Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
DL a hátán iskolatáskájával baktat a 44-es terem felé. Az arcán nem sok öröm látszik, a 44-es terem ugyanis a John F. Mendoza Általános Iskola büntetés-végrehajtó terme! Bár világosszürke falai, fekete táblája, narancssárga linóleumpadlója, valamint a képes lexikonokkal gyéren megrakott könyvespolcai, a falaira kiragasztott gyerekrajzok és az összefirkált padok miatt meglehetősen könnyű összetéveszteni egy átlagos osztályteremmel. Szégyen, vagy nem, DL ebben a teremben havonta átlag 2,5-ször biztosan megfordul… Május hónapban ez az első, ami elég vacak, lévén, hogy a hónap második hetének péntekje van, s pénteken bezárva lenni még gázabb dolog, mint a hét többi napján. Délután negyed hármat jelez a folyosó órája, ami azt jelenti, hogy DL egyfelől elkésett, mert kettőtől szól a bünti, másfelől pedig még mindig több mint két órát kell a válogatott rosszalkodókkal és az ügyeletes tanárral eltölteni… Tényleg ám, az ügyeletes tanár! El is felejtette megnézni, hogy ki lesz, mert az a szipirtyó Mrs. Gross-t lábtörés miatt tegnap a mentő vitte el a suliból… állítólag megcsúszott egy banánhéjon… Ha DL képes lenne ennyi idősen az absztrakt gondolkodásra (vagy az anyja, Shelly több időt és energiát fordítana a gyerek vallásos nevelésére), most azt gondolná, hogy: EZ, kérem, az isteni igazságszolgáltatás! – de ő még csak egy kilencéves kislány, aki annyival tudja elintézni az esetet, hogy: Megérdemelte a gonosz boszorka! Eme gondolatot végigfuttatva áll meg a terem előtt. Szeplős kis képén gonoszkás mosoly, miközben mellényzsebéből kihúzza a félig meggyűrt büntetőcédulát, majd lenyomja a kilincset, s belép a terembe. A 44-es osztályterem ajtaja a tanári asztal felöli hosszabbik falnál helyezkedik el, de DL egyelőre nem az ügyelő tanár felé tekintget, egy gyors szemvillanással méri fel a bezárt sorstársakat, s kicsit csalódottan konstatálja, hogy az első blikkre hétnek számolt gyerek között nem csücsül ott Adam Thorne, az ősellenség. Pedig most annnnnnyira jó lett volna úgy Istenigazából beleállni valakibe! Sóhaj, s eztán fordul a tanár felé, álljon, vagy üljön bárhol. – Jó napot, Mr…! – de itt elakad. Új arc, nem ismeri…! Ezért aztán nem is folytatja, csak elindul az irányába és megállva tőle mintegy másfél lépésre, felé nyújtja a papír fecnit, amin szerepel a büntetésben leülendő idő hossza, az osztályfőnök aláírása és a büntetés oka:
„Belenyomta a nedves szivacsot az osztálytársa arcába.”
DL arca még mindig durcás, szemei érdeklődve vizslatják a számára ismeretlen fiatal tanár arcát. A ruházata is egyszerű: a kék mellény alatt narancssárga pólót visel, mellette sötétkék térdnadrágot, piros tornacipőt, s vörös haja most leeresztve hullámzik a mellkasára. A kislány egyébként cseppet kirí a büntiben lévő srácok közül, történetesen azért, mert lány… másodszor azért, mert fehér. A Mendoza tanulóinak mindössze 10-15%-a kaukázusi, az maradék 85-90% nagy részét latinok és feketék teszik ki, kissebb részét ázsiaiak és hawaii bennszülöttek. Abban azonban teljesen egyformák ezek a gyerkőcök, hogy mindannyian olyan szülők gyerekei, akik nem engedhetik meg maguknak a magániskolai tandíjat.
Legszívesebben bevágtam volna az igazgató irodáját amikor közölte velem, hogy péntek délután bent kell maradnom, mert néhány kölyök rosszalkodott és büntibe került. Mondanom sem kell, hogy ezt természetesen nem tettem meg. Soha életemben nem szóltam vissza annak, aki a felettesem volt. Bár nem ezekben a körökben mozgok, itt töltöm a gyakornoki időmet és egyszerűen muszáj rendesen viselkednem. Nem akarom, hogy kirúgjanak, az elég rosszul mutatna a diplomámban. Csupa jó jegyeim vannak, nem fogom itt elrontani annak ellenére, hogy nem vagyok oda ezért a helyért. Nem a gyerekekkel van a gond, ők nagyon aranyosak, én meg tudok bánni velük. Az unokanővéremnek két kicsije is van, akik pont ilyen korúak. Ha nagy ritkán otthon voltam és láthattam őket, akkor mindig én vigyáztam rájuk, mert szeretem a gyerekeket. Viszont ahhoz már kevésbé fűlött a fogam, hogy a délutánomat áldozzam fel, amit általában pihenéssel töltök. Hajnali egykor szoktam felhívni a családomat, mert náluk ilyenkor van nappal. Ezek szerint a mai hívásom el fog maradni. Próbáltam csillapítani a mérgemet, miközben végigcaplattam a folyosón. A diákok néhány tagja már ismert és köszönt nekem, a kollégák viszont kevésbé voltak kedvesek. Néhány vénasszony képes volt elfordítani a fejét, mikor elhaladtam mellettük. Pontosan tudtam mi bajuk volt. Már aznap rájöttem, amikor bemutattak a tanári karnak. Én gazdag vagyok és ez látszik is rajtam. A ruhatáram nagy része márkás, finom anyagú cuccokból állnak. Biztosan nehezükre esett feldolgozni, hogy nem egy körökben mozgunk, de nem az én hibám a dolog, nem én akartam ebbe a családba születni. Ha tudnák, hogy nem egyszerűen tanár leszek, hanem valószínűleg az oktatási minisztériumba kerülök majd ha minden jól megy, akkor talán még jobban utálnának. Igazából nem nagyon foglalkozom a dologgal, semmi szükségem arra, hogy egy állami iskolában kedveljenek, amikor minden bizonnyal fél év múlva el fogok távozni, hogy otthon folytathassam tovább a tanulmányaimat. Gyorsan megtaláltam a 44-es termet, amiben a diákok már bent ültek amikor beléptem. Egy apró sóhaj kísérletében löktem be az ajtót. Lesz majd ennél nagyobb problémám is az életben. Nem a gyerekek hibája, inkább azé a vén… khm majdnem mondtam valamit. Szóval az öreg hölgy hibája, aki tegnap annyira szerencsétlen volt, hogy sikeresen elcsúszott és eltörte a lábát. Bár ázsiai vagyok, s abból is a maximalista fajta, mégse gondolom úgy, hogy kínoznom kéne az itt egybegyűlteket plusz feladatokkal. Nekem sincs kedvem most tanítani, meg nem is nagyon tudnék mit, mert a most összegyűlt gyerekek nem egy korosztályból valók. A tanári asztal elé érve pásztáztam végig a kis csoportot, s fel is fedeztem egy ismerős arcot. - Ken, hát te mi rosszat tettél? – mosolyogtam rá a kisfiúra, aki a második osztályba jár. Már az óráimon is észrevettem, hogy túlságosan eleven néha, de kedves kis lurkó, ezért nem szúrtam le érte általában,csak ha már tényleg zavart. - Felhúztam az egyik osztálytársam szoknyáját. – nézett rám nagy boci szemekkel, mire kirobbant belőlem a nevetés. Akár magániskolába jártam, akár nem, én is voltam gyerek, nekem is tetszett egy kislány annak idején. Bár én nem voltam ennyire merész, én csak a haját húzgáltam, meg ilyenek. - Én nem akarlak tananyaggal gyötörni titeket. – jelentettem ki őszintén az osztálynak – Szóval megkérnélek titeket, hogy halkan foglaljátok el magatokat. Aki nem viselkedik, az kénytelen lesz mellém ülni és velem beszélgetni a bünti végéig, rendben? Nem akartok a csúnya bácsival lenni, ugye? Nem lepődtem meg, az eredményen. A gyerekek fogták magukat, leültek a padokba és tényleg csendben foglalták el magukat. Volt aki rajzolgatott, volt aki csendben beszélgetett valakivel, aki közel ül hozzá. Nem tudtam eldönteni, hogy most csodálatosan fegyelmeztem, vagy pedig tényleg csúnya bácsi vagyok és egyszerűen félnek tőlem. Bár az utóbbit nem gondolnám, a másodikos gyerekek eléggé szeretnek, mert kötetlenek az óráim és próbálom az ő érdeklődési körükhöz alakítani az irodalmat. Ebben a korban elég száraz lehet a tantárgy tekintve, hogy a mai gyerekek nagyon keveset olvasnak. Leültem a tanári asztalhoz, majd a kezembe vettem egy koreai verseskötetet. Ez volt az egyik kedvencem, már milliószor átolvastam a sorokat, szinte fejből ment az összes. A köteten is látszott, hogy nagyon sokat volt már forgatva; rongyosak voltak a szélei, a papír több helyen is el volt szakadva. Ennek ellenére is ragaszkodtam a könyvhöz. Cirka negyed óra elteltével ismét kinyílt az ajtó. Várnánk még valakit? Tekintve, hogy én egy pontos ember vagyok, nem igazán tűröm el más késését. Vizsgálódva vettem szemügyre a kis alakot, meglepődve állapítottam meg, hogy egy lány áll velem szemben. Bár mondjuk miért is vagyok meglepve? Egy állami iskolában vagyok Amerikában… Nincsen semmi furcsa abban, hogy itt a lányok nem viselkednek annyira jól. - Chang – segítettem ki széles mosollyal az arcomon, amitől a kis gödröcskéim is megjelentek. Odasétáltam hozzá, elvettem a céduláját, amire az ittléte okát írta fel az osztályfőnöke. A sorokat olvasva még szélesebb lett a mosolyom még szélesebb lett. Közelebb sétáltam hozzá és leguggoltam, hogy egy szintre kerüljön a tekintetem. - Hogyan szólíthatlak? – tettem fel az első kérdésem, majd folytatni kezdtem a mondandóm – Sajnálom, hogy elkéstél. Nem fogok neked most plusz feladatot adni, vagy ilyesmi. Ha fel tudsz hozni egy konkrét indokot az eddigi távolléted okára, akkor azt megértem. De ha nem, akkor büntetésből itt kell maradnod mellettem és velem kell beszélgetned, nem pedig a többiekkel. Nem akarlak összeszidni, de ez nem igazságos a többiekkel szemben. A hangom végig lágy és kedves volt hozzá, s a szemébe nézve mondtam el neki mindezt. Tudtam, hogy az itteni gyerekek nagy részének nehéz élete van, s bár nekem soha nem volt ilyen gondom, tisztában vagyok azzal, hogy mennyire rossz nekik. A világért se akartam megbántani ezt a kislányt, vagy esetleg valaki mást az iskolában, ezért is figyeltem oda annyira a szavaimra és a hangnememre.
– Chang… – ismétli meg a szót halkan a Mr. után. Azonban azt még korai megmondani, hogy az ázsiai származású tanerőt kedveli-e a kisvörös, avagy inkább menjen ő is a pokolba a tanárainak kb. 90%-ával együtt. Amaz elmosolyodik, DL pedig egyből arra gondol, hogy Mrs. Gross mennyire nem találná viccesnek, amit tett… Pedig neki igaza volt! Ezt azonban rajta kívül senki sem volt hajlandó elismerni és még őt küldték büntetésbe…! Hát így járnak a hősök mostanság… Ilyen világot élünk! Csendesen állja, hogy Mr. Chang közelebb lépjen hozzá és leguggoljon elé. A kislány szeplős arca azonban még mindig morcos, bár szemével követi a férfi mozgását, s tekintetét igyekszik a másikéba fúrni, amolyan „tudom, hogy te esetleg az ellenségem is lehetsz” üzenettel. – DL-nek, Mr. Chang – teszi hozzá a tőle telhető maximális udvariassággal. Itt ezt beléjük nevelik, de többet nem nagyon szól… egyelőre legalábbis. A büntető cetlin ott a teljes neve, s a tanárok előszeretettel hívják ezen a néven a DL helyett, leszámítva az ifjabb generációt, akik a modern oktatási elveket szerint tanítanak, de rendszerint pár éven belül továbbállnak egy magánkézen lévő, jobb fizetést és szakmai fejlődést biztosító intézménybe, míg az állami sulikban megmaradnak a Mrs. Grossok. A fiatal tanárt hallgatva a lány először visszafogja a lélegzetét… Indok a késésre? – Megvárni Bobby Wayne-t és megfenyegetni, hogy legközelebb lenyeleti vele a szivacsot. Kész szerencse, hogy az a nyomorult nem merte őt beköpni egy tanárnak, helyette eliszkolt, mert jött érte az anyja. Bezzeg akkor nem volt ilyen gyáva, mikor ocsmányságokat köpdösött Ruanda elé… és ő miért nem kapott büntetést? Mert DL felszedte a köpetet a szivaccsal és visszatuszkolta a képére/szájába. Megingatja a fejét, mert nincs mentség, majd kifújja a levegőt és lassan fordul a többi kis rendbontó irányába. Elvannak… lekötik magukat… nem a veszélyes fajta egyik se… pitik… Az egyik még a tekintetét is elkapja, miután az összeakad a lányéval. A vöröske visszafordul a tanár felé és lassan bólint, hogy megértette a rá kiszabott szankciót, majd látva, hogy a tanári asztal mellett nincs több szék, csak a tanáré, megszólal. – Odavihetek egy széket az asztalhoz, Mr. Chang? – mert nem, esze ágában sincs ácsorogni, ha már arra ítéltetett, hogy társalkodónő legyen.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Délutáni elzárás 
||