Angelica Felicity Gibson

Karakter személyisége

A szomszéd lány vagyok. A legkedvesebb, legsegítőkészebb, aki kihúzza a kukádat az út szélére, ha Te nem érsz rá. Az vagyok, aki átviszi a postádat, ha a címzés téves. Megsétáltatom a kutyádat, ebédet főzök időseknek, gyerekekre vigyázok napközben órákon át. Játszótérre járok, csak azért, mert a hintán röpködve szabadnak érzem magam. Az a fajta lány vagyok, aki sosem nézi a híradót, mert nem kívánja magát feleslegesen fölzaklatni. Én vagyok az a lány, akit a reggeli kávé előtt is kivet az ágy, aki állandóan pörög, segít, ételt oszt. Aki vezekel. Aki igyekszik a közösség javára válni napközben, hogy aztán éjszakánként férjeket bűvöljön el, házasságokat törjön szét egy csókjával. Én vagyok az a lány, akibe annyiszor rúgsz bele és tiporod el éjszaka, ahányszor csak kedved tartja. Én vagyok a lány, akinek reggel fel kell állnia. Újra kell kezdenie. Mindig, bármi történjék is.
Sokáig rágódtam a problémáimon. Nem szabad, mondták, s én elfogadtam. Ma már, ha tehetem, inkább bagatelizálom el a dolgokat, minthogy egy jó kis vesekövet is szerezzek az ezernyi problémám mellé. Egy időben szerettem volna körbeutazni a világot – ma már öröm tölt el, ha vidékre mehetek egy hétvégére. Nincsenek többé álmaim az életben. Csak tűröm. Tűröm a megaláztatást, a szégyent, mikor az utcából egy apával egymásra ismerünk a klubban. Tűröm a döbbenetet a szemében. Egyedül a saját mocska menti meg attól, hogy engem is magával rántson. Nem tehet mást, és ez bennünk a közös. Minden egyes kliensemben, és bennem.
Belém rúg, hajamnál fogva húz a földön az éjszaka. Gyakran a férfiak megvetését használva eszközül. Pedig kinek van joga megszólni engem? Melyikük bűntelenebb, mint én? Szemre vak házasságtörők, akik rendelkeznek felettem, újra és újra…
Én pedig felkelek, újra és újra. Minden reggel, bármi történjék.

◆ kedvencek: olvasni • gyermek pszihológia • ősz • szilvás-fahéjas tea • napsütés & záporeső • Für Elise – a leggyönyörűbb dallam, amit valaha is komponáltak • P!nk • praliné • könyvtárak • színház • pattogatott vajas kukorica • napszemüvegek • mentolos fogkrém • konyhapulton ülni • túrázni • Moulin Rouge c. film • Henri de Toulouse-Lautrec

◆ utált dolgok: a munkám • az anyám • Alejandro de la Vega • western és sci-fi filmek • a tolakodó férfiakat • macskák

◆ egyebek: Ha másként alakul az életem, valószínűleg óvónő lennék. Vagy könyvtáros. Vagy gyermek pszihológus. Voltak terveim. A prosti valamiért nem sűrűn szerepelt köztük.

Karakter kinézete

Nem tartom magam különösebben szép nőnek, mi több. Kifejezetten átlagos vagyok, és ebben az állapotban jobban érzem magam, mint az a társadalom jelenlegi ízlése szerint indokolt lenne. Szőke hajam hosszú, enyhe hullámokkal tarkítva omlik a hátamra, szemeim pedig egészen világos zöldek, akár egy kavargó tó vize. Arcom akár szépnek is mondható, orrom egyenes vonalú, ajkaim teltek, állam szabályos. Bőröm nyaranta szépen lebarnul, bár azt sem bánom, ha fehérebb vagyok telente, hiszen az ügyfeleim nem a színemre adják a borravalót, amiből aztán csokit veszek, vagy könyveket.
Egyébként testmagasságom nagyjából 170 cm körül lehet, súlyom 50-52 kg közt mozog, alkatom vékony, nőies, az idomaimra pedig általában nem érkezik panasz. És mit viselek? Nos… a hétköznapokon is szeretek csinosan öltözködni, viszont a ruháim többsége amellett, hogy ízléses, nőies, egyáltalán nem vagy csak alig kihívó. Szeretem a farmert, egy tornacipővel kombinálva is képes vagyok jól érezni magam. Nincs kimondott stílusom. Éjszaka pedig – nos, az egészen más helyzet.

◆ különlegességek: Van egy anyajegy a nyakam hajlatában, a jobb oldalon, amihez egyetlen vendégemet sem engedem hozzáérni. Egyszer egy pasi megpróbálta megcsókolni, mire olyan keményen a gyomrába térdeltem - pusztán reflexből -, hogy napokig attól kellett félnem, repülök a munkámból. Bár az nem viselt volna meg annyira, leszámítva, hogy senki nem alkalmazna egy kidobott prostituáltat. Végül maradtam, mivel anyám emléke megtette a hatását. És mégis mit vártak? Köszönetet, amiért nem tesznek lapátra? Hah, röhög a májam.

Történet vagy szerepjátékos példa

Csillámpor.
A szép fiatal nénik. Nők, lányok. Fölém magasodva. Nézik tükörképüket. Rúzsos ajkuk csókra csücsörít. Láthatatlan szeretők előtt kéretik magukat. Csillognak, testük delfinként, tündérként változik, vonaglik a lámpafényben. A mama gyönyörű. Ott áll, balról a harmadik asztalka az övé. Ott áll, pillantását egy másodpercre sem tudom elkapni, pedig szívesen elmondanám, hogy a macim gombszeme épp olyan fényes fekete, mint a másik nőnek tőle nem messze, aki vörös boát visel a vállain.
A mama nem figyel, én mégis csodálom. Olyan szépek. Erősek. Megtörik rajtuk a lepkeszárnyként osonó fény bűvköre. Mint a hercegnők, akik toronyba zárva várják hercegüket – bár a mesékben kicsivel több ruhát visel a királykisasszony. De ez mit sem számít, ha a királyfi eljön, hogy kedvesével a naplementébe gázoljon vágtató lovát sarkantyúzva.
Csillámpor hullik a szemembe, ahogy Agatha néni – a mama legjobb barátnője – felém hajol, és puszit nyom a homlokomra. Aztán már siet is fel a lépcsőn, egy férfi épp az imént nézett be az elfüggönyözött ajtón, és őt hívta. Szívesen kilesnék azon az ócska leplen át, de a mami szigorúan megtiltotta, és mindig úgy kiabál, ha megszegem a szabályokat. Ezért nem teszem, inkább fésülgetem az ölemben tartott Barbie-babát, Tiffanyt, aki kicsit hasonlít Agatha nénire, bár az ő haja sötétebb, és rendesebben öltözködik.
Mama szerint nem ítélünk meg másokat arról, hogyan festenek. A világnak mindenki csupán egy maszkot mutat. Ezt nem igazán értem… hiszen akkor miért tartja mindenki olyan nagy dolognak azt, ha farsangkor be kell öltözni? Én szeretem a farsangot. Múltévben Dorothy voltam, az Ózból, idén pedig szívesen lennék mondjuk Alice, az Alíz Csodaországban című meséből.
Majd megkérdezem anyát, lehetséges-e, ha egy kicsit jobb kedve lesz. Munka előtt sosem szabad őt zavarni…


Könyvillat.
Szélesen elmosolyodom, ahogy a táskámat óvatosan, csendesen a nappali padlójára csúsztatom, majd kihalászom belőle a „Ne bántsátok a feketerigót!” című könyvet, és felütöm a megjelzett oldalnál. Prue alakja egy percre eltűnik a konyhában, majd néhány pillanat – ami számomra nagyjából másfél oldalban mérhető – múlva visszatér két pohár hideg, cukros limonádéval, amit otthon csak akkor iszom, ha anya nem sajnálja rá a pénzt, vagy nem költi el bagóra, piára, illetve arra a pasira, akitől egyébként a jövedelmét kéne kapnia. Alejandro mostanában a kelleténél jóval többet lebzsel nálunk, a múltkor kicsit később értem haza iskola után, és a fürdőszobában találtam rá, ahogy a szennyesünkben kotorászott. Hibbant, az egyszer biztos.
Prue a legjobb barátnőm hosszú évek óta. Talán azért, mert ő az egyetlen, aki nem ítélt el, mikor anyámat felbérelte Timothy Ipkies apja, és az egész iskola megtudta ennek folyományaként, milyen pénzből veszem a szendvicset a büfében. Prue kiállt mellettem, a szülei és az öccse pedig nagyon kedvesek, mindig szerettem náluk vendégeskedni. Abszolút liberális család, és még az ezüstöt sem dugják el ijedtükben, mikor belépek a házba. Felemelő érzés; mintha lenne otthonom…
– Köszi, ez jól fog esni. Egész délelőtt plakátokat ragasztgattam a jótékonysági táncest miatt – veszem el hálás mosollyal a poharat, és mohón a hűs nedűbe kortyolok, míg Prue elhelyezkedik a lábamnál a maga adagjával.
- Szerintem is jó ötlet volt McAdams igazgatótól, hogy átadta nekünk a szervezést. A Retro-téma vonzza a szülőket is – vigyorodik el válaszul, mire egyetértően bólintok. – Apropó, beszéltél már anyukáddal a felvételiről?
Halk horkantással adom Prue tudtára a nemleges válaszomat, majd egy hosszú beszélgetésre készülve összecsukom a könyvet az ölemben.
– Dehogyis! Anyám öngyilkos is lenne, ha megtudná, hogy megpályázom a Sorbonne-t – rázom a fejem elkomorodva, a nyelvemen a limonádé édeskés ízével, ami most mégis keserűbbnek tűnik.
- Szerintem kár lenne kihagynod egy ilyen lehetőséget csak azért, mert Európáról van szó, sőt! Csak jót tenne, ha egy kicsit elszakadnál innen. Világot látnál, hasonlók. Kiszabadulnál a rabigából, például.
- Nagyon jól hangzik, de... nem hagyhatom magára anyámat. Egyedül még egy rántottára sem képes, két héttel az elutazásom után alkoholmérgezésben meghalna, és hónapokkal később találnák meg a hulláját - magyarázom keserű-halkan, miközben próbaképp ismét magamhoz veszek egy keveset a limonádéból, de az íze össze sem hasonlítható. Prue a szája sarkába harap, majd egyetértően bólint, és néhány másodpercig hallgatunk. Ám azután ismét ő szólal meg, hirtelen.
- És Alejandro? Még mindig jár hozzátok?
Vállat vonok. A téma nem igazán érdekel.
- Benéz néha. Remélem, mielőtt kénytelen leszek leütni egy serpenyővel, felhagy ezzel a jó szokásával... - mormogom minimális életkedvet sűrítve a hangomba, mire Prue összeráncolja a szemöldökét.
- De hát anyukádat nem ő fut...? - elharapja a mondatot félúton, csupán egy pillantást kell vetnem rá. A tekintetemből sugárzik a csalódottság: nem hittem volna, hogy vele is ilyenekről kell majd társalognom, bár ez nyilván kikerülhetetlen. Tudván, amit tudunk.
- De igen. Épp ez zavar annyira. Nem tudom, mi a szokás ebben a... szakmában, viszont nem hiszem, hogy a főnökúr mindenütt ilyen sokat ücsörög a kincsesládája nappalijában.
- Majd csak feladja. Rá se ránts szerintem. Inkább törődj azzal, hogy minél jobb eredményeket vihess Európába.
- Prue, megmondtam, hogy még nem biztos... - mosolyodom el hitetlenkedve.
- Pedig, szerintem, erre lenne szükséged.
- Meglátjuk. De most inkább beszéljünk arról, mi van édesapád új regényével?


Izzadtságcseppek a karomon.
A hátamra csorognak.
Érzem. Érzem az illatukat.
Csípős.
Hányinger kerülget.
- Eressz el!
Ordítok. A hangomba megremegnek a függöny mögé bújtatott ablakok.
- Tűnj innen! Anyám nincs itt! Takarodj!
Kitépem a karom az erős, markáns ujjak közül. Rohanok, ki a nappaliból, végig a folyosón, bevágom az első ismerős ajtót, ami mögött biztonságot, menedéket sejtek.
- Angie, hová bújtál? Ezek szerint én vagyok a hunyó? Na, várj csak, megkereslek, Te kis angyal...
Hallom a hangját. A dobhártyámba tép koszos fogaival, miközben a lépteit visszhangozza a parketta. Ráz a hideg. Kiver a víz.
Csak menj el... kérlek, csak menj el...
Némán könyörgök.
De ez is egy olyan ima, amelyre a válasz egy határozott: nem.
- Figyelem, számolok! Tíz. Kilenc.
Ne, kérlek, ne! A kezeim remegnek, nehezen húzom előre magam a szőnyegen, ahogy lassan bekúszom a franciaágy alá.
- Hát hová bújtál, Te kis vadmacska? Hová bújtál? Nyolc. Hét....
Kinyitja a fürdő ajtaját. Csak időt akar nyerni. Látni akarja a rettegés maszkját az arcomra csavarodni. Látni akarja mindazt, amivé a félelem változtatja a prédát, mikor már pontosan tudja: semmi remény.
A levegőt élesen benntartom. Fullasztó. A mobilom a nappaliban maradt, a dohányzóasztalon. Nincs menekvés.
Kiugorhatnék az ablakon. Négy emeletnyi zuhanás után szétloccsannék az aszfalton...
- Na, gyere elő, nem harap a bácsi! Sőt! Ha okos kislányként viselkedsz, és nem karmolsz meg többé, talán még jutalmat is adok a pici szádba... na, gyerünk! Hat, öt, négy...
Kitárul az ajtó.
Látom a lábát, a cipőjét.
A számba kell harapnom, nehogy felsírjak a gyomromra nehezedő rettegéstől. Hányni fogok. Nem szabad. Nem szabad, nem szabad...
- Három. Kettő.
Elindul, ismét az ajtó felé. Benéz a földet söprő függöny mögé. Kihagyná az ágyat? Ekkora szerencsém lenne? A szívem dobog. Kolibri szárnyak érintése a mellem alatt. Talán ő is hallja.
De talán... talán elmegy. Talán Alejandro nem kitartó. Talán feladja.
- Hát itt vagy, te bestia?
Félre kapom a fejem. Sikítok. Az arcát látom az ágy hoz közel, egy karnyújtásnyira térdel tőlem. Sikítok. Beleremeg a bordám.
- Tűnj innen! Hagyj békén! Tűnj innen!
Kirángat a hajamnál fogva. Vér. A számban, a fejbőrömből kiserkenve.
- Na, gyere csak!
Érzem a hátam alá gyűrődő durva takarót. Felé rúgok, az arcába kapok. Dühös. Nagyon dühös. Groteszk öröm csillan az arcán, ahogy fogát a karomba mártja.
Hagyj békén!
Hagyj meghalni!