Nem igazán szeretem az efféle csilivili, giccses helyeket, amiket amúgy javarészt csak turisták látogatnak, nem nekem való. De néha azért kivételt teszek én is, pont ahogy ma. A szokásos esti sétámra indultam, egy órája még nem is gondoltam volna, hogy most itt fogok kilyukadni. Épp ezért van az is, hogy [You must be registered and logged in to see this link.] kicsit kitűnök a tömegből, hisz itt láthatóan minden nő koktélruhában illegeti magát. Csak én nem. De ez mióta is zavar? Nem kéne hogy zavarjon, már megszokhattam volna, hogy mindig kitűnök a tömegből, ha más kitt nem is, hát akkor a nyomorékságom miatt, amit szerencsére ez a fekete nadrág szépen eltakar. Már csak a járásomon látszik, hogy nincs minden rendben, hisz a műlábat könnyen nem lehet megszokni, nekem sem sikerült kerek négy év alatt. És az orvosok szerint ilyen maradok akár életem végéig, ami - ha szerencsés vagyok, és nem nyírom ki magam valami hülyeség miatt még idő előtt - még jó sokára fog megérkezni.
Szóval most itt vagyok, a bárban a bárpult egyik fehér székén ülve, onnan nézek körül, hogy egyáltalán mégis miféle emberek járnak ide, úgy általában. Tekintetem a mellettem ülő lányra téved, és talán egy kicsit tovább időzik ott a kelleténél. Nem kéne így bámulnom az embereket, főleg nem nőket, így gyorsan elkapom a tekintetem, s inkább rendelek magamnak egy koktélt.

Ez a hely sem lesz a kedvenc helyem, az már biztos. Na persze nem azért mert olyan hű de lepukkant, és undorító hely lenne, hisz elég szép, és tiszta meg minden, csak épp nem az én stílusom. Na meg az ilyen csicsás helyek általában a gazdag túristák pénzéből élnek, én meg már rég nem vagyok túrista. Gazdag meg végképp nem. Szóval igazából nem is értem, hogy mit keresek én itt egyáltalán. Néha támadnak ilyen agyament ötleteim, mint amilyen a mostani is, és ezeknek általában nem mindig szokott szép vége lenni. De legyünk optimisták, és reménykedjünk, hogy ezúttal nem szúrok el semmit.
A bárpulthoz érve nem gondolkodom sokat, mit is kérjek, az első koktélt rendelem, ami az eszembe jut, s míg várom az italom, körülnézek, hogy felmérjem, milyen emberek járnak ide. A mellettem ülő lányon pedig egy kicsit tovább időzik a tekintetem, mint kéne. Na nem azért, nem vagyok én olyan, csak... Csak valahonnan ismerős, de nem tudom hogyan. Ez az információ is elveszett a baleset után, pedig tudom, hogy ismernem kéne, mégsem megy, egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni. De tudom, hogy valahonnan ismerem... De honnan? A csendet aztán Ő töri meg, és a nevemen is szólít... Már majdnem megkérdeztem, hogy mégis ki Ő, és honnan ismer, azonban hozzáteszi, hogy még Párizsból ismer. Én meg csak nézek nagy szemekkel a lányra, mint borjú az új kapura.
- Öööö... Igen Charon vagyok. Te pediiiiig... Izé... Bocsi, de halvány lila gőzöm sincs, ki vagy. - sóhajtok egyet, majd nyúlok a koktélomért, ami épp elkészült. - De nyugi, ez nem azt jelenti, hogy rosszul emlékszel... Csak tudod abból az időből elég kevés emlékem maradt, szinte semmi. Szóval... Hogy is hívnak téged? - térek a lényegre vigyorogva, hogy megtudhassam a lány nevét, majd ismét kortyolok egy nagyot a koktélból.

Emily... Hmm... Szinte hallani lehet, ahogy kattognak az agykerekeim, hogy valahonnan a tudatalattim mélyéről valami kis emléktöredéket fel tudjak hozni, de sajnos nem sikerül. Úgy látszik ezek az emlékek nagyon jól elbújtak, mélyre elásták magukat, és nem is akarnak előkerülni, hiába próbálkozom. Pedig nagyon szeretnék emlékezni azokra az apró, de nagy valószínűséggel boldog emlékeimre, amiket elfelejtettem, miután felébredtem a kómából. Azonban ők nem akarják, hogy tudjak róluk. A kis gonoszak...
- Ugyan... Örülök, ha régi ismerősökkel ismerkedhetek meg újra. - nevetem el magam, miután kezét fogok Emilyvel. Nem gondoltam volna, hogy itt, Vegasban találkozni fogok olyan emberrel, akit még anno, Párizsban ismertem meg, de nagyon örülök neki. Bár nem igazán emlékszem se rá, se úgy nagyjából senkire abból a suliból, de ez most nem számít.
- Oh, izé... Az úgy történt, hogy nagyjából három éve volt egy csúnya autóbalesetem, és kómában is voltam. Aztán mikor felébredtem kiderült hogy amnéziám is van... Szóval ezért nem emlékszem arra az időszakra. - vonom meg a vállam egy sóhajtás kíséretében. Engem különösebben nem rázott meg ez az egész baleset. Mármint valamennyire igen, mert azért egy ilyet nem feltétlenül úsznak meg az emberek ilyen "könnyen" egy ehhez hasonló balesetet. Szóval ezzel a kómával, meg a fél lábam elvesztésével egész szerencsésnek mondhatom magam. Végülis, ha belegondolsz, ez még mindig jobb, mint hogyha teljesen mozgássérült lennék, vagy esetleg meg is haltam volna, nem? Nem is értem, hogy mások miért fújják fel ennyire a dolgot. Vannak olyanok, akik egy ilyen baleset után tiszta depressziósak lesznek, meg minden (mert hát nem én vagyok az egyedüli nyomorék a világon), és csak sajnáltatják magukat. Nem értem az ilyen embereket, miért jó nekik, hogy így viselkednek? Jó, értem én, hogy nem épp így tervezték az életük, de ez van, el kell fogadniuk, attól még ugyanúgy megy tovább az élet, mint azelőtt. Persze az első néhány napban én is elég depressziós voltam, de aztán rájöttem, hogy ettől még nem dől össze a világ, minden ugyanolyan marad, mint a baleset előtt volt. Na de mindegy is.
- Amúgy... te mióta vagy itt, Las Vegasban? Uuh... És jut eszembe... A húgommal találkoztál mostanában? - Elég rég találkoztam már vele, és mivel Emily engem ismer, feltehetőleg őt is ismeri, hisz köztük azért mégiscsak kevesebb a korkülönbség, és ők is biztos tök jóban voltak még Párizsban, és lehet, tartották a kapcsolatot. Egy szóval az is lehet, hogy tudja, miféle hülyeségeket csinál mostanában.

Örülök, hogy találkoztam itt egy régi ismerőssel, akire ugyan még nem emlékszem, de Ő láthatólag rám igen, ami nekem csak jó. A doki szerint visszatérhetnek az emlékeim, ha olyan személyekkel találkozom, akiket anno ismertem, és olyan helyekre járok, ahol már voltam. Szóval legyünk csak optimisták.
- Igen, már jól vagyok. - Nevetek fel, majd belekortyolok a koktélomba. - Vagyis... A többi emberhez képest, akiknek ilyen balesetük volt, viszonylag jobban kezelem ezt az egészet. Csak a jobb lábam vesztettem el, de én úgy vagyok vele, hogy rosszabbul is járhattam volna. - rántom meg a vállam, mintha valami teljesen átlagos, érdektelen dologról beszélnék. És számomra nem is annyira fontos, nem fogom magam feleslegesen sajnáltatni, az nem rám vallana. És nem is várom el, hogy mások sajnáljanak engem, sőt, egyenesen utálom. De nem jobban, mint azokat a lenéző, szánakozó tekinteteket, amiket akkor kapok, mikor az emberek megtudják, hogy nyomorék vagyok. De ezzel sajnos együtt kell élnem.
- Nem... Valójában én is most vagyok itt először. Nem is nagyon kedvelem az ilyen helyeket, szóval nem is értem, minek jöttem be. Szóval felőlem akár már indulhatunk is. - felelek kuncogva, majd miután az utolsó korty is elfogy a poharamból, felállok a székből, indulásra készen. Elég volt ebből a csicsás helyből, bár tény, hogy szép, de nem nekem való. És ezt a többi vendég is mutatja, hisz a 90 %-uk már negyven felett van jócskán, a többi meg biztos escortként dolgozik, és csak azért jött ide. Öröm lesz elhagyni ezt a helyet.
- Na hát hajrá a megkereséséhez. Én sem látom mostanában Őt olyan sűrűn, mert szinte állandóan utazik. És igen, még mindig. Talán még rosszabb is, mint volt. - terelődik a szó a húgomra. Ő és én teljesen különbözőek vagyunk, de attól még jól kijövünk egymással. Csak épp alig látjuk egymást. És Őt ismerve nem is csodálkoznék, ha legközelebb egy kórházban látnám őt viszont.
- Na és, merre menjünk? - kérdezem Emilytől, s remélhetőleg már kifelé tartunk a bárból.