Éles kanyarral veszem be az utolsót, kézifékkel pedig a parkolót, füstöl is, meg pördül is, de éppen pöccre bent a helyén. Hogy hogyan fogok kiállni onnan, még nem tudom, a visszapillantóm szívni fogja a helyét, de legalább sakál bolond lesz az, aki mellém, mögém, elém mer állni. Utólag legalábbis. Ingerem volt escortot kérni, csak hogy akasszák a hóhért, Mark azonban nincs a héten a városban, és dedikáláshoz az én kezem kell. Azt hiszem.
Hangosan csapom be a kocsi ajtaját, már szaladnak is elém, nem véletlenül. Késtem. Legalábbis szerintük biztosan, de kérdem én, egy perc nem elég ahhoz, hogy beüljek az asztal mögé a székbe?
- Megyek már! – igazítom meg a nyakkendőm, egyszer az fog megfojtani, pedig többször van rajtam, mint nem, főleg az utóbbi három évben. Persze bent nyüzsgő hangyaboly, csak azt nem értem, mitől lett egy szimpla építészeti könyvből egy beszélgetős esttel egybekötött dedikálás? Se Däniken-teória, se elveszett város, csupán egy városrész építészeti történelme. Ha politikát csinálnak belőle, tűzbe dobom az egészet, a műemlékvédelmis főnökségem meg ki fog herélni, ha véleményt alkotok. De eljöttem.
Mégis kell várakozni, időtöltésnek az egyik könyv, minek mondjam, toronynak vagy halomnak? Az utóbbi mellett döntök, statikailag vannak hézagos részei. Tesztelésképpen leveszek egyet a széléről, ahol látszatra szabad levenni könyvet. Két ujjam csippentem a könyvhalmom (mert hogy az én könyveim vannak így pakolva) egyik példányára és lassan leveszem. Hm, semmi. Akkor tegyük fordítva. Még el sem tudom venni a kezem, a halom meginog és befelé dől egy kupacba.
- Azannya, aki összerakta, biztos robbantási szakértő.
Körbenézek, látni egészen biztosan látták, hallani meg végképp.

Ez a fajta hírnév azért rossz, mert bár ez a hivatásom, a túlzottan ismert arc, más körökben, nem éppen az escort renomémat emeli, éppen ellenkezőleg. Előbb-utóbb választanom kell, de mondom én, ha kiöregszem ebből a kísérgetős buliból, addigra lesz annyi pénzem, hogy a hobbimmal foglalkozzam. Addig is néha el fogok viselni egy ilyet.
Egy könyvhalom pakolását nem feltétlenül, a helyzetet kezelni szükséges. Éljen az escort múlt! Előkapom a sármos mosolyot és kellemet, holott éppen robbanni készülnék. Kire haragszom. Senkire. A szitura inkább.
- Rombolnom már megy. – emelek fel egy példányt a halomból. – Vagy csak az alapok nem elég stabilak. Vagy a falak nem elég vastagak. – forgatom meg a könyvet, jelezve, mi is a fal. – Bár a kártyavár és a spagetti híd után semmin sem lepődök meg.
Leteszem a könyvet a kupac tetejére.
- Hagyja lent. – nézek lefelé, majd megfordítom a fejem. – Egészen olyan, mint... –  mintába rendezem a földön az egyik részét. – Akinek kell, lehajol érte. Damien. – nyújtom felé a kezem, ekkor hallom máshonnan is a nevem. – Eh, mennem kell. –  intek felé.
A dedikálás vérfárasztó, az okoskodó kérdések még inkább. Na és persze van pár önjelölt tanoncom is, halleluja! A mellékesnek nem mondható foglalkozásomból fakadóan jól kezelem a tömeget, a hangulatot feldobtuk és még a kerekasztal beszélgetés is egészen jól sikerült.
Viszont elérkezik az idő, amikor angolosan távozni kell, ha semmi olyan nem történik, ami megakasztaná az egész rendezvényt. A kialakított pihenő felé veszem az utam, elvégre nem kevés megszervezni egy ilyen rendezvényt és ezt is illik megköszönni. Csak előbb nem kéne hallanom végre egy szót sem. És újabb palack víz sem ártana. Ledobom magam az egyik székbe és lenyúlok egy fél literes vizet és felhajtom a felét.
- Ezek a rendezvények mindig ilyen... tömegesek? – félig magam elé kérdezem, félig a többiektől. – Ó, és az állványért bocs. Az én voltam. –  mutatok kifelé.