"Hogyha kiszállnék csendben, szépen,
elegánsan a semmibe,
vállat vonna csak a világ,
a mérleg nyelve se föl, se le..."

Vér. Minden csupa vér.
Számomra ez nem szag - csodálatos illat, mely úgy kebelezi be gondolataimat, akárcsak a képzelőerőmet. Ugyan mégis miért tiltakoznék ellene? Hadd tegye a kis édes, én élvezem, oh de még mennyire!
Lassan közelebb lépek, szinte hívogat, csalogat. Halkan bár, de hallom a füleimben apró suttogását, amit nem hagy abba. Őrültnek gondolsz? Ugyan már.
Előhúzom zsebeimből a gumikesztyűt, egy tollal és notesszal együtt, amibe máris elkezdem írni a feltevéseimet.

Behozták: 15:47
Halál beállta: 1 órával korábban, 14:40 körül
Elhalálozás módja, kimenetele: Először konyhakéssel lenyúzták arca jobb feléről a bőrt (szemétől az álláig), beletömték a szájába, majd melleit is megcsonkítva megerőszakolta a gyilkos.

Ó, te kis huncut, milyen perverz vagy! Pedig már kezdtem azt hinni, hogy a nekrofilia már nincs divatban. Úgy tűnik tévedtem.

Továbbá mellbimbóit az aktus után az áldozat hüvelyébe helyezte el.
Külső jelei a bántalmazásnak: Lila foltok a belső combon, ami az erőszakra utal. Fenekén vörös tenyérlenyomat, minden bizonyára megüthette. Nyakán fojtás nyomai.

Arcomon apró mosoly jelenik meg, ahogy lelki szemeim előtt lepörög az általam leírt eseménysor. Az emberek javíthatatlanok. Nem csak ez a test fog rohadásnak indulni a föld alatt, de egyúttal az emberiség is.
Jobb kezemmel óvatosan megérintem a holttestet - először az arcán, majd mutatóujjamat végighúzom testén, egészen a térdéig. Még puha. Milyen kár érted! Egészen szép voltál, persze, a vér is öltöztet. Óvatosan belemártottam ujjamat a már félig megszáradt és megalvadt vértócsa melletti kis lyukba, a bal mellén. Felszisszenek az érzésre, ahogy egyre beljebb és beljebb csúszik ujjam, s egyúttal beteríti az a csodálatos, éltető nedv.
- Mr Desrochers! - lép be az ajtón hirtelen Hugh, orrát úgy szorítva, hogy ujjai el is fehérednek. - Bocsánat a zavarásért, uram, de telefonja van.
Felsóhajtok. Hihetetlen, hogy még dolgozni se lehet nyugodtan. Továbbra is háttal állva az ajtónak, kihúzom ujjamat, s a fény felé emelve nézem, ahogy lassan kezd a vér lefolyni a kesztyűmön a csuklóm felé. Gyere csak, picinyem.
- Most nem érek rá. Hívjon vissza később. - intézném el ennyivel, de nem ilyen egyszerű.
- Egy bizonyos Miss Clarice keresi, uram. Azt mondta, fontos ügyben, többet nem árult el.
Oh, az az édes brit származású hölgyemény.
- Menjen és mondja meg neki, hogy tartsa. Egy perc és ott vagyok.

- Miben állhatok a szolgálatára? - arcomról azóta se fagyott le a mosoly, sőt, mondhatni nagyobb is lett. Már mióta próbálom ezt a nőszemélyt megfűzni, s úgy tűnik, sikerült.
- Sébastien! Emlékszik a tegnap előtti beszélgetésünkre?
- Minden beszélgetésünkre emlékszek, drága.
- Nos, sokat gondolkodtam rajta és úgy döntöttem, ám legyen. Elmegyek önnel vacsorázni.
- Pompás! Ma este 8-ra Önért megyek, hogy elvigyem a város legjobb éttermébe. Addig is, kezét csókolom.
Lehetne ennél jobb napom? No de addig is, irány vissza dolgozni.

/ LV, külváros, 8pm /
Magabiztosan, mosolyogva szállok ki a kocsiból, hogy a már felém elindult hölgyet besegítsem az autómba. Haja a járda mellett lévő lámpa fényénél is olyan szőke volt, hogy szinte azonnal megbabonázott. Tudni illik, ez a szín a gyengém. Arca formás, akárcsak teste, amit már alig várok, hogy hátulról is megnézhessek, sőt mi több, érezhessem.
- Gyönyörű vagy - bókolok egy gyors kézcsókolás után, amit ő az arcán megjelenő pírral nyugtáz, szótlanul. Fekete ruhája rövid, combközépig érő, teljesen testre simuló, ami tökéletesen kiadja adottságait.
Térdeit egymáshoz szorítja, ahogy utazás közben mellettem ül, én pedig nem hagyom ki a lehetőséget, hogy titkon rá-rá pillantsak hosszú combjaira.
Vékony arany nyaklánca odavonzza tekintetem a nyakára, ahol az a csodálatos verőér megállíthatatlanul végzi a dolgát. Szinte hallom és látom, ahogy vére buzgón áramlik. Mélyen a levegőbe szippantok, de csak erős parfümjét érzem, ezért kicsit elkenődök, de ami késik nem múlik.
Minden bizonyára most azt gondolod, egy kanos pszichopata állat vagyok. Várjunk csak... Igazad van. Hozzá kell tennem, az első megállapításod pár órán belül orvosolva lesz. A második? Hmmm. Az nem orvosolható.
- Itt is vagyunk - jelentettem ki, mintha ő bizony nem vette volna észre. Udvariasan kipattanok az autóból és kinyitva neki az ajtót, kisegítem a kocsiból.
- A Trinity étterem? Hűűű  - állt el a szava. Hát igen, megmondtam, hogy a legjobb helyre hozom. Szeretem, ha a nők úgy érzik, elvannak kényeztetve és nem csak egy menetre kellenek. Érdekes vagyok, igaz? Pedig lassan benőhetne a fejem lágya, e téren. Viszont addig minek, amíg nem találok egy normális nőt, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok? Ezek a kis városi libák semmit nem tudnak az életemről, arról, ki vagyok és honnan jöttem, miért tartok most ott, ahol. Ezek csak egy dologra jók, én pedig ma este megkapom ezt az egy dolgot.
- Fáradj beljebb, kedvesem. - intek, miután egy ajtónál álló kiöltözött fiatalember kinyitotta nekünk az étterem ajtaját.
- Mr Desrochers - mondom kérdés nélkül a következő embernek, aki egy papírral és tollal a kezében várt minket, kicsit beljebb. Szemeivel végigpásztázva a listát szinte azonnal megtalálja nem hétköznapi nevem, s közli velünk, hányas asztal a mienk.
- Köszönöm - biccentek, s oldalamon a nővel (aki azt se tudja merre nézzen, annyira le van a helytől szemmel láthatóan nyűgözve) elindulok a hármas asztal felé.
Székét kihúzva hagyom, had tegye formás kis fenekét a székre, majd betolom s én is helyet foglalok, vele szemben.
- Egyszerűen elképesztő ez a hely!  - bukik ki belőle.
- Igaz? Nem véletlen, hogy ide hoztalak. Egy ilyen szép nő, mint te, csakis a legjobbat érdemli. - mosolygok rá, mire ő zavartan a ruháját kezdi igazgatni. Hagyjad, édesem, hamarosan úgy is lekerül rólad.
- Nos, szerintem válasszunk is ki valami finomat. Mit gondolsz?
- Egyetértek.
Láttam rajta, hogy még mindig zavarban volt. Eddig is eljátszotta a "Nehezenadommagamat"-féle nőt, de már kezdem látni rajta, hogy lassan kiesik a szerepéből. Többnyire még szótlan, de majd én szóra bírom.
- Hmmm, ez a Koba marhás sajtsteak nem hangzik valami rosszul. Azt hiszem én ezt fogom kérni.
- Igazad van, én viszont valami könnyebb ételt, talán Beluga-kaviárt.
Egy bólintással nyugtázom csekély választását, majd szinte a véleménye megkérdezése nélkül kiválasztom pezsgőnek az itallap egyik legdrágább fajtáját. Való igaz, a minőséget meg kell fizetni.
- Ennyi, drágám? Nem kérsz mást? Természetesen úgy egyél, hogy utána legyen hely a desszertnek is.
- Oh, annak mindig van!
- Helyes válasz. - mosolygok, majd körbenézek, hol van már egy pincér. Bevallom, nem mostanában ettem, úgyhogy már eléggé kivagyok éhezve. - Pincér! - szólok a normálisnál hangosabban, mégis úgy, hogy ne zavarjak másokat.

Az események hirtelen felgyorsulnak, s ezúttal én is úgy érezem magam, mint az előttem ülő, haját birizgáló hölgy - azt se tudom hova nézzek. Először egy hangos 'Chris' hangzik el, majd  csörömpölés, végül kiabálások, morgolódások. Azt hiszem az ilyen jelenet nem megszokott az ilyen elit helyeken, így egyből elkönyvelem magamban, hogy a kis szerencsétlen lányka minden bizonyára új ezen a területen. Orrából kicsorduló vérfolt szinte beszínezi hófehérré vált bőrét, ami egyszerre sápad el az ijedtségtől és némi szégyenérzettől. Nem csodálom, jól beégett.
- Jaj, szegény!- hallom suttogni Mary-t, de nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget. Én nem sajnálom a kis felszolgálót, elvégre mindenkinek bele kell tanulnia a munkájába.
Szemeim csakhamar megtalálnak egy körülbelül velem egy magas, vékony, mégis jó erőnlétben lévő srácot. Eleinte csak hátulról látom, ahogy próbálja másokkal együtt felsegíteni a lányt, majd hangomat hallva felénk fordul és mintha mi sem történt volna, rendelkezésünkre áll.
Füleim mellett könnyedén ellibbennek szavai, melyekkel az előbb történtekre utal, én azonban még mindig az arcát nézem.
- Jó estét - viszonoznom gyorsan én is a köszönést, még mielőtt túl kínossá válna a helyzet, hogy csak ülök és nézek.
- Egy Beluga-kaviárt illetve Koba marhás sajtsteak-et kérünk David Sugar féle Krug Brut-tal.
Talán elsőre furcsának hangzik, hogy két ellentétes mennyiségű ételt kértem, de ha a nőnek ez kell, ám legyen. Én ugyan nem fogok könyörögni azért, hogy egyen.
Miközben feljegyezte, amiket kértem, ismét az arcára pillantottam. Aztán mint derült égből a villámcsapás, beugrott.

Kissé hűvös, ám nem túl elviselhetetlen őszi éjszaka volt, mikor először láttam ezt a srácot, egy bizonyos Franklin társaságában. Utóbbit elég jól ismerem, lévén, hogy mindketten egy kórházban dolgozunk. Ott futottunk össze először, én ugyanis épp egy 'páciensem' vizsgálatát fejeztem be, mikor a patológiai osztály ajtaján kilépve megláttam, hogy tanácstalanul ácsorog. Rövid eszmecsere után megtudtam, kit keresett, majd útbaigazításom után szépen megköszönte. Utána persze többször is összefutottunk, szó szót követett, s mondhatni egész jól összehaverkodtunk. Olyannyira, hogy szinte félig-meddig kiöntötte nekem a lelkét egy bizonyos Tobias-ról, aki most itt áll mellettem, egy karnyújtásnyira. Hmmmm.
Nem szeretek úgy másokról véleményt alkotni, hogy nem ismerem az illetőt olyan szinten, hogy magam is eldönthessem, igaz e az állítás, viszont Franklin csupa rosszat mondott róla.

"- Egy idegesítő fasz, tököm kivan vele. Nem érti meg, hogy szálljon le rólam, érted? - csapkodta egyik munkanapon az asztalomat Franklin, az éjjeli műszak során.
- Nyugodj meg és ülj le. Kérsz egy kávét?  
- Nem.  - vágta rá mogorván, majd egy tollamat felvéve azzal folytatta az asztal bántalmazását. Zavart volt és dühös, de láttam benne valami mást is, amit sehogy se tudtam megfejteni. Nem akartam bámulni, így hát elővettem egy dossziét, hogy átrendezzem Mr Trochles papírjait.
- Rendben. Én azért iszok egyet. - mondtam, és szóltam az egyik nővérnek, csináljon nekem egyet. Nem akartam a zaklatott fiút egyedül hagyni, még a végén kárt tesz magában a tollammal, no meg az asztalomban.
- Próbáltál már vele nyugodt körülmények között beszélni? - totál úgy éreztem magam, mint egy pszichológus.
- Nem. Inkább nem beszélek vele, talán akkor felfogja, hogy mindennek vége.  
- Mire gondolsz?
- Hagyjuk a picsába a témát, leszarom.
Nem szóltam egy szót sem. Vártam.
- Egy gerinctelen állat, nem értem miért engedtem, hogy az életembe kerüljön.  
- Minden okkal történik. Azt mondtad jó barátok voltatok, nem?
- Hahahaha - nevet keserűen és egyben gúnyosan - Még hogy barátok... Ha tudnád! Mindegy, ezt nem kötöm az orrodra.  
- Érthető, ez a ti dolgotok, magánügyetek.
- Kis buzi  - köpködte szinte a szavakat maga elé, olyan undorral az arcán, ami engem is meglepett. Tekintete üveges volt - gondolatban valahol máshol járt... "
Nekem pedig ennyi bőven elég volt, hogy pár köszönés-szintű találkozás után kissé rossz véleményt alkossak az említett Tobias-ról.

Ismét ráemelem tekintetemet, miután az apróka kis gondolatbeli utazásom után magamhoz térek. Valóban ilyen rossz lett volna köztük a kapcsolat? De vajon miért? Ezt sose részletezte Franklin. Persze, talán ha elkezdeném beindítani a fantáziám, lehet tudnék egy-két dologra gondolni, de inkább visszafogom. Majd később szabadjára engedem a kicsikét. Olálá.
Minden esetre nem bírom tovább, úgy érzem meg kell szólítanom. Már jó ideje nem beszéltem Franklinnel, alig látom már az utóbbi időkben, talán ezért is érzem úgy, hogy beszélgetést kell a fiúval kezdeményeznem. Természetesen nem ez lesz az első kérdésem, tudja e, mi van vele. Csak akkor hozom fel, ha kapható egy kis csevegésre, no persze úgy, hogy a hölgyeményem ne unja magát. Bár felőlem játszadozhat addig magával. Nincs ellenemre, sőt!
- Elnézést, hogy csak így leszólítalak, de te vagy Tobias, ugye?  Párszor már találkoztunk, bár aztán lehet, nem emlékszel rám. Franklin egyik ismerőse vagyok, dr Sébastien Desrochers.
Gondoltam nem sértődik meg azon, hogy letegezem. Ha meg igen, az se nagyon tud érdekelni. Egyébként is, miért is jártatom ennyire a szám? Minek magyarázkodok, hogy ki vagyok? Gondolom nem hülye és tudja, ha én felismertem, ő is felfog.
- Látom nem megy gördülékenyül a munka. - célzok a korábbiakra. - Hallottam, hogy mondtad a magadét. - mosolyodok el egy picit, ahogy felidéztem szavait, amit aztán a körülöttünk ülők szinte pletykaként adtak tovább egymásnak. Minden bizonyára nem gondolták, hogy ilyen helyen is megengedett az efféle társalgás, nekem viszont kifejezetten tetszett. Úgy tűnik nem azok közé tartozik, akik könnyen megadják magukat és behódolnak. Jó. Hasonló temperamentumú egyénre van szükségem, a továbbiakban. Az utóbbi időben megnövekedett a teendőim száma, amit persze nem bánok, hisz több munka, több pénz. Ám tekintettel arra, mennyi munkát bír el egy személy, kicsit elkélne a segítség, így pár napja arra a döntésre jutottam, hogy felveszek magam mellé egy segédet. Nem, nem a piszkos munkát kell elvégeznie. Az az enyém. Gondolok én itt az adminisztratív feladatok ellátására, jegyzetelésre, s egyebekre. Túlságosan még nem foglalkoztam azzal, hogy keressek erre a posztra megfelelő személyt, de elnézve az embereket a kórházban, fogalmam sincs, ki tudná elvállalni, mindenkinek annyi a dolga. Valahol máshol kellene keresnem, úgy érzem. No, mindegy.

Mary apró, hideg keze a bal alkaromon szavak nélkül jelzi, hogy ne tartsam fel a fiút, hagyjam, hadd tegye a dolgát. Bólintok alig észrevehetően, s felsőtestemmel visszafordulok a nővel szembe, aki szemmel láthatóan nem kezdett semmiféle játékba. Ennek ellenére  gondolataim még mindig cikáznak a fejemben. Úgy kergetik egymást a kis huncutok, mint macska az egeret. Vajon Ő az oka, amiért Franklin már szinte alig jár be a kórházba?
Oh, milyen kis kíváncsi vagyok, igaz? Nem érdekel, még ma megfogom kapni a választ a kérdéseimre.

/ U.i.: Boldog 28. születésnapot, Tobias! /

Kezembe veszem a szépen diszített, alaposan megmunkált kristálypoharat, amiben túlzás nélkül mondom, hogy ínycsiklandóan fest a neves ital. Szinte érzem, ahogy számban összefut a nyál. Már alig várom, hogy ajkaimhoz emeljem és megízleljem, de az illem előtte a koccintást követeli meg a leányzóval, így hát gyorsan lerendezem a "muszáj"-t, és megkóstolom. Hmmmmm. Jó döntés volt. Eddigi életemben még csak egyszer volt szerencsém ezt a fajtát megkóstolni, de már akkor tudtam, hogy megéri az árát.
Egy kis ideig még nézem a pohár fenekét, majd tekintetemet újra felemelem. Vajon ez Róla is elmondható? Hamarosan kiderül.
- Mary drágám - szólítom meg a velem szemben ülő nőszemélyt - Mondd, hogy telt a mai napod?
Attól függetlenül, hogy bár szemmel láthatóan sok ész nagyon nem szorult szegényembe, még kezdeményezhetek vele  beszélgetést, legalább addig se unatkozok. Hangomtól aprócskát összerezzen, majd poharát visszahelyezve az asztalra rám szegezi tekintetét.
- Jól! - vágja rá a kelleténél talán kicsit hangosabban a választ, majd fejét alig észrevehetően lehajtja és szégyenében halkabban folytatja - Az igazat megvalva unalmas napnak indult, tudod, olyan szokásos. Korán kelés, munka, fáradtan hazaérkezés... Aztán leültem kint a teraszra és elkezdtem gondolkodni, végül is miért ne adhatnánk ennek az egésznek egy esélyt? Így hát felhívtalak és most itt tartunk - fejezte be hatalmas nagy mosollyal az arcán. Ohh, kis édes, értem én mire gondolsz.
- Ezek szerint örülsz, hogy itt vagyunk? - bár egyértelmű a válasz, a saját füleimmel szeretném hallani a kis szájából a számomra önbizalom növelőként ható megerősítést.
- Igen.
Sima ügy. A nő már az enyém, a tenyereimben van.
Alig hogy ezt a következtetést levonom, ismét mellénk lép Tobias. Arcán némi izgatottságot vélek felfedezni, amitől eleinte furcsán nézek. Mégis, mi lehet a gond? Elfogyott esetleg a steak? Ajánlom, hogy ne így legyen, elvégre most nagyon arra fáj a fogam.
Újabb tegező megszólalásán meg se lepődök, elvégre miért kéne magáznia? Nem lehet köztünk pár évnyi különbség, na meg persze én se vagyok az az öreg fazon, attól függetlenül, hogy a tiszteletet persze megkövetelem. Szerencséjére Ő ezt még nem lépte át. Minél jobban figyelem, annál inkább valami furcsa érzés motoszkál bennem, de próbálok ennek nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani.

A tróger szó hallattán kicsit felnevetek, de alig hallhatóan. Hát szóval igaz, az utálkozás kölcsönös, oda-vissza.
- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs - válaszolok némi hallgatás után. Azt hiszed hazudok, igaz? Pedig nem így van. Csupán elgondolkodtam, mik az utóbbi információim Franklin-ről, de egyik se olyan, ami tartalmazná a hollétét. Pedig rohadtul érdekelne, mi van, mi folyik itt.
- Igazság szerint engem is ez érdekelne, pontosabban, hogy mi van vele. - nézek fel a fiúra, aki Mary-t stíröli jelentőségteljes pillantásokkal. Úgy tűnik a pipikém nem fogja a lapot, így hát megköszörülöm a torkom, hátha akkor leesik neki.
- Khm - hallatszódik felőlem a "pillanatraegyedülhagynálbennünkethogybeszélhessünk"-féle célzás, de továbbra is csak iszogatja az italját és ide-oda tekintget zavarában. Nembaj, igyál amennyi beléd fér, hogy aztán később feloldódj és kevesebb gondom legyen veled. Arcomon kaján vigyor kezd megjelenni, ahogy eljátszok a gondolattal. Lelki szemeim előtt már látom, hogy veszem birtokba testét s élem ki rajta vágyaimat, esetleg rögeszméimet.

Hangosan felsóhajtok, majd miután elégedetlenül konstatálom, hogy itt nem megyünk egyről a kettőre, felállok s úgy nézek az enyhén göndör hajú fiúra.
- Esetleg megtudnád mutatni, hol van a dohányzóknak kijelölt részleg? Úgy érzem rá kell gyújtanom egy kis friss levegő mellett. - Noha nem szokásom a tüdőm tönkretétele, jobb ötlettel jelenleg nem tudok előrukkolni. Elvégre, ha a mosdót keresném, azt egy karmozdulattal is megtudná mutatni, ha akkora balfasz lennék, hogy nem venném észre a kis tábla által mutatott elegáns betűkkel kirakott Toilette feliratot. Persze, néha előfordul, hogy rágyújtok, de nem vagyok függő. Az én mániám más. Szeretnéd, ha megmutatnám, micsoda?

- Megyek én is! - tolja hátra székét Mary, de még mielőtt felállhatna csinos kis ruhájában, kezemet a karjára teszem, hogy megállítsam egy kemény pillantás társaságában. Érzem, ahogy bőre és izmai megfeszülnek hideg érintésem alatt. Aprócska vénáiban csak úgy futkosnak a vörös vérsejtek egymás után, szinte hallom hangjukat ahogy kergetik egymást, egészen fel a nyakáig, ahol ismét kidudorodik az az ér, amit a kocsiban láttam. Ideges az én kicsikém?
- Maradj itt, drága. Nem szeretném, hogy füstös legyél no meg valakinek itt kell tartózkodnia az asztalnál, anélkül érvénytelenné  válik a foglalás, főleg, hogy még az étel sem érkezett meg. - Ezt persze nem azért mondtam, mert bajom van a kiszolgálással. Mindenhol kell várni, én pedig semmit sem tudok ez ellen tenni. Ha megéri, akkor semmi gond.
Szemmel láthatóan bevette a kis mesémet, s csalódott arccal ismét az üvegért nyúlt. Tipikus. Lapozzunk gondolatban a "Szép és jó szövegek" fejezet 45. oldalára a Női kézikönyvemben.
- Sietek, rendben? Nem hagylak itt sokáig, még a végén lecsapnak a kezemről. Mondtam már, milyen szép vagy ma este?  - kedveskedek a legsablonosabb dumákkal, amik eszembe jutnak azért, hogy a kedvére tegyek. Torkomban érzem a keserűséget, hogy másnak a kedvére kell tennem, de ami muszáj az muszáj.
- Biztos? - néz rám bús szemekkel, de a bókot hallva azonnal kihúzza magát.
- Teljes mértékben. Kettőt pislogsz már itt is vagyok.
Ismét felegyenesedek, megigazítom az ingem, majd Tobias-ra nézek, indulhatunk e. Úgy gondolom odakint alkalmasabb a témát vitatni, mint itt bent, illetéktelen hallgatóságok között ülve.
Fogalmam sincs egyébként, kiengedik e, elvégre pincér és ezen a helyen ahogy észrevettem, nagy a nyüzsgés. Felkészülve a B tervre, miszerint nem jöhet ki velem két percre, séta közben kiveszek a zsebemből egy névjegykártyát és átnyújtom neki, kerülve a feltűnést.
- Ha most nem tudsz kijönni velem, itt van ez, tessék. Mindenképp hívj fel még a mai nap folyamán és egyeztetünk, kinek mikor jó.
Igen, így van. Van pár megbeszélni valóm vele, legyen szó erről vagy másik, ide nem illő témáról.