Akárhonnan nézem, fura ez az egész. Én még soha életemben nem randiztam, és Ville-t sem annak a tipikus randizgatós fickónak ismertem meg. Na már most, ha két ilyen ember hozza az egyenletet… Hű, öregem, mi lesz ebből? Talán valami olyan, amire a világ még nem készült föl. Hehehe. Na, jó. Bízom a mester tudásában. 100000%, hogy van gyakorlata, nem csak a randit követő S betűs dologban. Ez utóbbira én nem is gondolok. Kurvára a jövő zenéje, és nem az enyém. A randit éljem túl. Randi… Bazz…
Ideges vagyok. Azt hiszem. Izgulok. De hogy miért? Awww…  Ezért utálom, ha egy találka randinak van címkézve. Tiszta baromság, csak az ember agya megy föl tőle. Sok időt töltöttünk már együtt Ville-vel, és ez az este is ugyanarról szól. Ütközünk és hülyülünk. Tulajdonképpen nem is kéne paráznom. Ez az.
Ez az… Csak nyugi. Ommm... Szúúúszááá…
És egyáltalán miért állt meg az idő??? Azon kapom magam, hogy türelmetlenül várom, hogy motorra pattanhassak és „felszedhessem” Ville-t. Jah, kábé ezzel a keveredett érzéssel telt a napom.
„10 perc és ott vagyok.” – küldök egy villám SMS-t Ville-nek lefelé menet a lépcsőházban, mielőtt kilépnék az utcára és az ott parkoló fekete BMW nyergébe tenném magam.
Csakhogy legyen ideje gatyát rántani, meg minden mást, ha esetleg szokásához híven puccérkodna.
Rajtam a rockerekhez illő kamuflázs szerkóm van: fekete sztreccs farmernadrág, fekete fölső, elől halálfej mintával, csatos csizma és fekete bőrdzseki, aminek a hátán ezüstös angyalszárnyak csillognak.
Ahova megyünk – a Cosmopolitan Hotelnél lévő műjégpályára a Las Vegas Boulvard-on -, ott meg majd bérlünk koricipőket.
A sminkemet sem lihegtem túl. Fekete szemfestéket dobtam fel, a szememet kihúztam vastagon feketére, és a számon egyszerű szájfény csillog kiszáradás ellen. A hajamon sem problémáztam. Előző este nem szárítottam meg és hullámos maradt. Tökéletesnek találtam így is.
Körülbelül annyi idő múlva fordulok be a stúdió utcájába, amennyire saccoltam. A közlekedés sima liba volt, pirosat nem kaptam és kocsik indokolatlan tömkelege sem tolong az utakon, csak a szokásos.
Leparkolok az épület bejárata előtt. Kitámasztok a lábammal, és ha Ville nincs kint, ígéretemhez hűen, istenesen megbőgetem a motort. Összetéveszthetetlenül dögös hangja van a kicsikének. Betölti az utcát.
Így talpig feketében, mint valami árnylovas, el is nyelne a téli éjszaka, ha nem lenne közvilágítás.

Nem akarom, hogy az utcában lakók felnyomjanak csendháborításért, de a bennem élő kisördög még egy keményet rábikázik a motorra, hadd dübörögjön egy istentelent az álló acél.
A motor jár alattam, eszemben sincs leállítani. Felegyenesedem a nyeregben ülve, és csak a bukó fellökött plexije alól nézelődöm.
Hamarosan nyílik a stúdió üvegajtaja. Ville lép ki rajta. Ha az arcomat nem is látja, a szemeim tagadhatatlanul mosolyognak.
- Szia, Ville! A taxi előállt. – döngöm a sisak mögül, mély, tompított hangon.
Óh, szóval még cigizik. Nem kerüli el a figyelmemet a szájában füstölgő szál. Ezzel le is veszem a bukót. Kivárom, míg elszívja. Ráérünk. A sisak az ölembe kerül.
Ahogy Ville közeledő alakját figyelem, sajna egy rohadt ismerős pofa tűnik föl mögötte. Vespa nyáladzó feje tapad az üvegre és sasol erősen. Elröhögöm magam, aztán biccentek egyet felé. A jobbom felemelkedik, és hiába a középső ujjamban van benn a bugi, csak ördögvillát mutatok neki. Na, mi van köcsög? Pedig hogy örültem, hogy ma nem látom a képét.
Ville veheti, hogy nem neki pantomimezek itt az éjszakában. Viszont több másodpercet nem is pazarolok Vespa csodálatos látványára, még kedvem támad eret vágni magamon, vagy leugrani egy hídról.
Gondolom, egy pikáns sztorit már összelegóztak a többiekkel. Esküszöm, ezek a srácok mérföldekkel rosszabbak a pletykafazék mammeroknál. Köztük is minden szar szájról-szájra terjed.
Ha Ville odalép hozzám, megcsapja az orrom az epres habfürdő, aminek az édes aromafelhője még mindig kitartóan körüllengi. Egyébként engem is dettóra. Beivódott a bőrömbe és a hajamba.
Elvigyorodom.
- A többiek nem szóltak be, hogy az új arcvizeddel úgy illatozol, mint valami masszív cukros bácsi?

Igen, közönségünk van. Némán bólintok. Közben is vadul vigyorgom. Ville úgyis tudja ki az.
Óh! Vespa irigykedett? Micsoda hírek. Nem is ő lenne, ha nem nyihog valami szemétséget a hátam mögött.
- Na, mire? – tudakolom kérdő kifejezéssel az arcomon, ahogy Ville megáll mellettem.
Hát, nem tagadom, meglep, hogy megmarkolja a combomat. A gyomrom össze is rándul. Nem mintha rosszul esne. Egyáltalán nem durva, sőt, kellemes érzés, csak kissé hirtelenül ér a manőver. Ráadásul összecsuklanom sem most kéne a gyönyörtől, Vespa előtt.
Ah, hogy Ville reggel óta bekeményített! Ennek az észrevételnek szinte ideje sincs megfogalmazódni bennem egészen, mert jön a ráadás.
28 évem alatt most először tudatosodik bennem, hogy mennyire akarom, hogy megcsókoljanak. A számon akarom érezni Ville száját. Lebilincsel a különös szükség, ami valójában egész nap ott motoszkált bennem. Rohadtul vártam ezt a pillanatot.
Ville fölöttem tornyosul, odahajol hozzám, én pedig önként hátrahajtom a fejem, és behunyom a szemem. Az ajka máris az ajkamon. Üdvözölve adom meg magam neki. Már reflexszerű. Tett róla, hogy így legyen…
A közeledését szűzies, kedves csókkal viszonoznám, ha fele olyan elvetemült hévvel csapott volna le. De nem mintha panaszkodnék. Inkább belemerülök a szenvedélyébe, és igyekszem átvenni az iramot.
Ami történik, csak… tökéletes. Hogy Vespa még kocsányon lógó szemekkel leselkedik-e az ajtón túl, nem tudom, tökre kiesik. Nem is érdekel. Az sem, ha rohan és leadja a többieknek a forródrótot.
Amikor Ville végül elválik tőlem, nem sok híja, hogy elnyögjek egy élveteg Uramisten…-t.
Mielőtt indulnánk, levegő kell. Vissza kell térni a fellegek fölül. Ahogy ez bekövetkezik, leesik egy apróság. Nem úgy fest, mintha Ville-t zavarná, ha a srácok együtt látnak minket. Okééé... Eszemben sincs ezt a dolgot firtatni.
A végszóra, hogy indulhatunk, biccentek. Az arcomon kitartó sunyi félmosoly.
- Rendben. Irány a jégpálya... Az majd kicsit lehűt, Casanova. – az utolsó mondatot úgy dünnyögöm oda somolyogva, s ezzel visszahúzom a bukót a fejembe.
Ha Ville is felkapja a sisakját, feldobja magát mögém, és átkarolja a törzsem, a motor felbőg, hogy kikanyarodjunk a stúdió elől az útra.

A Cosmopolitan parkolójában teszem le a motort. Ahogy leáll, a bőgését felváltják a közeli műjégpályán szórakozók nevetése, sikongatásai és az elmaradhatatlan talpalávaló zene dallamai.
Megvárom, míg Ville leszáll mögülem, aztán én is lekászálódom a nyeregből. A bukót azon hagyom.
A kabátzsebemből előhúzom a kesztyűmet, és elővarázsolok egy szürke kötött sapit, amit jól összeorigamiztam indulás előtt, hogy elférjen nálam. Most széthajtogatom és a fejembe húzom. Itt nem árt kicsit felöltözni, hiába a finn vér.
- Ránk itt aligha számítanak, úgyhogy talán nem szúrnak ki…. Egyből… – bazsalygom Ville felé fordulva egy élénk, gyermekien lelkes mosollyal az arcomon. - A kapucnid azért húzd a fejedbe. Álca, és mert a jégen suhanva kicsit csípősebb a levegő.
A koripálya egy köpésre. Vegas cifra, éles fényei veszik körbe, és az üvegfalán túl jópáran száguldoznak rajta. Ahogy elnézem, nem Ville itt az első amatőr. A mezőny megoszlik. Vannak kisebb gyerekek, akik a nagyobbakkal kézen fogva csúszkálnak, a bátrabb és rutinosabb korisok trükkökkel köröznek, vagy hátrafelé, de jócskán akadnak olyanok is, akik épp csak megállnak a lábukon. Ville nem fog feltűnni.
Szeretem a korcsolya siklásának az összetéveszthetetlen hangját a jégen. Odahaza Helsinkiben rengeteget koriztam.
A bejáratot nem lehet eltéveszteni. A pálya körül asztalok és padok kaptak helyet. Oda le lehet telepedni és cuccolni, de előtte irány a jegypénztár és a cipőbérlés.
A jégen bömbölő zene ritmusára lépkedem, az összes porcikám szinte táncra kel. Oltári jól érzem magam! Buli van!
A bejáratot megközelítve Ville-re sandítok. Vajon látok-e rajta bármit. Izgatottságot, vagy épp parát, esetleg unalmat.
Tömeg közel sincs, sok pálya van még Vegas-ban ezen kívül, úgyhogy megoszlik a nép. Nem kell órákat sorban állni, mire bejutunk. A jegypénztárhoz érve nem kérdés, hogy én állom a cechet, elvégre én cibáltam el Ville-t erre a vesztőhelyre.
A recin túl egy kedves, idősebb hölgy fogad minket. Afelől érdeklődik mekkora cipőt adhat. Ville-nek egy pár fekete csatosat kérek, hogy masszívan tartsa a bokáját, nekem megteszi egy hagyományos, fűzős korcsolyapár. A sajátjainkat itt hagyjuk megőrzésre.
- Gyere! – nyomulok kifelé a padokhoz, hogy ledobjuk magunkat egy szimpi, pályaközeli asztalhoz, és felhúzzuk a cipőt. Ha Ville leül, melléverődöm. Pillanatok alatt felkapom a hófehér koricipőket és megkötöm a fűzőt.
- Csak bújj bele, és lökd rá a csatot. Ennyi. – magyarázom mosolyogva, ha esetleg némi instrukcióra lenne szüksége, hogy mi merre a csatokkal.
Felegyenesedem a padról. Idekint a biztos talajon még gondolom Ville-nek sem okoz gondot a közlekedés, noha fura lehet „pengeélen” lavírozni.
- Kész vagy? – tudakolom. - Naaa? Felkészültél?
Ha Ville-nek nem megy a séta, felé nyújtom a kezem, hogy elvezessem a pálya bejáratáig, ahonnan biza már jég van. Én magabiztos léptekkel közelítem meg. Nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne húzzam utánam, noha Ville-nek vannak hosszabb lábai.
A bejáratnál hagyom, hadd kapaszkodjon meg a falba, hadd gyűjtsön bátorságot/erőt, én viszont előremegyek. Ellököm magam, és fenséges könnyedséggel siklok rá a jégre.
Ville felé fordulok, ott vagyok a közelében.
- Mi lesz? Jössz? – nógatom a srácot széles mosollyal a képemen. A jobbom felé lendül, mire az ujjaimmal hívógatólag intek. A kezemet kitartom a levegőben. Várom, hogy megfogja.
- Nyugi, itt maradunk a fal mellett, ahol tudsz kapaszkodni. – döngöm, közel nevetgélve.

Odatotyogunk a pálya széléhez, mire odafordulok Ville-hez.
- Íme. Isten hozott a külvilágban! – nevetek halkan, miközben széttárom a karjaimat.
Olyan nehézkesnek hatott a mozgása, ellenállást éreztem a testében, míg idecimbáltam magammal a bejárathoz, de lehet, csak én robogtam túl gyorsan a lelkesedéstől.
Hogy megáll? Kérdőn billentem félre a fejem. Mi történt? Ennyire nem félhet attól, hogy egyszer-kétszer dob egy seggest odabent. Nem tudom mire véljem, de mintha baljós gondolatok vetülnének ki Ville arcára. Nem vagyok vak, hogy ne vegyem észre, valami gáz van.
- Minden rendben? – tudakolom aggódva. - Melyik zavar: a tömeg, az, hogy csúszkálni kell a jégen, vagy… én? – vigyorgom el a végét. Az uccsó opciót én sem gondolom komolyan. Sőt, az embersokaságot sem, hisz koncertről koncertre járunk, tízezrek előtt szerepelünk évente többször is. Marad a jég.
De miért? Itt valami nagyon nem kóser.
Ha látná magát, az arca teljesen elfehéredett, már-már betegesen sápadttá vált egyik pillanatról a másikra. Olvasok a reakciói, a rezdülései közt. Én ne tenném? Pokoli ismerősek, tudom mivel állok szemben. Vegytiszta pánik, ami Ville-t fojtogatja.
Nem adok hangot az észrevételemnek, talán Ő is tisztában van vele, mi zajlik benne. Csak rohamot ne kapjon, ahogy én szoktam, mikor annyira félek.
Ville komolyan olyan beszart fejet vág, hogy mindjárt megsajnálom és elviszem innen. Nem szeretnék ártani neki, azt akarom, hogy jól érezze magát. Azért jöttünk. Nem erőltetnék rá semmit, de egy próbálkozást azért megérdemel, ha már itt vagyunk. Ha nem tudom rávenni, hogy pályára lépjen, akkor elmegyünk egy kevésbé ijesztő helyre szórakozni.
- Jól van. – mosolyodom a szemeibe. Olyan elkeseredetten néz az enyémekbe, hogy menten megesik rajta a szívem. Csak ne szeretnék annyira korizni… Hehe.
Na, meg a zene ugye. Nem feltétlenül metálvagányok fülének való a tucc-tucc. Képzelem, hogy Ville-t még ezek a hangok is gyötrik.
Beugrik egy ötlet. Lehet, nem kéne megjátszanom, mert még idő előtt felismerhetnek, de a cél szentesíti az eszközt. Óóó, én a kicsi machiavellista. Mindent elkövetek azért, hogy Ville jól érezze magát.
- Figyelj. Maradj itt nyugodtan, oké? Csak… tartsd melegen a helyet. – kacsintok rá, és a kori már serceg is a jégen, vékony csíkot hasítva a felszínbe, ahogy hátat fordítok. - Mindjárt itt vagyok, csak egy percet adj. Le ne lépj! – szólok vissza a vállam fölött. Ezzel lendületet veszek, hogy keresztülsuhanjak a pályán, a túlvégre, ahol a dj pult vetít.
Odaérve halkan koppannak a kori élei a peronon, ahogy lelépek a jégről. Befordulok az üvegablakos kis fülkébe, ahol egy srác ügyködik elmélyülten a gombok meg a kütyük fölött. Ritmusra jár a feje. Az érkezésemre felpillant, egy darabig bámul, aztán széles vigyorba fut a képe.
- Héééé! Oct…!!!! – rikkantana fel, de beelőzöm.
Bakker! Na-na!
- SSSSS! – nyomom a mutatóujjamat jelzés értékkel a számra. Jobb, ha csöndben marad. - Ne buktass le, lécci.
- A hallgatásomat néhány közös selfie-ért?
- Deal! – vágom rá nevetve. Nekem ennyit megér.
A srác int, hogy verődjek hozzá, és a mobilját már vadul halássza is elő a farzsebéből.
Lehajolok mellé, a fejünket összedöntjük, miközben átkaroljuk egymást. Úgy vigyorgunk bele a kamerába mindketten, mint a vadalma.
- Húúú! Yesss! Köszi!... Miben segíthetek? – érdeklődik az után, hogy elcsattan pár fotó, és elsüllyesztette vissza a helyére a telót.
- Bejátszanád a legütősebb rock számot, amid van? Ha szépen megkérlek? – ostromlom angyali pillantással.
- Neked bármit, October!
- Kösz szépen! Egy isten vagy! – kacsintok rá, mire jóleső röhögés rázza meg. Ezzel én ki is fordulok a jégre. De még intek neki, hogy ciao!
Irány vissza Ville-hez. Remélem még ott találom, ahol hagytam, a jég peremén a bejáratnál.
Épp csak visszasiklok hozzá, a hangszórókból dübörögni kezd Steriléktől az Egoist. Wáw! Ez egész jó! Csakis kizárólag Ville kedvéért. Gondolom feltűnik neki az üvöltéssel egybekötött halálhörgés és az elvetemültebb ritmus, amire a korcsolyázók belassítanak és tanakodva tekingetnek körbe, hogy MIAFRÁSZEZÉSHONNANJÖN???
Hát, gyerekek... Hehehe.
Van itt még egy kis apróság. Befékezek Ville előtt. Nagy vigyorogva állok meg.
- Megjöttem! – csacsogom vidáman, miközben a szemeit vizslatom.
Pszichológiai gondviselésbe szeretnék kezdeni. Hátha beválik.
- Ville, figyu… Ez nem is jég. Átvertelek. Ez igazából csak jéghatású táncparkett. – ezzel felé kínálom a jobb kezemet. Újfent várom, hogy megfogja.
- Gyere, nem lesz semmi gond. Tök biztonságos. Nem hagyom, hogy eless. – de ha még ez sem működne, akkor bedobom a legvégső agymenést. - Ha jössz, privát rúdtáncot fogok lejteni neked a szülinapodon. Na? – mocsok, sunyi vigyor sejlik fel az ábrázatomon.
Ha ez nem csalja jégre a srácot, akkor semmi.

Méghogy hülyére venni? Én Őt?
- Ugyan már! – csapom vállba Ville-t, aztán várom, hogy megfogja a kezem. Erősen szuggerálja.
Várok.
Még mindig várok…
Úgy fest, a csali megmozgatott benne valamit. A jövő hónapban? Elvigyorodom.
- Neeem. A jövő évezredben. Pfff… Miért? Akkor van a szülinapod? Ha jól emlékszem; február 22-én. Ha a gugli át nem vágott.
Kitartóan vadászom a kapucnija rejtekében bujkáló vonásokat az arcán. Végül a szemein állapodom meg.
- Mmmi ez a nagy alkudozás??? – teszem föl a kérdést méltatlankodva. Hülyeségből megdorgálom, mint egy gyereket. A hangom elárulja, hogy csak szórakozom. - Ez itt nem a kívánságműsor.
Ismét intek a felkínált kezemmel. Ha ez így megy, itt fog ránk tavaszodni.
- Na, mi lesz? – bazsalygom végtelenül kedves mosollyal a képemen. - Ne mondd, hogy nem teszek meg mindent azért, hogy jól érezd magad.
És lássatok csodát! Ville keze belecsúszik a tenyerembe.
- Úúú!!! Wááá!!! Szuper vagy! – lelkesítem, bár kissé túlzásba víve a cinizmust. Miért ne szivassam kicsit? A műsor, amit levág… megérdemel ennyit. DE a másik felem együtt érez vele.
Az ujjaim a kézfejére záródnak, erősen, hogy megtartsam, ha esetleg első dolga lenne seggest dobni.
Egyik oldalról a fal, amiben kapaszkodhat, a másik oldalon meg én tartom. Már csak rajta áll, hogy megteszi-e az első lépést.

Halkan röhögcsélek. Felszisszenek, miközben elhúzom a szám szélét. Ideje bevallani az igazat.
- Blöfföltem. Kellett valami motiváció… – dünnyögöm. - Nem gyakran csinálok ilyet. Csak vészhelyzetben. És nézd! Rajta vagy! – mármint a jégen.
Méghogy én meg a rúdtánc!? Az basszon be! Majd ha Vespa potyog az égből.
Hogy megharagszik-e rám ezért a kis technikai manőverért, nem tudom.
Ville erősen kapaszkodik a kezemben, érzem, hogy ha magára hagynám, tuti zakózna egyet. Elég instabilak a lábai, de se gond.
- Mindenki így kezdi. – mosolygom fel rá. Emlékszem a saját homloklebenyes tompításos szaltóimra, amikkel felnyaltam még gyerekként a pályát.
Bal kezemmel átveszem Ville kezét a jobbomból, egy pillanatra sem akarom elengedni, közben mögé pördülök.
- Várj. Megtollak. – magyarázom mögüle, mire a szabad kezem már a derekát fogja. Érezheti a dzsekijén keresztül is.
- Ville, a másik kezem is kéne. – vigyorgok. Ha elengedi, azzal is megcsimpaszkodom benne hátulról.

Hogy kitől tanultam blöffölni? Elgondolkodom egy röpke pillanatra. Hümmm…
- Hála a pókernek! – vágom rá hirtelen, és elröhögöm magam. Jah, méghogy pókerben. Nekem van a leggázabb pókerarcom az egész galaxisban. Ville is tapasztalta.
Megvonom a vállam.
- Nem tudom. – magyarázom, és közben rászorítok Ville kezére, mert ráránt az enyémre, ahogy kicsúszna alóla a lába. - Ahhoz, hogy egy ilyet beváltsak, nagyon el kell csavarnod a fejem.
Hát tényleg.
Felnézek Ville arcára, és ránevetek.
- Igen, jobban kéne. – duruzsolom. - Csak igyekszem pozitív gondolatokat adni. Lazíts, és nyugi. Nem engedlek el. – ismétlem meg magam, amikor külön megkér rá.
Ééés nem állja meg, hogy ne kontrázzon rám. Vicces ez az angol nyelv, Ville meg fenn tud akadni mindenen.
- Ezt nem tudtad kihagyni, igaz, numerakirály? – röhögcsélek mögötte, de annyira elkap az inger, hogy nem bírok ellenállni egy kiadós nevetésnek. A homlokomat Ville hátába döntöm, és úgy röhögök. Belerázkódik a vállam is.
- Olyan izé vagy… – dünnyögöm.
Kell egy kis idő, mire lecsillapodom. Hatalmasat sóhajtok, és felemelem  a fejem, hogy onnan folytassam, ahol abbahagytam az „oktatást”.
Szóval hogyan szokás ezzel az izével a talpára kötözve közlekedni?
- Korizás közben az összes porcikádat úgy mozgatod, mint járáskor. – válaszolok a kérdésére. - Kanyarnál meg kissé oldalra fordulsz a törzseddel. De majd én irányítalak hátulról. Érezni fogod... Indulunk! - figyelmeztetem, és jobban rákapaszkodok a derekára.
- Most én leszek a szárnyad, ha repülni akarsz. – döngöm tovább Ville hátába vigyorogva, mire lendületet veszek, és enyhe erőszakkal tolni kezdem. Finoman Ville-hez simulok hátulról, ahogy lassan elindulunk.
- Foglak… No para. – bizonygatom. - Lazíííts… Iszonyú merev vagy.

Jah, nem láttam semmit… Úúú mekkora szemét vigyor terül el a képemen erre a beszólásra.
- Lehet nincs is mit látnom. – döngöm a fülébe merészen.
Ellököm magam, és Ville-nek feszülök. Szorosan kapaszkodom benne, de inkább tartom. Közben újra siklik az egyik lábam, aztán a másik. Először csak lassan csúszunk, de az újabb lábmunkának hála, kicsit felgyorsulunk. Nem döntjük meg a hang terjedési sebességét, de egy csigát már leelőzünk.
- Ízirájder öcsém! – röhögök Ville takarásában. A kicsi finn az égimeszelő amcsi mögött. - Ha még a karjaidat is kitárnád, megcsapna a Titanic feeling.
Kikandikálok Ville háta mögül, látni akarom előttünk az utat. Attól nem kell tartanom, hogy bárkit elütünk. A többi koris látja mit gagyizunk, úgyhogy puszta szolidaritásból elkerülnek. Vagy csak féltik a bolhaszarost.
Közeleg egy kanyar.
- Fordulunk. – szólok még időben, és érezheti, ahogy finoman navigálni kezdem a derekát. A balom húzza hátra, míg a jobbommal tolom előre a törzsét, hogy sikeresen bevegyük az első akadályt.
- Ville, ha nem kanyarodsz, felkenődünk a falra. – közlöm nevetgélve.
Lefékezhetnék, de egyelőre nem fogok. Megvárom, míg Ville próbálkozik a manőverrel. Nem nagy ördöngősség.

- Ja. A pasi megfagyott, a csaj meg elhajózott. The end. – magyarázom nagy vigyorogva. Láttam a filmet, egyszer elég volt. Mert tényleg jó vallatóeszköz lenne.
Kukucskálok oldalra, még látok is, erre Ville felemeli a karját és kitakar mindent előlem.
- Wazz… – dünnyögöm vakon. Ezzzt nevezik epic fail-nek. Nem adok neki több tippet.
Muszáj kicsit kitolnom a fenekem, hogy lejjebb hajolhassak. Mondjuk úgy a hóna alá. Ki kell látnom valamerre. Közben sem engedem el Ville-t. Ritka bénán mutathatunk így, de kit érdekel.
Közelít egy bal kanyar, Ville meg arcoskodik. És a hóhér tudja hogy a frászban csinálja, de a lábai hirtelen összegabalyodnak.
O-óóó!
Hiába igyekszem oldalvást fordítani a saját korcsolyáimat, hogy fékezzek, de Ville menthetetlenül belekezdett valami újféle piruettbe. Aminek a vége egyértelműen zakózásnak néz ki. Nem akarom elengedni, hogy minél kisebbet essen. Erősen markolom a dzsekijét, viszont így magával ránt engem is. Keresztben döglök át rajta.
- Ujjakat behúzni! – figyelmeztetem rögvest, ahogy talajt érünk. Nehogy már levigyék őket.
Hallottam mekkorát roppant a gerince két nyekkenés közt.
- Uh. Jól vagy? Nagyon megütötted magad? – tudakolom aggódva, miközben épp négykézláb, hátrafelé tolatva kászálódom le az öléből. - Ebből amúgy is előbb lenne gyógymasszázs, mint rúdtánc. – röhögcsélek, és játékosan bicepszen csapom az öklömmel. - Ha így folytatod, forradalmasítod a korcsolyázást.

Lekepesztek Ville öléből. A jégen térdeplek mellette, mire egyik lábamat a másik után csúsztatom magam alá, hogy aztán felegyenesedjek.
- Azon gondolkodom, mennyit gyötörjelek. – magyarázom, miközben felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem.
- Végülis… – vonom meg a vállam. - A küldetést teljesítetted; eljöttél velem. A szívemre venném, ha az est végére egy ép csontod sem maradna.
Ha megfogja a kezeimet, az ujjaim erősen ráfonódnak, és felhúzom. Ha fel sikerül állnia, most mindkét kezét a kezeimben szorongatom. Felnézek Ville szemeibe.
- Na? Mi legyen? Tényleg küzdeni akarsz még egy kicsit, vagy léceljünk le egy olyan helyre, ahol nagyobb a túlélési esély? – kérdezem szélesen mosolyogva. - Én sem vagyok válogatós. - kacsintok Ville-re.

Félrebiccentett fejjel hallgatom Ville óhaját, mire kiugrik belőlem a nevetés.
- A profik??? Attól messze vagyok, deee… Oké. Majd igyekszem elkápráztatni Téged. – magyarázom vigyorogva. Még mindig nevetek. - Na gyere.
Ha már nem akar megpattanni innen a pályáról, amikor lehetőséget kapott, ám legyen.
Elengedem az egyik kezét, a másikat viszont kitartóan szorongatom. Időközben talán rájött, hogy ha nem is csúszik, akkor totyogni azért tud a jégen, még korikkal is.
A fal felé fordulok, amerre Ville kívánkozik. Lassan lépkedek mellette, araszolok, bevárom, míg ő maga teszi meg a kapaszkodó felé a lépéseket. Nincs az olyan messze, talán egy méter.
- Megvagy? – tudakolom, miután kiérünk a pálya szélére, és elkapja, amit el lehet. Addig nem engedem el, míg biztos lábakon nem áll.
Mintha csak menetrendszerű lenne, a pálya terét egy régi szám ritmusa tölti be. Valahogy pont jó az időzítés és a zene is stílusos. Ice, ice baby, yeah!
- Csak figyelj! – vigyorgok Ville szép zöld szemeibe, és ezzel lefonódnak az ujjaim a kezéről. Egy elegáns fordulattal máris megpördülök előtte, az acélpenge élesen karistolja a jeget, és egy lendületes lökettel kisiklok a pályára. Aztán újabb határozott fordulat, és megint Ville felé nézek. Széles vigyorral a fejemen integetek neki. A zene meg csak dübörög körülöttünk.
Emlékszem ennek a számnak a videó klipjére; a srácok össze-vissza ugráltak benne. Most rajtam a sor imitálni őket. Bele is kezdek vadul. Ville minden bizonnyal nem efféle show műsorra gondolt, de az is művészet, ha levágsz egy ilyet agymenést a jégen.
Felveszem a ritmust, a kezeim is beszállnak a partiba. Ütemre lengetem az öklöm, kalimpálok két kézzel, mint azok a csávók, aztán jön a Moon-walk egyhelyben. Égő egy privát tánc, de nem baj. Csak ökörködök. Egyébként marha jól érzem magam, és nem szívtam semmit.
Bedobok egy pörgést két lábon a saját tengelyem körül. Megint a muris karmozdulatok és integetések, aztán jöhet egy pörgés fél lábon a másik irányba.
Áh, nem is feltűnő az a gyagyi ugrabugrás rap jégtánc, amit kizárólag Ville-nek nyomatok. Méghogy ne leplezzük le magunkat… Biztos néznek jó néhányan, de letojom.
Végigtáncolom a számot, de amikor vége, visszasuhanok Ville-hez a pályáról. Szakadok a röhögéstől. Beszélni alig tudok.
- Na?... Hogy tetszett? – állok meg közvetlenül mellette, ahogy ráfékezek. Ki kell fújjam magam.
- Hiszed vagy sem, a rúdtánc sem lenne különebb. Talán jobban is jártál, hogy sztornóztam. - magyarázom röhögcsélve. Jól gondolja meg, akar-e olyat látni.

A tapsot nem várom meg. Úgy elhúzom a csíkot a pályáról, mint aki ott sem volt.
- Ó neeem. – rázom a fejem tiltakozón. Grid-nek inkább egy mukkot se. - Ez csak Neked szólt. Különben is, ha a többiek látnák, halálomig ezzel cikiznének. – röhögcsélek még mindig. - Örülök, hogy tetszett. – vigyorgok elégedetten, és csípőre vágom a kezeimet. Hosszú lélegzetet veszek. Kezdem kifújni magam és le is csillapodom a nagy attrakció izgalma után.
De nem sok idő marad az észhez téréshez, meg a dumcsira. Valami tini csajszi belőtte Ville-t.
- Áh, csak téged akar. – legyintek egykedvűen, nyugodtan. - Egy csaj nem a világ vége. – magyarázom tök bölcsen, aztán hátrapillantok a vállam fölött, hogy lecsekkoljam ki visított. Akkor látom, hogy egy egész nőegylet robog felénk korcsolyákon.
- Hú, bammeg! Ezek ízekre szednek téged. Lehet meg is erőszakolnak! – röhögök fel megint, bár kétlem, hogy ez utóbbival Ville-nek problémái lennének.
- Taposs a gázra! – ezzel elkapom az egyik kezét, hogy magammal húzzam az ellenkező irányba, mint amerről rohan a nép. Mázli, hogy a pályának több kijárata van.
Tudom, tudom, aki nem szereti az embereket, az ne menjen rock sztárnak, meg ilyenek, de most nem erről van szó. Nem akarom, hogy belecsunyázzanak a randis estémbe. Ez csak az enyém! Én ilyen önző kis dög vagyok. Az most annyira nem is izgat, hogy lebuktunk, és milyen helyes fényképek meg felvételek készülhettek rólunk, aminek Grid majd kurvára fog örülni.
- Gyerünk, Ville! – bíztatom röhögve, vadul evezve (már amennyire ez vele párban lehetséges) a kijárat felé. - Mint akinek az élete múlik rajta… Siklodjál! – vagy hogy a fenében ragozzák a siklani szót felszólító módban.