkretettek, ami mozdítható.
A fegyverem nélkül egy tapodtat sem mozdulok beljebb, és akkor is csak megfontoltan közlekedem, amikor már bejutottam a lakásba, és megbizonyosodtam arról, hogy nincs sehol senki idegen, és hogy Aidan él még, hiszen a szuszogása számot ad róla.
Hát igen, hamarabb is gondolhattam volna arra, hogy talán ő tette mindezt, és nem az arabok voltak azok... Hiszen a tegnap éjjel produkált viselkedése egyértelműen bizonyítja a felfordulás tulajdonosát.
-Nézz magadra! Hogy a szarba nézel ki? - Förmedek rá ismételten, és ekkor még egy pohár vizet öntök az arcába, majd bátorkodom leguggolni elé. Állát egyik tenyerembe szorítom, és erővel magam felé rántom a fejét, hogy tekintetünk összefonódhasson.
-Hogy juthatott ez eszedbe? - Préselem fogaim közt a szavakat, majd elengedve őt felállok, és sóhajtva kutatni kezdek a szekrényekben kávé után.
Beletelik néhány percnyi pöcsölésbe, és jó sok szitokszóba mire rájövök, hogy hogyan is működik ez az istenverte kávéfőző, és sikerül betennem egy adagot.
-Na gyere, erőltesd meg magad egy kicsit... - Hóna alá nyúlok, és minden erőmet beleadva felcibálom a földről, hogy az egyik székre ültethessem inkább. Ezt követően kicsapok mellé egy pohár vizet, és a továbbiakban nem vagyok hajlandó hozzászólni. Csak megállok a pultnál a szekrényt támasztva, melleim alatt összefűzött karokkal, és várom, hogy lefőljön a kávé.

Hát ez aztán a szép, érett, felnőtt viselkedés, mondhatom! Ha azt gondolja, hogy ennyi idősen be fog válni az, amit tinédzser korában csinált, amikor szívfájdalma akadt, nagyon rosszul gondolja. Ennél mélyebbre már tényleg csak akkor süllyedhetne, ha valaki gödröt ásna a segge alatt...
Hogy haragszom-e rá? Valamilyen értelemben igen, legszívesebben most megszorongatnám a gigáját. Hogy csalódott vagyok-e? Inkább csak azért, mert a jelenleg kialakult szituáció általában fordítva szokott működni. Én vagyok az, aki tropára teszi magát, és ő szokott lenni a hős megmentő. Elég kényelmetlenül érzem magam a Superman jelmezemben. Ez az igazság.
Hiába próbálom elérni, hogy legalább a szemkontaktust képes legyen felvenni, az egész helyzet reménytelennek tűnik. Megtehetném, hogy végleg összepakolom azt a kevés motyómat is, amivel éjjel beállítottam, és lelépek a francba tőle olyan messzire amennyire csak tudok, de hova a fenébe mehetnék mégis? Az ismeretségeim nem nyúlnak túl messzire tekintettel arra, hogy alig van pár ember, akiben megbízom, azoknak meg nem fér bele, hogy én is a nyakukon legyek, mint plusz kolonc. Aidanen kívül talán még egy ember jöhet szóba, mint lehetséges támasz, de őt már tegnap se találtam. Azt se tartom kizártnak, hogy talán már nincs is az államokban! Na, de visszatérve Aidan állapotára, egyáltalán nem tudom hová tenni ezt az egészet.
-Már elkezdett kitisztulni a szer a szervezetedből. Hallucinációid még lehetnek. - Közömbös hangon, közömbös arckifejezéssel beszélek miután valahogyan -magam sem tudom, hogy hogy-, felszenvedtem őt a székre az asztalhoz. Később, ha már jobban lesz, és többet fog tudni a világáról, mint amennyit jelenleg, úgy fog fájni a feje, hogy azt fogja kívánni, bárcsak szétszakadna. Az esetleges rókázásokról meg ne is beszéljünk! Én nem fogom utána takarítani a hányását, az is biztos!
Lábammal -továbbra sem mozdulva a konyhapulttól, a kávé mellőle-, oda lököm elé a szemetes kukát, ha szüksége lenne rá. Nagyon csúnyán kikészült az emberünk.
-Van itthon valami kaja? Négy napja nem ettem semmit. Rohadtul éhes vagyok. - Közlöm vele majd további durva káromkodások mellett megfejtem a kávéfőző "titkát", és két bögrébe ki is töltök a gőzölgő feketéből. Se cukor, se tej. Ez a titka a másnaposan ivott kávéra. Az egyik bögrét oda tolom az orra elé, a másikat pedig én kortyolom. Szememet le se veszem közben róla, az arcáról, és az asztalhoz sem vagyok hajlandó leülni. Továbbra is a pultot támasztom, pedig már tényleg mindjárt összeesek a fáradtságtól.