Hajnalban még a nap is más... Hogy ezt honnan tudom?! Onnan, hogy az óra hajnali hármat ütött, s a fáradtsággal és levertséggel vegyes álmosság egy csapásra megszűnt.  A mellkasomat megragadó erős, nyomó, szorító jellegű fájdalom, hirtelen, lesből támadt rám akár egy patagóniai puma és úgy éreztem összeroppant, mint egy burmai piton az áldozatát. Most, hogy az állatvilág szokásait kielemeztük térjünk vissza Rám. Homlokomon gyöngyözött a verejték, és halálosan gyengének, élettelennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam.  A páni félelem nem kerített hatalmába rögvest, hiszen már korábban is előfordult az ilyen, és láss csodát még mindig élek -ki tudja meddig-. Jelen körülmények között nem tudtam mit tenni, csak sodródtam a fájó bizonytalanság áramlatában, azt hajtogatva magamban: elmúlik. Az óramutatóról le se vettem a tekintetem, szinte szuggerálva vártam, hogy leteljen az idő, és megszűnjön az egyre erősödő, fullasztó fájdalom.
A szokásos időintervallum elteltével, még mindig a mellkasomat szorongattam, s mostanra az kétségbeesés is felfedte magát, ugyan is ahelyett, hogy enyhültek volna a tünetek, épp az ellenkezője történt. Rendszerint ilyenkor jön az a rész, hogy a főhős elmondja, élete szerelmének, hogy mindig is szerette és fülébe suttogja sikerének titkát örökségként, miközben lepereg előtte életének legszánalmasabb pillanatai. Ami az én történetemet illeti bármelyik kategóriába beletartozni az akciótól a vígjátékig bezárólag. Balszerencsémre a hálóban rajtam kívül nem tartózkodott egy árva lélek sem, a héten most először... én pedig túl erőtlennek bizonyultam, hogy segítséget hívjak, így a titkaimat magammal vittem volna a sírba. Annyi befejezetlen és eltervezett ügyem volt még, nem hagyhatok itt mindent ilyen hirtelen. Úgy éreztem koránt sem adtam magamból annyit az embereknek, mint amennyit akartam. Egész életem a jó szolgálatának szenteltem, s a sorsom mindig is magam alakítottam. Nem hagyom, hogy a befejezést a véletlen pennája vesse papírra! Iménti elhatározásom nevetségessé vált, abban a pillanatban, ahogy a riasztó sötétség, kitartó küzdelmem ellenére bekebelezett.
Röpke hat órával később ismét kipattantak szemeim, és riadtan ültem fel az ágyon, szapora szívveréssel, mégis jóleső, újjászülető érzéstől telve. Megmagyarázhatatlan dolog történt velem: üresnek éreztem a fejem, egyetlen gondolat sem fordult meg benne, egyszerűen magam elé meredten ültem ökölbe szorult kezekkel. Hihetetlenül elveszettnek éreztem maga, mint aki nem találja helyét a világban, de ez az érzés is elmúlt a reggeli ital felhajtása után.
A falat díszítő óra a tágas szoba második legnépszerűbb szereplője, amire újfent felpillantottam, és váll-rántva nyugtáztam magamban, hogy fél órás késésben vagyok mai találkámról. Egy gyors frissítő zuhany után magamra vettem a kikészített ruhadarabokat, ami asszisztensem látogatásáról árulkodott. A nappaliba kilépve össze is futottunk.
- Jó reggelt Mr. Corvin! Jól aludt? - lépett oda hozzám kedvesen, csillogó szemekkel, kezében szorongatva a határidőnaplót, amiben -ki tudja miért, de- pontokba van szedve az aznapi program. Gyakran megesik, hogy nem követem a támpontokat, és öntörvényűen megyek utamra.
- Ms. Dawson. - biccentettem felé üdvözlésképp, s egy rövid, mégis frappáns válasszal elégítettem ki kíváncsiságát: - Eszméletlenül. - amíg frissnek éreztem az élményt, bíztam meg azzal a feladattal, hogy egyeztessen időpontot az orvossal még a mai nap folyamán.
Másfél órás késést követően megérkeztem az első napirendi ponthoz, amit a nap fénypontjának is lehet nevezni, avagy a desszerttel kezdtem az ebédet. Az öreg Saintwood-lak előtt álltam, minek kapuját még sosem léptem át ezelőtt. Ahogy túljutottam az első akadályon, s rágurultam a fehéren világító, kövezett útra, mintha egy másik világ tárult volna napszemüveg fedte szemeim elém. Bármennyire is próbáltam letagadni, magával ragadott ez az otthonos pompa és stílusos csillogás, ami átjárta a portát. Pontosan a bejárat előtt parkoltam le, ahol már várt a díszkíséret, de mielőtt még beinvitáltak volna, szemügyre vettem az angolos kellemről árulkodó vágyak kápolnáját.
- Üdv! A Pápához jöttem. - léptem hozzájuk közelebb, s még egyszer végigfuttattam tekintetem zarándokhelyem templomának oldalán. Tudatosan tagadtam meg a bemutatkozást, hiszen a négykerekű rendszámtábláján is ott virít vezetéknevem.