Végre esik.
A nagy szárazság odatett már nekem, a szemeim lassan csíkba állnak a sok hunyorgástól. Napszemüveget nem hordok mert köcsögnek tűnök benne és amúgy is az emberi szem a lélek tükre - és én azt akarom, hogy belelássanak a lelkembe.
Egy kapucnis fekete pulóvert kapok magamra, egy farmer nadrággal és sport cipővel kiegészítve. Az pulóver belsejébe elrakom a jelvényt, a pisztolyom azonban otthon hagyom, bár egy percre még az ajtóban visszafordulok.
Nem vagy munkában, hagyd csak ott. Ezt az apró hangot hívom a Mr.Ugyanmá' Testvér Lazíccsának. Ritkán bújik elő belőlem és akkor se úgy ahogy kell, de most hallgatok rá.
Az eső nehéz cseppekben hullik az égből, a szürke ég eltakarja a napot és a délelőtt ellenére sötétbe búrkolózik szinte minden.
Valahogy meg van a maga szépsége.
A farzsebemben a csekkem van, ami pár percen belül talán a bankban felváltva lesz, az én tárcám pedig pár ezer dollárral nehezedik.
A kapucni bő, így eltakarja az arcomat szinte, de csak akkor ha kicsit lehajtom.
A bankban gyorsan megfordulok, egy Parkinson gyanús bácsi pont akkor tipeg ki mikor én jönnék be. Az ajtót kinyitva félreállok, mire ő olyan pofát vág, mintha hokimaszkba akarnék betörni ide. Nem normálisak ezek az isten igazán vénemberek, ha ilyen leszek istenemre lefőzök a kávéfőzömön egy adag teát és ezzel kinyírom magam.
Visszafele jövet a tömegbe egy ismerős arcot szúrok ki. A reakció szinte ugyanaz mint pár napja, Uriah Rappoldnál. Mint aki jégcsap lenne és összehúzott szemmel figyelem az egykori ápolóm.
Anissa.
Vajon még felismer? Mindenesetre látva őt, újra felsajog a vállamat ért lövés. Egy pillanatra még oda is kapok, közben fejemről lekapom a kapucnit.
Átázott, nem ér semmit.

A mai időjárás nem a legkegyesebb számomra, azonban ettől függetlenül végzem a teendőm. Ápoló lévén kiutazok az engem felkeresőkhöz, hogy ügyes bajos dolgaikat megoldjam. Menjek ide, csináljam azt és mást. Néha az agyamra mennek, azonban megtanultam maszk mögé rejteni valódi érzéseimet, kivétel ez alól talán azok a személyek, akiket némileg közelebb engedtem magamhoz. Ma csak délelőttig van feladatom, de az sem tart ki délig. Jónak találom az időt, hogy az összelopott pénzt több alkalommal a bankszámlámra hozzáadni. Az ember meggazdagszik, ha leöli a gyenge és tudatlan áldozatokat, majd az ingóságaikat eladja az ember. Nem a feltűnőeket, sokkal inkább a kicsi és becses dolgokat, mint például családi ékszer vagy esetleg más egyéb. Lényeg, hogy ne legyen könnyen a nyomomra bukni. A bankhoz érkezem egy citromsárga esernyővel. A ruházatom most egy fehér szőlő színű blúz, amihez egy fekete divatos farmernadrágot vettem fel. Lábamon egy sportcipő, aminek a színe citromsárga, ami úgy vakít mint a Nap. Nincs rajtam semmi ékszer, mert nem ünnepségre megyek. Beállok a sorba, vagyis jobban mondva a bank előtti nagy téren kiszúrok egy ismerős alakot, Gregory-t. Egyik kezemben tartom az esernyőm, míg a másikkal intek felé barátságosan, egy megnyerő mosollyal. Két pillanat számomra elég, hogy eldöntsem a kérdést: Odamegyek! Kellemes léptekkel közeledem felé, így van lehetőségem arra, hogy jobban szemügyre vehessem átázott ruházatot.
- Szia Greg! – köszönöm mosollyal, miközben közel lépek hozzá. Hatalmas esernyőm oltalma alá kerül, ezáltal megvédve őt a kövér esőcseppektől.
- Úgy nézel ki, mint egy ázott kutya. – jegyzem meg viccesen, s remélem, hogy nem fogja túlságosan túl reagálni eme szavakat. Mivel láttam, hogy a vállát fogta, így tovább megyek.
- Jól van a vállad? Mit segítsek? – csepegtetek egy pici aggodalmat a hangomba. Szép ég-kékjeim felé tekintenek, miközben várom a válaszát.

Egy pillanatra meghökkenve nézek rá, mikor felém int. Nem mertem volna fogadni, hogy felismer hisz egy vagyok a sok beteg közül akiket az ápolók nap mint nap gyógyítanak. Ha jól emlékszem még csak nem is kedveskedtem vagy bármi ilyesmi, bár neki ha minden igaz, állandóan a füléig ért a szája.
Ritka boldog egy lány. Vagy annak látszik.
Talán kissé zavarba is vagyok, mert az integetést egy kicsit álomittasan viszonzom. A kezem lassan emelkedik fel, a nyitott tenyeremet jobbra-balra ingatva integetek vissza.
Pár méter lépés után odalép hozzá és még mindig mosolyog azzal az öt karátos fogaival.
- Szia, Anis! - köszönök vissza. A hangom nem komor, de nem is vidám. Amolyan örülök, hogy látlak, de közben szarrá ázom ezért miért is legyen jó kedvem.
A megjegyzésére egyetértően bólintok.
- Úgy is érzem magam.
A hajam és a ruhám csatakos, talán később még egy jó kis nátha belefér. De ez mikor állított meg? Pláne, mikor kaptam végre egy egész jó kis ügyet.
Az esőcseppek kopogása a vállamon megszűnik, amint az esernyő a fejünk fölött van.
A tekintetét nem nagyon tudom állni, ezért gyorsan a vállamra tekintek majd legyintek.
- Áh, semmi baja! Csak eszembe jutott, mikor rendbe hoztad...
Férfiasan bevallom, hogy nyűszítettem mint egy kutya mikor a golyó furakodva tört elő a sebemből. Nem jó mikor pont a csontban akad meg. Ha egy fickó gyógyítgatott volna, tuti, hogy ezerszer elküldöm az anyjába.
Nők előtt nem káromkodok vagy legalább is igyekszek nem trágárul dumálni.
- És, hogy vagy? - kérdezem immár a szemeibe nézve.
Tartsd azzal a szemkontaktust, akivel beszélsz Greg!
Igenis, papa!

Furán nézek felé, mikor a férfi meghökken az intésemtől. Fogalmam sincs, hogy mit gondol rólam, hiszen nem engedett magához túlságosan közel azon idő alatt, mikor ápolásra szorult. Végül csak viszonozza lomhán eme üdvözlési formát, így kissé megnyugszom. Köszön illedelmesen, azonban most nálam van némi meglepettség, mikor így egyszerűen becézni kezd. A szemöldököm feljebb kúszik, hogy ezt mire véljem?
- Szóval, szereted becézni az ismerőseid. – jegyzem meg neki pusztán, amiben egyáltalán nincs támadó él. Kíváncsi vagyok magamban, hogy erre mit fog tenni Greg. Tovább lépek végül, mert nem kellene ezen fenn akadni. Egyetért teljesen a kijelentésemmel, majd sóhajtok egy nagyot. Úgy érzékelem, hogy nincs igazán benne életkedv. Csak végig kell nézzek rajta, s rögtön látom, hogy ebből még baj lehet. Én legalábbis egy picit aggódok érte. Első lépésként az esernyőm védelme alá helyezem, amihez elég közel kell merészkednem. A tekintetünk, csak pár másodpercre keresztezik egymást, azonban Greg a vállát kezdi el vizsgálni.
- Annak örülök, hogy már rendben van. – szólok vissza, majd kicsit én elmerengek a közös múltunkon, vagyis azon időkre.
- Én jól érzem magam, mert ma szabadnapos vagyok. Leginkább intézkedek, mármint a bankba kell mennem, postára és hasonló. – adom meg a választ a kérdésére. Ahogy állok mellette végül megszólal bennem egy hang, hogy segítsek neki.
- Mit szólnál egy egészséges teázáshoz, amit forralt borozással bolondítanánk meg? – vetem fel az ötletet, mert be kell vallanom magamban, hogy nem szeretném ha megfázna. Úgy érzem, hogy akkor teljesen elhagyná magát.
- Már ha szeretnéd egy picit a társaságom. Nekem bármit elmondhatsz, ezt már jó párszor hallhattad tőlem. – barátságosan nézek a szemébe, miközben finoman megérintem a vállát a szabad kezemmel, miközben a másikkal az esernyőt tartom.

- Óh, bocs. Akkor Anissa. Gondoltam, ha már le Gregeztél akkor nekem is megengedett.
Nem, Greg nem megengedett. Talán ezt a mondatot is kicsit hűvösen jelented ki, nem gondolod?
Nagy szart.
Átáztam és még csak egy kabátot sem voltam képes húzni indulás előtt magamra. Meg is szenvedem az árát, bassza meg! Mindegy, most itt van Anissa esernyője, ami megakadályozza, hogy jobban elázzak.
- Hát ja. Már rendben vagyok. - jelentem ki talán egy kicsit macsós hangnemben. - Csak ki kell feküdni az ilyet és már kutyabajom sincs.
Na, azért ne túlozzunk! Emlékezz, hogy például 2002-ben majdnem ott hagytad a fogad, mikor az az angol pali mellkason lőtt. És mit csináltál, Greg? Nyögtél és vért köptél. Majdnem meghaltál. Ne légy, pöcs!
Ezt a kissé nagyképű szövegemet egy rövid monológgal javítom.
- Régen volt már, Anissa, régen.
És még csak meg se köszönted neki. Sebláztól kábultan hevertél az ágyban és rémálmokkal küzködtél.
- Na, én meg pont a bankból jövök. - mosolyodom el.
Ritka nagy pillanatok egyike, véssétek egy kőre fel, de rögtön!
Bágyadtan elmosolyodok és bólintok.
- Egy tea az jól jönne. Hölgyem!
Azzal az egyik kezemet zsebbre dugom és egy kis rést teremtek így, várva hogy belém karol-e. Bármi romantikát mellőzök ezzel, csupán így könnyebb tartani a tempóját.
- Miért is ne akarnám? - vonom meg a vállam. - De megnyugtatlak nem igazán nyomja semmi a lelkem.
Az első a tagadás, az első...kuss! Most tényleg semmi bajom nincs, attól függetlenül, hogy rongyá áztam. És már nagyon kívánja a szervezetem azt a teát.

- Én úgy emlékszem, hogy abban állapodtunk meg, hogy Aninak becézel, nem pedig Anis-nak. Mindegy, akkor maradsz Gregory – mondom felé, ezzel eme témát lezártnak tekintem. Inkább azon tűnődöm, hogy a férfi miért nem vett fel valami esőálló kabátot? Így teljesen átázik egy idő után, majd abból kialakul a megfázás, rosszabb esetben attól rosszabb. Felnőtt ember nem csinál ekkora sületlenséget, azonban a régi ismerőse valamilyen okból kifolyólag igen. Mikor kijelenti, hogy az átázást csak ki kell feküdnie, akkor egy kisebb mosoly jelenik meg.
- Szerintem alvás előtt, meleg fürdőt kellene venned és gyógyszert szintén kellene szedned meghűlés ellen. – tanácsolom neki, hogy mi lenne a helyes megoldás a megázás után, azonban ráhagyom a dolgot. Vagy megfogadja, avagy elveti.
- Valóban régen volt, de úgy vélem, hogy van ettől sokkal kellemesebb téma, amiről társaloghatnánk. – javasolom újra, aztán megtudom tőle, hogy a bankból jön. Biccentek felé, miközben a magam részéről a következő napra teszem a banki ügyleteim lebonyolítását. Beleegyezik a teázásba, majd elkezd úriember módjára viselkedni. Kinevetem őt, mert az túlságosan ódivatú. Én azonban nem ellenkezek eme modor ellen, így belekarolok, ahogyan egy nőnek illik. A másik kezemben fogom az esernyőmet, így mind a ketten védve vagyunk az esőtől. Utána megtudom, hogy semmi sem nyomja a lelkét, s nincs ellene a forralt borozásnak sem.
- Akkor induljunk, jó lenne, ha nem kellene tartanom az esernyőt. – szólok hozzá, hogy alacsonyabb lévén nem csak magasabbra kell emelnem, de a nagysága miatt van súlya is.
- Menjünk teaházba, vagy esetleg inkább az otthonodban szeretnél teázni?