Újra és újra elnézést kértem a klienstől, majd intettem az „asszisztensemnek”, hogy kísérje ki az urat a szobából, egy újabb időpontot beszélve meg vele, amit ezúttal a ház fog állni. Miután a páros távozott, a biztonságiakat is egy intéssel küldtem el, azután az ágy szélén ücsörgő, megviselt lányhoz léptem. Azonnal  déjà vu fogott el, nem hiába, az utóbbi napokban mintha másból sem állnék ki, csak a lányaim által okozott hibákat javítgatom. Kezdett komolyan elegem lenni ebből. Olyan nagy kérés lenne, ha tisztességesen végeznék a munkájukat?!
Elfojtottam magamban egy feltörni készülő sóhajt, elővettem a retikülömből egy kendőt és leterítettem az ágyra, arra ültem rá. Újabb déjà vu. Így járnak a hozzám hasonló, jószívű emberek. Le kell ereszkednünk a mocsokhoz, kiemelni onnan az ékszereket. Akkor is, ha azok nem többek bizsuknál. A bizsukat szereti a nagyközönség, megfizethetőek és pótolhatóak. Ám még az ő esetükben sem mindegy, hogy meddig tartanak ki, milyen minőségűek… Kicsit elszaladtak a gondolataim, nem igaz?  Térjünk vissza a lényegre.
Ott ücsörögtem az ágy szélén, mellettem az egyik lánykámmal, aki eléggé megtörtnek tűnt, viszont nem mert tovább hisztizni.
- Maria. Meg tudhatnám mi volt ez a vérlázítóan amatőr viselkedés? Lelökni magadról a vendéget és segítségért kiabálni? –
Noha tisztában voltam a válasszal, ezt a másiktól akartam hallani. Nem kellett sokat noszogatnom, hamarosan elkezdte a panaszáradatát, amit mérgesen adott elő, majd -  újra feltörtek a friss emlékek - , ismét hüppögésbe fordult az egész.
- Kedvesem, mikor idekerültél hozzánk, feltettem neked jó pár kérdést, nem? Mit vállalsz, mi az, ahol már meghúzod a határt. Aztán közöltem veled, hogy ennek és ennek a fényében ennyit és ennyit kereshetsz. Korrekt, tiszta ügy. –
Lassan, érthetően beszéltem, hagytam időt a másiknak arra, hogy felfogja a szavaimat. Nagyon úgy tűnt, ez legelső alkalommal nem sikerült neki, most talán összejön. Vártam pár pillanatot, aztán folytattam a mondókámat, mint egy gondos anyuka, aki szeretné minden lehetséges módon megkönnyíteni a kicsinye életét.
- Azt felelted, bevállalod a legextrémebb dolgokat is, szükséged van a pénzre. Feljebb rangsoroltak. Te pedig… -
- De… de hát… nem hittem volna… -
- Nem! Nem érdekel mit hittél és mit nem. Ez a valóság, édesem és ez az üzlet. Te adod a tested és a hajlandóságodat, a vendég pedig a pénzt és jogosan várja el, hogy pontosan azt kapja, amiért fizetett. –
- Akkor is… -
- Nincsen akkor is. Ha a kliens úgy dönt, hogy könyékig tolja fel benned a karját, akkor könyékig tolja fel. Nem csak megsimizi a kis puncikádat, hanem megdolgozza. Te pedig tűröd, élvezed, engem ugyan nem érdekel, de azt teszed, amiért fizetlek és amit vállaltál! –
Itt már komolyan felcsattantam, egyszerűen kiakaszt az emberi baromság. Mikor a lány ajkai újra legörbültek és megint rákezdett volna a sírdogálásra, felsóhajtottam, egy kézzel elmarkoltam az arcát és magam felé fordítottam őt.
- Még egy esélyt kapsz. Egyet és nem többet. Amíg észhez nem kapsz, addig ne is álmodj nagy lóvékról. Most pedig menj és mosakodj le, bűzlesz. –
Eleresztettem a másikat, az pedig eliszkolt a fürdő felé. Már amennyire képes volt iszkolni, a vendége tényleg jól ellátta a baját és még igazán bele sem lendült. Valószínűleg többet nem fogom ideengedni azt a fazont, de minden adandó alkalmat ki kell használni a lányok megleckéztetésére. A végén elkanászosodnának, és azt nem szeretném. Megingattam a fejemet, azután felemelkedtem az ágyról és finoman megborzongtam. Tizennégy éve hasonlóan pityeregtem én is a durva vendégek miatt… Persze, nem lehet minden lány hozzám hasonló. Nem mindenkit érint meg Fortuna keze és nem mindenkit lopnának el az eszéért sem. Az élet már csak ilyen.

Le kellett mosnom magamról a mocskot – még ha az mindössze a képzeletem szüleménye volt csupán  -, így hazavitettem magam a sofőrrel és vettem egy hosszú, alapos fürdőt. Miután teljesen felfrissültem, a gardróbom legújabb darabját szedtem elő, amit a házvezetőm szépen előkészített nekem. Elsőre egy szimpla nadrágkosztümnek tűnhetett az együttes, de ha jobban szemügyre vette az ember, meglátta a finom szabást, amit méretre pontos volt, a mintát, a fekete és aranyszín kettősét, ami kiemelte az egyszerűségből a darabot, de nem tette hivalkodóvá. Megmaradt az elegancia és könnyedség. A mai napra ideális lesz, arról nem is beszélve, hogy talán Quinton is értékelni fogja, ha egy, az általa tervezett költeményben jelenek meg a szokásos teadélutánunkon. Akaratlanul is elmosolyodtam a gondolatra, nagyon vártam már a találkát, ami tényleg olyan volt, mint oázis a sivatagban. Életmentő. Gyors és visszafogott sminket tettem fel, mindössze az ajkaim vöröslöttek. A félhosszú, vöröses szőke hajamat pedig laza loknikba bongyorítottam és tűztem fel. Akár egy 30-as évekbeli női maffiózónak is beillettem volna, bár vajmi kevéssé hiszem, hogy akkoriban a nők betölthettek ilyesféle szerepeket azokban a körökben. Sokszor manapság sem könnyű megszerezni és megtartani az egzisztenciát.
Megint kiszaladt egy sóhaj a számon, szinte zavaróan sokat sóhajtoztam már, de aztán csak újfent megingattam a fejemet. A hónom alá csaptam a retikülömet, és mielőtt célba vettem volna a találka helyszínét, először az üzletbe néztem be. A „másikba”, az esküvőszervezőibe. Hét vagy talán nyolc éve annak, hogy belevágtam ebbe? Eleinte fedő sztorinak szolgált, pénzmosásra, mostanra pedig kifejezetten élveztem azzal is foglalatoskodni – amennyire időm engedte -, noha vicces volt látni az olykor menyasszonyok mellett felbukkanó vőlegényeket, akik… nos, akik másként, ám régóta ügyfeleink voltak.
- Asszonyom, megérkeztünk. –
A sofőröm szólított, sikerült felocsúdom a gondolataimból. A Café Ile St. Louis előtt parkoltunk, nem sokára kinyitották előttem az ajtót és az illetékes kisegített az autóból. 16 óra 57 perc. Bólintottam a sofőrömnek, aki ebből tudta, hogy majd hívatom, ha kell, addig menjen a dolgára. Percre pontosan bukkantam fel Quinton látóterében, már ha felpillantott a napilapból. Ismételten elmosolyodtam, azután magabiztos léptekkel indultam meg felé és kitártam a karjaimat, úgy köszöntem neki.
- El sem tudod képzelni mennyire vártam már ezt. –
Két puszi csattant a levegőben, a férfi arcát szinte nem is érintve - már csak a rúzs miatt sem - , aztán végighúztam a kezemet a másik felkarján.
- Először is, nekem valami töményebbre lesz szükségem a citromos víznél. Másodjára… mondd, hogy jobb napod volt az enyémnél. –
Ezek már a székben üldögélve törtek fel belőlem és itt látszott meg igazán, hogy képes vagyok felengedni a fagyosságomból, ha olyan ember közelében vagyok, akit a barátomnak tekintek.

Újra és újra elámultam azon, hogy bizony léteznek még úriemberek ezen a sárgolyón, s hogy ez a jelző Quintonra különösen igaz volt. Homoszexualitás ide, homoszexualitás oda, az etikett ismerete igazán nem függött az orientációtól. De erről lapozhattunk is, nem azért voltunk itt, hogy megvitassuk kinek és mennyire illenék udvariasnak lennie egy nővel szemben, és vice versa. El is hessegettem magamtól eme eszmefuttatás darabkáit és a figyelmemet a kedvesre összpontosítottam, a szavaira, ahogyan a napjáról mesélt. Megeresztettem egy együtt érző mosolyt, ami kivételesen őszinte volt és teljesen más kaliberű, mint amit a „lánykáim” számára szoktam tartogatni, mikor olyan kis butuskák szegények.
- Igenis, uram. Igyekszem olyan italt választani, ami nem lesz erősebb egy puttó csókjánál. –
Mint egy rendes kiscserkész, úgy emeltem esküre a kezemet, majd kinyitottam magam előtt az italkínálatot tartalmazó füzetecskét, ami állítom flancosabb bőrkötésbe volt fűzve, mint egy-két alkotás az otthoni kis könyvtáramban. Persze, nem is várna kevesebbet az ember egy ilyen típusú helytől, ahová jobbára üzletemberek, unatkozó, tehetős háziasszonyok jártak és még jó pár többé-kevésbé híres-hírhedt alak. Viszont visítozó gyerekeket, turistákat és idegesítő tinédzsereket okkal – és szerencsére – nem láthattál itt.
- Mikor már azt hinnénk, hogy sikerült olyan magasra felküzdenünk magunkat, ahol megválogathatjuk a klienseinket, mindig jön egy MTV-ből szalajtott és a tini terhességet épp megúszó arajelölt apuci vaskos támogatásával. Miért? Egy fényűző esküvőért, ami jobb esetben megéri a hónap végét, a rosszabb véglet? Azt talán ne is említsük. –
Jelentőségteljesen megforgattam a szemeimet, mintegy ezzel is tükrözve az álláspontomat az ilyen emberekről. Tudom, eléggé furcsán hangozhatott a számból, hogy esküvőszervezőként ilyen pór véleménnyel voltam a házasulandókról, de én mindig is jobban szerettem a realitás talaján ácsorogni. Az álmokat meghagytam a hatéves gyerekeknek, akikből még nem ölte ki az élet a csodákat. Megköszörültem a torkomat, azután összecsuktam a menüt, majd szépen letettem magam elé az asztalra.
- Mielőtt belekezdtem volna az üzletbe, szentül meg voltam győződve arról, hogy ezt a munkát csakis reménytelenül romantikus emberek végezhetik. Tudod, akik a könnyeiket törölgetik egy-egy esküvőn és őszintén kívánják az ifjú pár boldogságát. Azután elég volt egy mozgalmas évet eltöltenem ebben a forgatagban és puff. Elszállt a csodálat. Mint mikor rájössz a mágus trükkjének nyitjára. –
Nem tudom miért osztottam ezt meg a másikkal, de igazából nem szándékoztam túlgondolni az egészet. Mármint jó ideje összejártunk és rengeteg témáról beszélgettünk, ám az efféle múltbeli „visszatekintések” mintha kimaradtak volna. Olyan kínosan ügyeltem rá, hogy ne engedjem meg a nosztalgiázást magamnak - ezáltal másnak sem -, szinte ledermesztett a tudat mennyire leengedtem a férfi társaságában a védelmemet. A zárlat nem tartott sokáig, Quinton nem vehetett többet észre belőle egy zavart pillarebbenésnél. Szerencsére a pincérünk is megérkezett addigra. Nos, tényleg nem volt utolsó a srác kinézete, Zeusz helyében én is elragadtam volna. (Haha.) Rendelhettünk.
- Hmm. Egy kis pezsgőre gondoltam. Mit szólsz hozzá? –
Kérdésemet Quintonnak címeztem természetesen, aki ezen a ponton még bőven becsatlakozhatott az italválasztásba.
- Esetleg kérdezzük meg, mit ajánlanak? –
Itt már a pincérünkre mosolyogtam fel, aki bármennyire is tartotta a vendégeknek szóló kellemes, udvarias álarcot, úgy tűnt nem igazán örült a kérés lehetőségének. Másrészről, mi miért is ne használnánk ki az alkalmat? Most az egyszer nem minket szekíroznak a tehetős, pöffeteg ügyfelek…
Nos, jó. Nem kéne aljaskodnom, igaz?