welcome home sweetie

Tekintetem a visszapillantó tükörre siklik, és elégedett mosollyal a számon figyelem, ahogy a rendőrkocsi mögé felzárkózik egy társa erősítésnek. Már percek óta próbálnak több, kevesebb sikerrel utolérni, ami nem egy könnyű feladat, tekintve, hogy motorral vagyok, ami ugyan egy picivel lassabb, mint ezek a felturbózott, spéci járgányok, de mivel kisebb, ezért a szűk helyekre is könnyedén beférek, így mindig sikerül annyi időt nyernem, hogy ne tudjanak utolérni. – Itt a LVPD állítsa meg a járművét, szálljon le róla, és feltartott kezekkel sétáljon az autó elejéhez- szólal fel már ki tudja hanyadjára a mögöttem lévő autó hangszórójából, ám azonban fittyet hányok az egészre, hiszen én vagyok Bentley „fuckin” Rochett. Jóképű és gazdag, bármit meg tudok venni, tenni és nem ütközök semmilyen akadályba. Egyedül talán az emberölés az ami miatt le tudnának csukni. Ja és említettem már, hogy van egy kaszinóm? Ami nem csak az enyém, hanem a testvéremé is, de a csajoknak mindig azt mondom, hogy az enyém, ugyanúgy mint a Nightclubbok. Fejemet hátravetve engedek el egy jókedvű ordítást, és egyik kezem is az égnek emelem és jól megrázom, sőt még be is mutatok a mögöttem lévőknek. Hiszen milyen dolog az már, hogy mindössze két rendőrautó követ a napsütéses sivatagban, pedig már lassan fél órája száguldozok a megengedettnél nagyobb sebességgel. Jókedvű vagyok, pedig nem is ittam fél liter whiskeynél többet, szóval még azt sem mondhatjuk, hogy részeg vagyok. Csak jókedvű, mint ahogy már mondtam. Sajnálatos módon azonban ezen jókedvem az ami végül a vesztemet okozza. Nem veszem észre, a kátyút, melyet valamilyen különleges oknál fogva, még mindig nem javítottak ki a munkások, és mielőtt elkaphatnám a kormányt, a motorom kereke beleáll, én pedig egy szaltót vágva repülök le róla. Szerencsémre nem a betonra, így bár az érkezés fájdalmas, és hangosan kiáltok fel nem tört el semmi fontosabb részem. A zúzódásokat meg túlélem. Hangos, őrült kacagással tápászkodok fel, közben pedig megérkezik a police is, és durván löknek vissza a térdemre. A következő pillanatban pedig már csattan is a bilincs a csuklómon. – Most fel fogom sorolni a jogait. – kezd bele egyikük az ilyenkor szokásos mondandóba. – a motorját természetesen lefoglaljuk, és a jogosítványától is elbúcsúzhat ha szerencséje van akkor csak egy darabig, nem örökre. – Én mindeközben derűs félmosollyal az arcomon figyelem őket. Pillanatok alatt otthon is leszek, hiszen én egy Rochett vagyok vagy mi a szösz.
Halk nyögéssel konstatálom, hogy a lift megáll a millió dolláros penthouseunk legfelső emeletén. Sajnálatos módon nem úsztam meg karcolások nélkül az esést, és bár néhány telefon után kiengedtek az örsről, és a szokásos doktorom ellátta a sérüléseket, most pár napig biztosan lassabb leszek a sérüléseim miatt. Óvatos mozdulatokkal dobom fel a kabátom az egyik fogasra, majd ismét a nyakamba akasztom a tartót. Ugyan a karom nem tört el, pár napig azonban így kell tartanom, és pihentetnem. Elvileg egyedül kellene lennem, azonban az egyik szobából zaj szűrődik ki. Más talán rögtön a rendőrségért telefonálna(persze, hogy megint bevigyenek) én azonban tudom, hogy egyedül Jasmine lehet az. Waden kívül neki van kulcsa a lakásunkhoz. Na meg persze apánknak, de ő sose jár erre. Mint ahogy kiskorunkban sem tette csakúgy mint anyánk. Szóval ha úgy vesszük akkor Jasmine a házvezetőnőnk nevelt minket a saját gyermeke Rosie mellett. Anyánk helyett anyánk volt és imádjuk, mint kisgyerek a lopott biciklit. Nem csoda, hogy boldog mosollyal lököm be szobájának ajtaját.
- Képzeld Jasmine elkapott a yard mert túl gyorsan motoro..-Szavaim elakadnak, mikor felpillantok, és észre veszem, hogy akit Jasminenak hittem nem más mint a lánya Rosie. A hasonlóság hihetetlen köztük, ha nem ismerném őket, szinte el se hinném, hogy szülőről és a gyermekéről van szó. Így viszont csak nyelek egyet, és felébrednek bennem a mélyen eltemetett emlékek. Rosie valahogy mindig is túl közel állt a szívemhez, azonban ezt sosem vallottam be magamnak, amiből csak az jött, hogy megpróbáltam lefektetni párszor. Aztán négy évvel ezelőtt ösztöndíjat nyert az Oxfordra angliába, én pedig sikeresen eltemettem az összes vele kapcsolatos emlékemet, mert csak megőrjített volna. Szerencse, hogy a távolság miatt ritkán volt itthon, én pedig olyankor mindig ügyesen beidőzítettem valami más látogatást, vagy versenyt, csak hogy ne kelljen találkoznom vele. Wade a szememre is hányta párszor, hogy hogy lehetek ennyire bátortalan, de nekem mint mindig jobban ment a csajozás, és a rendőrfőnök nejének megfektetése az otthonukban.
- Rosie, mit keresel te itt? Hazajöttél Angliából?- Alaposan, tetőtől talpig végigmérem, és sikerül megállapítanom, hogy alig változott valamit. Megrázom a fejem, és megütögetem párszor. - Erre innom kell valamit.- A bárpulthoz sétálok, és töltök magamnak egy pohárral, azt se figyelem, hogy mit, a lényeg, hogy erős legyen, a többi most nem számít.

- Kedves utasaink, elértük a repülési magasságot, kicsatolhatják a biztonsági öveiket.- szólal meg a hangszórókból egy kellemesen mély és barátságosnak tűnő hang. Lepillantok a kezeimre, és meglepődve látom, hogy az ízületeim teljesen kifehéredtek, úgy markoltam az ülés karfáját. Pedig nem is vagyok ideges, ez csak amolyan teljesen normális szorongás, amit akkor érez az ember, amikor egy hatalmas repülőn ül, és az bármelyik pillanatban lezuhanhat, én pedig nem tudok tenni semmit sem, hogy megakadályozhassam a katasztrófát. Veszek egy mély lélegzetet, és lassan elengedem a széket, és kicsatolom a biztonsági övet.
- Most utazik először repülővel?- Szólal meg a jobbomon ülő, harmincas évei elején járó férfi. Zavartan elmosolyodok.
- Nem, már sokszor utaztam, de nem tudom megszokni azt, hogy ennyire ki vagyok szolgáltatva valaminek.- Jókedvűen mosolyog rám, talán magában ki is nevet, de nem foglalkozom vele.
- Miért utazik Vegasba? Hétvégi kikapcsolódás? Már ha lehetek ilyen indiszkrét, hogy megkérdezzem.
- Amíg eltereli a gondolataimat arról hogy hol is vagyok, nyugodtan kérdezhet bármit. - Egy fokkal már jobban érzem magam, mivel már nem olyan, mintha egy rakás idegen között ülnék.  Hosszú még az út, és nem lett volna jó, ha végig csöndben, a gondolataimba merülve kellene ülnöm.
- Ott lakok. Eddig Angliában tanultam, de most végeztem, és végre mehetek haza.
- De a diplomaosztó csak pénteken lesz nem? Akkor hogy hogy most megy? Hisz addig még van két nap.- Őszinte érdeklődés látszik az arcán. Igen csak hamar olyan témára terelődött a szó, amiről nem szívesen beszélek, hisz ki beszélne arról örömmel, hogy azok az emberek, akiket a barátainak hitt össze játszottak ellene? Lehet, hogy nem így kéne felfognom ezt az egészet, de akkor is rosszul esik. Nem volt joguk, hogy így kibeszéljenek, hisz azok a dolgok, amiket Mary Nicknek elmondott senkire sem tartoznak. Talán már rég kitervelték ezt az egészet. De az is meg lehet, hogy csak paranoiás vagyok.
- Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem, szóval elmentem, hogy előbb átvehessem a papíromat, és mehessek haza.
- Ezt sajnálattal hallom, a diplomaosztó jó mulatság szokott lenni, az utána lévő buli meg pláne.
- Már annak, aki szereti az olyanokat.
- Várja otthon valaki? - kérdése meglep, hisz ki az akit ennyi idő után ne várna otthon senki sem?
- Ez csak természetes.
- Már mint barát... - néz rám sokat mondóan. Hoppá... Hány évvel is lehet idősebb nálam?  Tízzel egészen biztos.
- Igen.. vagyis nem... igazából, fogalmam sincs. - Lesütöm a szemeim egy pillanatra, ebből rögtön kapcsol is, hogy nem igazán szeretnék erről beszélgetni.
A továbbiakban a beszélgetés könnyed fonalon halad tovább, Ő is meg tud rólam dolgokat, én is róla, de semmi olyan, ami komolyabb lenne. Tipikus első beszélgetés két ember között. Az idő meg csak telik és telik, szinte észre sem veszem olyan gyorsan.
- Kedves utasaink, kérjük, kapcsolják be a biztonsági öveiket, hamarosan megkezdjük a landolást a Las Vegasi repülőtéren. - Elégedett mosoly jelenik meg ajkaimon, hisz végre megérkeztünk, a landolás során pedig nem lehet semmi gond sem. Igen csak ironikus lenne, ha több órányi út után pont a cél előtt történne valami, de szerencsére nem történt semmi sem. A mellettem ülő férfivel elérhetőséget cseréltünk, majd szálltunk is le a gépről. Ami engem illet, kétlem, hogy bármikor is találkoznánk újra, vagy beszélnénk telefonon, de ki tudja, még okozhat meglepetést is.
Fölvettem a csomagjaimat, majd mentem és fogtam magamnak egy taxit. A sofőr kissé furcsán nézett rám, hogy mekkora csomagokkal utazok, de szerencsére nem szólt semmit sem. Ha akkor jövök, amikor eleve terveztem, akkor valószínű még több cuccom lenne, mivel akkor el kellett volna hoznom a búcsú ajándékokat is, de így mivel nem kaptam meg őket, nem is kellett magammal plusz felesleges dolgokat hoznom. Igazán végződhetett volna jobban is ez az egész, de sajnos nem így lett. Vannak persze jó emlékek is, és egy igazán szép lezárást szerettem volna. De lehet, csak én vagyok valamilyen szinten defektes, ki tudja? A lényeg, hogy egy jó darabig nem fogok azokkal a személyekkel találkozni, maximum skypeon vagy egyéb helyeken beszélni. De az azért mégis csak más, hisz több ezer kilométer fog elválasztani tőlük. Gépen keresztül pedig mindig más beszélni valakivel, mintha személyesen lenne ott az illető. Így nem láthatom az első reakcióikat, és van idejük átgondolni az embereknek az adott válaszokat. Nem szeretem az ilyet.
A taxi körülbelül fél órával később megállt egy hatalmas épület előtt. Kivette a sofőr a csomagjaimat a csomagtartóból, fizettem neki, majd már el is tűnt a nagy forgalomban. Remélem anyám itt lesz, meg akarom lepni.
Lifttel mentem fel a legfelső emeletre, majd egyenesen a szobájába mentem, de nem volt ott. Körbenéztem a lakásban, de az teljesen üres, és egy cseppet sem változott a legutolsó itt létem óta. Minden ugyan ott volt, valamint nagy tisztaság is uralkodott a lakásban, ami azt jelentette, hogy az anyám nem rég végezhetett a rendrakással. De akkor hova mehetett?
Visszamegyek a szobájába, és az egyik táskámból elkezdek kipakolni, mert hoztam neki valamit, csak épp a táska legaljára sikerült eltennem. Majd meglepődik, mikor visszajön, és az ágyon fogja megtalálni a meglepetésemet.
Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, halkan felsóhajtok, hisz ez azt jelenti, hogy nem sikerült véghezvinni a tervemet. Várom, hogy mikor sétál be anyám, hogy aztán meglepődve vesse magát a karjaimba, de nem Ő sétál be.
Bentley... olyan régen nem láttam! Még akkor sem, amikor haza jöttem mondjuk az ünnepekre. Neki mindig valami dolga akadt, de most itt van, és szemmel láthatóan valami nincsen rendben vele, mi történhetett vajon a karjával?
- Szia. - Köszönök neki mosolyogva, hiszen örülök, hogy végre láthatom.
- Igen, haza jöttem, pár nappal korábban, mint terveztem, de így meglephetem anyát. Vége a sulinak. - Zavartan túrok bele a hajamba, nem igazán tudom, hogy mit is kéne most csinálnom. A bárpulthoz megy, én pedig megyek utána, majd megállok mellette, persze csak a kellő távolságot megtartva tőle, hisz ha már az, hogy megjöttem arra készteti, hogy igyon…
- Ha zavarok, akkor elmehetek, amúgy sem akartam sokáig maradni, csak anyát akartam meglepni, de Ő nincs itt, szóval lehet az lesz a legjobb, ha én, akkor megyek is. - Tétován lépek egyet az ajtó felé, de nem megyek tovább, ahhoz túlságosan is kíváncsi vagyok, hogy vajon mi történhetett a karjával.  Hisz mielőtt észrevett valami motorozást említett meg rendőröket… nem hangzik valami jól a kettő együtt.
- Mi történt veled? - futtatom végig rajta a tekintetemet. Ugyan olyan, mint az emlékeimben, szinte alig változott valamit. Még mindig elképesztően helyes... de ez titok, vagyis nem, csak az, hogy ezt én is így gondolom.

welcome home sweetie

Kellemetlen fintorral az arcomon kortyolok egy nagyot a pohárból. Kellemetlen íze van ennek a Brandynek, mégis ahogy végigégeti a torkom és a gyomrom, az valami felemelő érzése, amire most szükségem van. Nem figyeltem idegességemben arra, hogy milyen üveget halászok elő, csak akkor figyeltem fel rá, mikor már kitöltöttem a kristálypohárba. Mikor megpillantottam a feliratot, az első gondolatom az volt, hogy visszaöntöm, és kidobom az ablakon, majd keresek valami töményebbet. De végül az első korty után jól tettem, hogy nem így történt. Lassú léptekkel lépek a hatalmas ablak elé, ahonnan remek panorámakilátás nyílik Vegasra. Máskor talán a szokásos módon lenyűgözne ez az egész, most azonban nem tudok vele foglalkozni, úgy össze vannak zavarodva a gondolataim. Hiába vagy nőcsábász, vannak lányok akiket bármennyire szeretnél sosem fogsz megkapni, mégis állandóan utánuk epekedsz, a gondolataid körülöttük forognak, egészen addig a pillanatig míg közétek nem kerül mondjuk egy óceán, két tenger, egy kontinens, és jónéhány sziget. Akkor megnyugszol, életed visszaterelődik a normális kerékvágásba, mint egy folyó mely már elérte a megfelelő mederszélességes, és lassan folydogál tovább. Éled az életed tovább, mintha mi sem történt volna, talán boldog is vagy. Eltelik pár év, ha olyan a típusod akkor családod lesz, vagy egyedülálló férfiként keresed mindenféle nők társaságát. Ez most nem lényeges, gondosan kiszámítasz minden percet, mikor hírét veszed az érkezésének, és úgy intézed, hogy még véletlenül se fussatok össze. Mindenkinek jobb ez így. Aztán egyszer csak elérkezik az a pillanat, mikor a sors keze megunja, hogy hiába vagytok egymásnak teremtve, még sehol sem tart a kapcsolatotok, fogja és egyetlen kézmozdulattal összekuszálja a szálakat. Hirtelen valami véletlen folytán találkoztok, és kész bekövetkezett a katasztrófa. Menekülnél, de nem tudsz, és nem is akarsz, a katasztrófaelhárítás foglalt, így nincs más lehetőséged, kezedbe kell venni a dolgokat, és elrendezni mindent, hogy ismét boldog lehess, de most már azzal akit szeretsz. Mert ha nem, akkor utána egy életen át bánhatod az elszalasztott lehetőséget.
Fogalmam sincs mit csináljak, egyik felem ordítani szeretne, majd kivetni magát az ablakon, hogy több emelet zuhanás után testem összeroncsolódjon az alant lévő forgalom hevében. A másik viszont maradni akar, uralkodni a félelmen és zavarodottságon, kihasználva a helyzetet, és táplálkozni belőle, majd mikor már teljesen feltöltődött, szexelni egy nagyot.
- Nem, nem kell elmenned, maradhatsz, hiszen ez a ti lakásotok is, persze tudom, hogy azóta vettetek valahol mégegyet. – Még apán döntése volt, hogy a terhes Jasmine beköltözhet hozzánk, szerintem azzal a nem titkolt hátsó szándékkal tette ezt, hogy le akarta fektetni. Szerencsétlenségére neki sem jött össze, úgy néz ki ez valami családi átok, amit az Evanek bocsájtottak ránk Rochettekre. Bár Wade nem mesélt semmit, lehet, hogy ő sikerrel járt vele kapcsolatban. Majd megkérdem tőle, és ha igennel felel, jól beverem a képét haha. Bár szegény az utóbbi időben szerintem egyetlen nővel sem feküdt le. Az ablakban látom Rosie tükörképét ahogy még mindig az ajtónál álldogál.
- Édesanyád biztos nagyon fog örülni, ha meglát szóval maradj, ne rontsd el a meglepetését. Engem nem zavarsz… annyira – Az utolsó szót már csak az orrom alatt dünnyögöm, kétlem hogy meghallaná. De még ha esetleg el is jut a füléig, hát tőlem megszokhatta, hogy furán viselkedem a jelenlétében. Bár ki tudja, lehet, hogy az elmúlt évek alatt elfelejtette. Megfordulok, de csak egy rövidke pillantást vetek rá, helyette a falat bámulom. Félek, hogy ha ránéznék, a szemei rabul ejtenének, és a poharat eldobva rohannék, hogy ölembe kapva támaszthassam a falnak, és csókoljam finom ajakit amíg csak lehet. De félek, félek, a csalódástól, hogy elutasítana. Így inkább maradok a helyemen, itt is jó.
- Tényleg nem kell elmenned, hiszen Jasmine bármelyik percben megjöhet, szerintem csak vásárol. Vagy valamelyik barátnőjével találkozott, ami ugye szintén egyenlő a vásárlással. – Ideges mosoly játszadozik az ajkaimmal, ennek ellenére igaz, hogy Jasmine ha találkozik valamelyik barátnőjével, akkor tuti, hogy a végén vásárolni mennek. Lehúzom az utolsó kortyot is, és hogy ne fogjam feleslegesen az üres poharat, visszateszem az éjjeliszekrényre. Lassan, bicegő mozdulatokkal sétálok az ágyhoz, és helyet foglalok, mert már a kötéseim bizony kényelmetlenek, fájdalmasak, és úgy érzem némelyik már át is vérzett. Egy újabb apró mosolyt villantok felé, és megpaskolom magam mellett az ágyat, csalogatva, hogy foglaljon helyet. Hiszen az ember nem lehet udvariatlan a saját házában, még akkor is ha a vendége is szintén az otthonának tartja a helyet. Vagy legalábbis tartotta régebben. Valamilyen különös oknál fogva megnyugtat érdeklődése az állapotommal kapcsolatban. Olyan mintha gondoskodna rólam, mintha érdekelné a sorsom, és ez jó. Nagyon jó.
- Hogy mi történt? Nos az egy nagyon érdekes történet. Tudod csak úgy motoroztam a városban, ahogy szoktam és egyszer csak valamilyen különleges oknál fogva elkezdett üldözni a yard. Én pedig mivel ártatlan voltam, nem hagyhattam, hogy elkapjanak, mert akkor oda a hírnevem, így rákapcsoltam, és reménykedve, hogy a városon kívül lerázhatom őket a sivatagba hajtottam. Azonban szerencsétlenségemre a hanyag munkások pont azt az egy buckát nem foltozták be, ahova a kerekem sikeresen becsúszott, így repültem egy szépet, és először a kórházba, majd a rendőrségre kerültem.- Meggondolatlan vagyok, hogy végigdőlök az ágyon, és egy hangos nyőgés, és a hátamba nyilaló fájdalom a jutalmam érte. Igen, mostmár biztos vagyok benne, hogy cserélnem kell, de nem hiszem, hogy szeretné látni. Mindenesetre nem akarok csak úgy felállni, és kirohanni a fürdőbe, így figyelmeztetem, hogy bizony itt vér, kötések és sebek lesznek láthatóak. Hiszen ha mondjuk vérfóbiája van, bár viccesen hangzik, de vannak ilyen emberek, akkor nem akarom, hogy elmeneküljön, vagy annyira megrémisszem, hogy elrontsa anyukája meglepetését.
- Nos kissé kellemetlen, de nekem kötéseket kell cserélnem, mert úgy néz ki eddig bírták. Sajnos vannak olyanok, amiket nem érek el, illetve egyedül nem tudok normálisan átkötözni, szóval megköszönném, hogy ha esetleg segítenél. De csak akkor ha nem félsz a vértől, és a sebektől. Ja illetve előre szólok, hogy van néhány intim kötésem is, remélem nem gond.- Bár mostmár egy vidámabb mosoly játszik az arcomon, belül félek és rémült vagyok, hogy mit fog szólni. Marad, vagy esetleg lelép-e, mert ha igen akkor abban az esetben fel kell hívnom valakit, ha nem szeretnék elvérezni. Amellett érdekes, jó és hmm izgató érzés lenne kezeit a testemen érezni. Vajon mit válaszolsz most Rosie?

Rosieeee <33<33 / 1'000 / mondtam már hogy szeretlek? :S

Ha tehetném, visszamennék a múltba. Vissza, oda, amikor még csak kisgyermekek voltunk, és nem számított az, hogy ki lány, és ki fiú, mindenféle egyéb gondolatok nélkül... Ha még mindig gyerekek lennénk, most oda mehetnék hozzá, hogy szorosan magamhoz ölelhessem, és egy puszit nyomva az arcára mondanám, hogy mennyire is örülök, hogy újra láthatom, és, hogy menjünk játszani valamit ketten, együtt. Talán mérgesen számon is kérném, hogy hol volt akkor, amikor én haza jöttem, miért nem volt itt, és várt rám mosollyal az arcán, kitárt karokkal. De már nem gyerekek vagyunk, felnőttünk, és valami megváltozott. Elkezdett kerülni engem, pedig nem emlékszem olyanra, hogy valamit rosszul csináltam volna, de lehet, hogy ami nekem egy teljesen átlagos mondatnak tűnt, azzal esetleg megbántottam. Nem tudom, csak azt, hogy legszívesebben oda mennék hozzá, hogy magamhoz ölelhessem, a sérüléseire tekintettel léve csak finoman, mert távol álljon tőlem az, hogy esetleg tudatosan fájdalmat okozzak neki. Talán eltolna magától. Nem szeretem ezt a szót. Talán. Feltételezést sejtet, és bizonytalanságot, pontosan olyat, mint ahogyan most érzem magamat. Vajon ha akkor jövök haza, amikor terveztem, akkor nem lett volna itt? Elköltözött volna addigra, csak, hogy biztos, hogy ne keresztezzük egymás útját? Rengeteg kérdés, amikre csak akkor fogom megkapni a választ, ha felteszem neki őket, de nem merem. Rettegek a választól. Ami azt illeti, lehet, hogy már rég el is költözött innen, csak éppen azért jött, hogy találkozzon a testvérével, esetleg itt hagyott valamit.
- Ami azt illeti kibéreltem egy kisebb lakást, de csak három nap múlva lehet beköltözni. Addig arra gondoltam, maradok itt. - - Felelem, most hogy már tudom, nem zavarom. A megkönnyebbülés, amit érzek, boldogsággal tölt el, de lehet csak azért mondta, hogy ne bántson meg esetleg. Nem úgy ismertem meg, mint aki szeret beletiporni a másikba.
Igaza van, anyámmal tényleg van saját lakásunk is, de arra nem tekintek úgy, mintha teljesen az enyém lenne. Négy évig önállóan éltem, egyszerűen nem menne az, hogy újra összeköltözzek anyámmal. Jó lenne, de egy idő után elkezdenénk egymás idegeire menni, bármennyire is birkatermészettel rendelkezünk mind a ketten. Önállósodtam, és ennek talán titokban Ő is örül, hogy nem fogok mindig otthon lenni, hanem lesz egy kis magányban is része, amit eddig is megszokhatott.
Ebben a lakásban is maradhatnék, de nem érzem azt, hogy ide való lennék, pláne, hogy Bentley az utóbbi négy évben mindig elkerült, ha haza látogattam.  Szavaira elmosolyodok, mert azt mondja nem zavarom, de utána mond még valamit, de hogy mit azt nem értem.. De ez nem újdonság nála, már megszoktam, hogy hajlamos elharapni a mondatai utolsó szavait. Vissza kérdezni pedig nem érdemes.
Tekintetemmel az övét keresem, de nem néz rám, és ez igen csak zavar. Szívesen rászólnék, hogy ne a falat bámulja, hiszen azt bármikor megteheti, hanem mondjuk inkább nézzen rám, hisz régen nem látott.
- Vásárolni? Akkor még jó ideig nem fog vissza jönni. - mosolyodok el. Anyám nagyon szeret vásárolni, és ha még társasága is van hozzá, akkor ki tudja, hogy mikor jön majd vissza, talán majd csak akkor, ha teljesen besötétedett, de addig még van jó pár óra. Ha addig nem állít be senki sem, és Ben nem dönt úgy, hogy lelép, akkor addig bizony kettesben leszünk, ami lehet nem a legjobb ötlet, mint ahogy az sem, hogy leüljek mellé az ágyra. Az előbb még egy pohár tömény társaságát kereste, mikor meglátott, most pedig azt szeretné, hogy üljek le mellé. Pár pillanat hezitálás után az ágyhoz sétálok, és leülök mellé, természetesen nem közvetlenül mellé, hanem úgy, hogy azért legyen közöttünk némi üres tér.
Figyelmesen hallgatom, rövid történetét arról, hogyan is sérült meg.
- Szóval ez az egész a rendőrök hibája? Te teljes mértékben ártatlan vagy? - Ezt azért nem igazán tudom elhinni. Hisz ha tényleg minden rendben lett volna nála, akkor nyilván megállt volna a rendőri felszólításra, de így azért van bennem némi kétség az ártatlanságát illetően. - Csoda, hogy megúsztad csonttörés nélkül ezt az egészet. A jogsidat azért még meghagyták? - Nem tudom, hogy mikor mit is tesznek a rend őrei, nekem még szerencsére egyszer sem volt összetűzésem velük. Igaz, nekem eszembe sem jutna az, hogy kimenjek a sivatagba, hátha ott le tudom őket rázni, csak mert meg akartak állítani. - Legközelebb azért figyelj egy picit jobban az útra kérlek. - Kérlelem, hisz mégis egyike azon embereknek, akiket már totyogós korom óta ismerek, sőt, együtt is nőttünk fel. Egyáltalán nem örülnék annak, ha legközelebb mondjuk a nyakát törné, csak mert éppen szórakozni támadt kedve a rendőrökkel. Kértem, mégis szinte biztos vagyok abban, hogy semmin sem fog változtatni, majd csak akkor, ha komolyabban megsebesül, és akkor talán majd tanul a saját hibájából. Ebből még nem tanult, látszik rajta, hogy még mindig jól szórakozik azon, hogy megsérült.
Aggódó tekintettel kísérem mozdulatait, nyögése egyáltalán nem tetszik. Vajon hány helyen sérülhetett meg? Testét ruha fedi, aminek egyrészről nagyon is örülök, de másrészről pedig csak bosszant, hiszen így nem tudom, hogy milyen súlyos is a helyzet. Bár kiengedték a kórházból, vagyis annyira nem lehet rossz, csak csúnya.
- A kórházban nem adtak fájdalom csillapítót? - Ez is jókor jut eszembe. Mielőtt megitta volna az italát ki kellett volna kapnom a kezéből a poharat, mivel a gyógyszer és az alkohol nem éppen jó párosítás együtt. Ha nem ivott volna, most hoznék neki egy kis pirulát amitől jobban lenne, de így ez a lehetőség elúszott. - Miért nem vettem el tőled azt a poharat? - Sóhajtok fel halkan, de szerintem mind a ketten annyira meglepődtünk, hogy látjuk a másikat, hogy minden más ki is ment a fejünkből. Az enyémből legalább is egészen biztosan.
- Majd én átkötözöm neked az összeset. Nem tartok sem a vértől sem a sebektől. - Mosolygok rá, de hisz ezt tudhatná is, hisz mikor még kicsik voltunk, akkor mikor valami balesete történt neki, vagy Wadenek, és anya látta el őket mindig ott ugráltam én is, hogy had segíthessek. Igaz, akkor el lettem hessegetve, de most már felnőtt vagyok, és ha a segítségemet kéri akkor segíteni is fogok neki. Az intim területekkel pedig kénytelen leszek megbarátkozni. Igazából már az is nehéz lesz, ha leveszi a pólóját, akkor ne arra gondoljak, hogy milyen is lehet végighúzni a bőrén a kezemet, hanem arra összpontosítsak, hogy minél ügyesebben tudjam ellátni azt a feladatot ami rám lett bízva. Ez az egész csak amolyan természetes kíváncsiság lehet a részemről, semmi több, hisz úgy nem érdekelhet engem... vagyis igen, de ez csak a biológiának köszönhető. Legalább is ez egy jó magyarázatnak tűnik.
- Vetkőzz, én pedig hozom a szükséges dolgokat. - Kelek fel az ágyról, majd a fürdőszobába megyek, hogy ott összeszedjem az átkötözéshez esetleg szükséges eszközöket, majd mikor megvannak, akkor gyorsan átszaladok a másik szobába, ahova a táskáimat vittem, majd egy körülbelül fél perces kutakodás után meg is találom amit kerestem, és megyek vissza Bentleyhez. A kötszert és az egyéb dolgokat az ágyra teszem le, azt amiért átszaladtam a másik szobába pedig felé nyújtom.
- Ezt neked hoztam. - Ha kibontja majd, a masni és a csomagolópapír alatt egy könyvet fog találni, ami Anglia nevezetességeiről szól. Nem tudom, hogy hogyan fog neki tetszeni, de a lényeg, hogy gondoltam rá is, illetve, talán lefoglalja majd addig amíg a sebeit kötözöm.

welcome home sweetie

Látszik, hogy azért nem csak én vagyok teljes mértékben zavarban, hanem ő is ugyanúgy. Látszik abból, hogy mennyit hezitál, mielőtt formás lábaival az ágyhoz sétálva lecsüccsenne mellém. Látszik a távolságból, amit kettőnk között hagy, és amiért hálás is vagyok neki, hiszen félő, hogy ha közelebb ülne, akkor az első mozdulatommal rávetném magam, és nem engedném el, ajkaimmal örökre az ő ajkain függenék. Amiből lehet semmi jó nem sülne ki, szóval nincs értelme kockáztatni. Fura dolog, hiszen szíven üt, mikor közli, hogy van egy saját bérelt lakása, és nem szeretne itt maradni velünk. Mégis valamilyen szinten megnyugtat, hogy a közelben marad, és igazából akkor láthatom amikor csak szeretném. Furcsa ellentét ez, egyik felem azt kívánja, hogy most rögtön tűnjön el az életünkből, a másik pedig marasztalni szeretné, hogy maradjon örökre. Egy paradoxon, mely széthúz, és egy idő után szétszakít, elnyel egy fekete lyuk örök eltűntetve eme világ emlékezetéből, hogy aztán egy másikban felbukkanva éljem le életem hátralevő részét egy kalodába zárva, mert elmebetegnek tartanak, aki mindenféle téveszméket mesél be magának egy lehetetlen világról, ahol a doktornő, az intézet egyik vezető orvosa nem más mint az ő „kedvese”. Teljesen korrekt jövőkép.
- Persze csak nyugodtan itt maradhatsz addig, sőt ha gondolod, ha bármi baj történne, vagy esetleg nem tudnád fizetni a lakbért. Esetleg csak egyszerűen nem tetszik a környék, akkor gyere vissza ide. Van másik házam is, szóval nem zavarnánk egymást. – Tény, hogy nem ez az egyetlen lakásunk a városban, vagy annak környékén, hiszen alaposan bevásároltunk még régebben a telkekből, amik nagyon jó üzleti alapként tudnak funkcionálni, ráadásul az ingatlannal mindig lehet kaszálni. Aztán szépen fokozatosan elkezdett benépesülni a környék, mi is felhúztunk több parcellára házat. Wade például most kiköltözött az egyik házba, mert neki jobban megfelel a csend ami ott található. Én viszont szeretem ezt a penthouset, sok szép emlék köt ide. Meg amúgy is szeretem a helyet, hiszen a középpontban van, bármelyik jó bulira hamar el lehet jutni, és akkor sincs gond ha már annyi alkohol van benned, hogy nem bírsz a saját lábadon megállni. Legfeljebb odatelefonálsz, és már jönnek is djstől, mindenestől bulizni egy hatalmasat. Ki az aki elmondhatja magáról, hogy bulizott egyet a saját házában, ráadásul úgy hogy a tetőn lévő medencében ő volt az est fénypontja, aztán egy szál boxerben ugrott le az alant elterülő sötétségbe, csak hogy bebizonyítsa éjszaka, részegen is lehet bázisugrani ha elég gazdag vagy, hogy kifizesd a kiérkező rendőröknek az óvadékot. Én megtettem, és azóta is én vagyok a legnagyobb lokális sztár a környéken. Sőt ha jól emlékszem, még az országos média is közölt rólam egy anyagot az esti hírműsorukban. Szóval a lényeg, hogy ha Rosie szeretne itt maradni, az édesanyjával, és kényelmetlen a jelenlétem, akkor szerencsére van hova elvonulnom. Mondjuk az is tény, hogy azóta már Jasminenak is van saját lakása. Régebben itt lakott velünk, és mi purdék négyen jól szórakoztunk, de mikor mindannyian kirepültünk a családi fészekből, ő is elköltözött, és azóta már csak ritkán, leginkább takarítani jár vissza. Gondolom nem akart egyedül maradni ebben a hatalmas lakásban, amit teljesen meg is értek, hiszen időnként azért nyomasztó a kongó ürességben élni, hogy nem tölti be semmi zaj. Figyelmesen hallgat végig, egyetlen egy alkalommal sem szólal meg, hogy közbevágjon valami idétlen kérdéssel, melyet már maga a kérdés is megválaszol. Csendben figyel, látszik rajta, hogy okos lány, én pedig egy pillanatra sem tudom levenni tekintetem gyönyörű arcáról, na meg kebleiről. Természetesen ahogy várható nem hisz nekem, miért is kellene mondjuk hinnie, hiszen a történetem nem egészen helytálló néhány helyen. Nem hazudok neki, inkább úgy fogalmaznék, hogy a saját szemszögemből mesélem el, kivonva az egyenletből a rend egyenruhás őreit. Ami végül is nem lenne baj, ha nem csuktak volna le.
- Tényleg így történt, az én szerepem a történetben meglehetősen kicsi, ráadásul ártatlan vagyok, ahogy mindig is voltam, hiszen ismersz- Mosolygok mondandóm közben, hiszen mindketten tudjuk, hogy én és az ártatlanság a lehető legtávolabb állunk egymástól. Mindenesetre a rövid monológ arra tökéletes, hogy a feszültségünket valamilyen mértékben feloldja, és sokkal közvetlenebb hangulat alakuljon ki újra közöttünk, az ami régen már megvolt, csak elveszett valahol eónok hosszú ideje alatt, miközben távolodtunk egymástól.
Következő mondataiból pedig mintha néminemű aggódás hallatszódna ki, bár lehet csak én vagyok túlságosan elfogult magammal, és a testem minden értékes porcikájával.
-Persze csodának számítana, ha nem ismerném magam, és te is ismersz, tudod hogy a sokadik nevem a lucky boy, és nem véletlenül. Ráadásul nem véletlenül. Emlékezz csak vissza a bringás balesetre. – Emlékeztetem arra az esetre, mikor úgy körülbeül 16 évesen egy fogadás miatt megpróbáltam átugratni bicajjal egy két méter magas, hegyes végű kerítést. Természetesen nem jött össze, már az első kerék felakadt, és engem kis híján felnyársaltak az apró dárdák. Szerencsére azonban megúsztam két hatalmas karolással, és egy ujjtöréssel az egészet. Ráadásul érkezéskor ugye pontosan a hátamra érkeztem, de teljesen véletlenül pont ott volt egy kuka tele romlott étellel, ruhákkal, és egyebekkel. Így legalább puhára érkeztem. Büdös, mindenemet összefogó szagra, de legalább puhára..
- A jogsim pedig megvan, megpróbálták ugyan elvenni, de van egy kedves barátom, a pénz mely ilyen esetben csak kinyitja a száját, és mindig kihúz a bajból. Ezért szeretem, de ezzel nem vagyok egyedül, úgy néz ki a rendőr barátaink se tudnak ellenállni neki. Én fizetek, ők hallgatnak. Ezzel mindkét fél jól jár, és még a jogsim is megvan.- Látom rajta, hogy egyre jobban aggódik, na talán nem is az egészségügyi, hanem inkább a mentális állapotom miatt. Hiszen tudja, hogy nem veszem komolyan az egészet, sosem tanulok a baromságaimból, és a következő adandó alkalommal úgyis belemegyek a következő hülyeségbe. A mondás elvileg úgy tartja, hogy az embernek a korával együtt benő a feje lágya is, azonban én szerintem pontosan az ellenkező utat járom be, ha egyáltalán bejárom, elképzelhető, hogy én megrekedtem egy szinten az egyedfejlődés alatt, és azóta folyamatosan ott stagnálok. Hiszen már kamasz kölyökkoromban is benne voltam mindenben amit jónak tartottam, és ez azóta sem változott. Ott ahol a félelemnek kellene lennie, bennem nincs más, csak az üresség. Talán ez az egyik oka, hogy mindent bevállalok, várom, hogy valami kitöltse ezt az ürességet. Vagy talán valaki. Ha megtalálnám azt ami, vagy aki teljessé tesz, akkor talán én is egy új, jobb emberré válnék. Titkon belül remélem, hogy ez a valaki nem más mint a mellettem aggódó tekintettel helyet foglaló ifjú hölgy. Hangjában az aggódó él még élesebbé válik, ahogy rajtam elmélkedik, én pedig nem tudok mást csinálni, csak bólogatok mint a felhúzható játék, ami bólogat, és addig nem áll le, míg le nem jár a rugója. Egyrészt kedves tőle ez az aggódás, hiszen megtehetné, hogy nem foglalkozik velem a kelleténél többet. Megkérdezi hogy vagyok, utána puszi-puszi, és mindenki megy a maga útjára. Mégis ő gyengéd, kedves és törődik velem, amiben az utóbbi időben nem sokban volt részem. Hiszen igazából Waden kívül az utóbbi években nem nagyon volt olyan ember, akivel őszintén elbeszélgethettem volna az érzéseimről. Viszont a menyasszonya halála óta vele se lehet már úgy találkozni, vagy ha igen akkor sajnáltatja magát, ami valamilyen szinten érthető, mégis idegesítő már egy idő után. Hiszen az a bizonyos eset nem most volt, lassan ideje lenne túllépnie és folytatnia az életét. Szükségem van rá, hiszen ő bátyám. Ráadásul eddig szinte tudatosan taszítottam el magamtól az embereket, mondván, hogy az italon és néhány kurván kívül nincs szükségem senkire. Most viszont Rosie magával ragad, elbűvöl, és egész egyszerűen mellbe taszít, majd lelök egy hatalmas szikláról, bele az érzelmek tengerébe. Foglalkozik velem, és nem értem, hogy miért. Különös érzések kavarognak, bennem. Félelem, meglepettség, öröm, hála. Talán szerelem?
- Vicces történetet fogok megint mesélni, de az igazság az, hogy fogalmam sincs adtak-e a kórházban fájdalomcsillapítót, ugyanis nemes egyszerűséggel fogtam magam és menet közben elájultam. Ami pedig a poharas kérdésed illeti a válasz egészen egyszerű. Szimplán lenyűgözött a még mindig csodás látványom.- Hogy tényleg így van-e? Nos őszintén szólva fogalmam sincs. Sokkal inkább a meglepetés volt az amely így leblokkolt mindkettőnket. Szerencsém van viszont, mert átkötözési kérelmemre igent mond, és egy hatalmas kő esik le a szívemről, hiszen nem nagyon lett volna kit felhívnom, és az hogy ilyen állapotban elhagyjam a helyet, nos az teljesen ki van csukva. Türelemre, s vetkőzésre int, ő maga pedig elszalad. Természetesen nem állhatom meg, hogy ne teljesítsem kérését, úgyhogy nagy nehezen feltápászkodom az ágyról, és nekiállok a vetkőzésnek. Fájdalmas nyögések közepette szabadulok meg pólómtól, és dobom a földre, úgyis összevéreződött, tehát a szennyesben fog kikötni. Cipőmet csak lerúgom a lábamról, nem fogok itt nekiállni hajolgatni, mert akkor biztos, hogy minden kötésem fel fog szakadni. Azt pedig most nagyon nem szeretném. Szerencsére a nadrágomnak semmi baja sincs, így azt az egyik szék karfájára terítem. Megszabadulok alsónadrágomtól is, majd a szekrényből előkeresek két tiszta törülközőt, és a bárpulthoz lépve felmarkolom az első kezem ügyébe eső üveget. Hiszen az alkohol fertőtlenít, így ha kívül nincs is szükség a drága italra, hogy a sebre önthessék, belül mindig jól jön egy kis fertőtlenítés. Meztelenül dőlök végig az ágyon, és az egyik törülközőt férfiasságomra terítem, hiszen mégsem feküdhetek rögtön az ádámkosztümömben, a másikat pedig a fejem mellé teszem, ha esetleg szükségünk lenne rá. Lehunyt szemmel próbálok küzdeni a rám törő fájdalom ellen, és csak akkor nyitom ki, mikor meghallom, hogy visszatér a szobába. Rám mosolyog, és egy apró csomagot nyújt át, mondván, hogy ajándék, és nekem hozta. Miköben lepakol mellém, óvatos mozdulattal tépem le a csomagolását, nem lehetek tisztességtelen azzal, hogy egyetlen mozdulattal szabadítom meg a ruhájától akármi az.
[color=blue]- Fúú köszönöm szépen, nagyon kedves tőled.[/b]- Rámosolygok, és belelapozok a könyvbe. Nem mondanám, hogy eddig igazán érdekelt volna Anglia, de szeretettel hozta nekem, szóval ezentúl én is szeretni fogom azt a helyet, ahol négy évig élt. - Ööö én is akartam neked venni valamit, de nem tudtam, hogy most fogsz hazajönni, úgyhogy majd együtt elmegyünk és találunk valamit ami illik szépségedhez – Igazából fogalmam sincs mi van velem, hiszen percekkel ezelőtt még alig vártam, hogy eltűnjön, most meg nézd meg, szinte már bókolok neki. Talán tényleg van valami a szerelem első látásra dologban, bár a mi esetünkben nehéz első látásról beszélni. Maximum első látás évek óta, így hangozhatna. Viszont egy teljesen új, és fura érzés, amit nem tudok hova tenni. Felém térdel, tenyereit mellkasomra helyezi, és gyengéden lenyomva tart. Fáj és éget a bőröm, mégis érintése olyan mintha csokoládéval öntötték volna le a testem és azt nyalogatná, izgató és bizsergető. Gyengéd mozdulatokkal szabadít meg a fáslitól, én mégis fel-felszisszenek, ahogy az alvadt vérbe beleszáradt kötés eltávozik a testemről. Persze a legtöbb seb ismét vérezni kezd. Hangosan káromkodok egyet, mire mutatóujját ajkamra téve próbál csitítani. Valami gondolom fertőtlenítő krémet ken ujjaira, és gyengéden masszírozza a bőrömbe, melynek hatására egy igen kellemetlen esemény történik velem, a halk sóhajokon kívül, melyek a torkomból törnek elő. Mégpedig az, hogy férfiasságom éledezni kezd a törülköző alatt, és a vége egy óvatlan mozdulat hatására hozzáér Rosie popsijához. Nagyon kínos helyzet, érzem az arcomon, hogy elpirulok. Hogy eltereljem a témát, lapozgatni kezdem a könyvet egy véletlenszerű oldalon kinyitva, mindegy csak legyen valami, és olvasni kezdem.
[color=blue]- Tudtad, hogy Stonehenge körkörösen elrendezett kőtömbökből és földsáncokból álló monumentális őskori építmény az angliai Wiltshire-ben, Salisbury-től mintegy 13 km-re északra. Kiépítése Kr. e. 2500 körül kezdődött és 2100 körül fejeződött be. A hely korabeli szerepével kapcsolatos elméletek az 1919-ben, de főként az 1950-ben indult ásatások nyomán születtek. Az öt brit egyetem összefogásával készült legfrissebb álláspont szerint olyan emlékmű, mely az addig jórészt háborúskodásban élő törzsek egységét jelképezi.[/b]- Felolvasás közben megpróbálok mindenféle aszexuális dologra gondolni, a kibelezett állatokon keresztül egészen a kivágott fákig, de az a rohadt merevedés csak nem akar lelohadni. Próbálok úgy helyezkedni, hogy ne nagyon érjen hozzá, de mivel ő is állandóan mozog, így lehetetlen. Kíváncsi vagyok mennyire érzi magát kényelmetlenül ebben a helyzetben. Bár lehet ez természetes neki, hiszen nem tudok semmit arról, hogy mi történt vele az elmúlt négy évben. Ennyi idő alatt az emberek rengeteget változnak.
- Wadenek is ilyen könyvet hoztál, vagy ő valami mást kap. Egyébként találkoztam az öcséddel nemrégiben – Jegyzem meg csak úgy mellékesen, hátha sikerül a dolog, és az előbbi kis közjátékot, mely még mindig nem akar lezárulni, nos egyszer és mindenkorra elfelejthetjük, eltemethetjük jó mélyre, ahol soha senki nem éri el ezentúl.
- Amúgy van valakid?- Magam is meglepődök, amint kicsúszik a számon, mert nem ezt akartam mondani, sőt igazából nem is erre gondoltam, mégis mintha ezernyi tőrt szúrnának a szívembe, úgy várom válaszát. Talán csak nem féltékenység csendül ki a hangomból?

Rosieeee <33<33 / 2035 / bocsánat hogy ennyire rövid lett :S :S

- Köszönöm, ez igazán kedves tőled, de nem kell elmenned innen. Nem akarlak elüldözni, anyámhoz is mehetek, ha esetleg valami gond adódna a lakással. -  Nem is értem igazából, hogy miért ide jöttem, és miért nem anyám lakásába. Abba a lakásban is van egy szoba, ami csak nekem van fent tartva, de az is igaz, hogy talán két éjszakánál többet eddig nem aludtam ott. Innen mentem el anno, ide is jöttem mindig vissza, mikor haza jöttem meglátogatni az itthon maradtakat. Ha valaki megkérdezné, hogy mit tartok igazi otthonomnak, kapásból ezt a helyet vágnám rá, még akkor is, ha csak azért lehetünk itt, mert megengedik nekünk. Bármikor úgy dönthetnének Rochették, hogy elküldenek innen minket. Vagyis anyámat, meg az öcsémet.
Valahol mélyen belül rosszul esik, hogy azt mondja, ha maradnék itt, akkor Ő elmenne egy másik házukba. Ezek szerint tényleg zavarja az, ha itt vagyok? Ha egy bizonyos távolságon belül vagyok? De miért? Vajon mit tehettem, amiért így áll hozzá ehhez a költözéses dologhoz? De az is lehet, hogy szavait teljesen félre értettem, és csak képzelődök. Remélem inkább ez az eshetőség áll fent, nem pedig az, hogy zavarja, ha a közelében vagyok.
Nagyon is úgy tűnik, hogy képzelődtem, hiszen ha zavarná a jelenlétem, akkor nem hívott volna, hogy üljek le mellé az ágyra.
- Ha valamilyen különös oknál fogva mégis maradnék itt, ragaszkodok ahhoz, hogy fizessek azért, amiért itt lehetek. - Eddig nem kellett fizetnünk, hiszen anyám nekik dolgozik, és az nekik is csak jó volt, ha az, akit ugrasztani lehet, ha van valami, a közelben van. De én nem vagyok az alkalmazottjuk, nem is leszek remélhetőleg sohasem, vagyis azért mert itt lehetek, rendesen lakbért szeretnék fizetni, illetve a rezsi rám eső részét. Ha tényleg felelősség teljes felnőtt akarok lenni, akkor tudnom kell gondoskodni arról, hogy legyen hol laknom, és legyen mit ennem. A lakáskérdést pedig nem szeretném úgy megoldani, mint régen. Nem, nekem kihívásokra van szükségem, hiszen csak azok által juthatok előrébb. Először is valami rendes munkát kell találnom, egy ügyvéd cégnél, vagy egy nagyobb vállalatnál, esetleg kórháznál? Ügyvédre mindenhol szükség van, jó ügyvédre meg pláne. Igaz eddig nem sok tapasztalattal rendelkezem, de a jegyeim arról tanúskodnak, hogy nem lazsálással töltöttem az egyetemi éveimet, na meg nem is azzal, hogy minden este szétcsaptam magamat, hanem leginkább a könyvek fölé görnyedve voltam megtalálható a könyvtárban. Lehet elvesztegettem ezzel a legjobb éveimet, legalábbis mások szerint, de ez butaság.
Nem hiszem el azt a történetet, amit elmesélt, egészen biztos, hogy van a dolgok hátterében még valami, amit csak úgy egészen véletlenül elfelejtett megemlíteni, de hogy mi az, azt nem mondja el, és szerintem nem is fogja. Halkan felnevetek szavaira.
- Ez igaz, mindig is szerencsés voltál, csak tudod, nehogy egyszer elfogyjon a szerencséd, és nem úszod meg ilyen könnyen a dolgokat. Nem örülnék, ha így lenne. - Hangomból egyértelműen aggódás csenghet ki, de ez nem titok, aggódok azokért, akiket már régóta ismerek. Sosem kívánnék neki rosszat, és ha saját örültségéből kifolyólag megsérül, akkor sem vetném a szemére a dolgokat, csak azzal lennék elfoglalva, hogy minél jobban tudjak neki segíteni, hogy mihamarabb felgyógyuljon. Pontosan úgy, mint ahogy most is. Megsérült, én pedig még nem tudom hogyan, de segíteni akarok neki, közben pedig egy kicsit óvatosságra inteni.
Nem is tudom, miért lepődök meg a válaszán. Az olyanoknak, mint Ő semmi sem lehet akadály, ahhoz, hogy megszerezzék, amit akarnak. Elég egy kis pénzt csúsztatni megfelelő embereknek, és máris minden el van felejtve, mintha mi sem történt volna. Nincsen semmilyen előítéletem se ezzel kapcsolatban, ha megtehetik, akkor miért ne tennék? Pénz beszél, a kutya meg nyávog. Vagy valami ilyesmi, de a lényeg, hogy manapság már pénzzel és hatalommal mindent el lehet intézni. Míg mások egy jó darabig nem ülhetnének volán mögé, addig Bentley, illetve a hozzá hasonlók akár azonnal is újra a kormány mögé ülhetnek, hogy újabb mutatványokkal kockáztassák az életüket, illetve táncolhassanak a rendőrök idegein.
- Elájultál, és mégis kiengedtek? Igen csak felelőtlen orvosok keze közé kerülhettél akkor. Vagy csak szimplán fogtad magad, és kisétáltál a kórházból mondván nem kérsz többet a vendégszeretetükből? - Az ájulást tekintve gyanítom, hogy a második variáció az igaz, hisz az esés folyamán agyrázkódása is lehet, és ha még el is ájul, nem igen valószínű, hogy egy orvos tényleg rábólintott a távozására.
Kijelentésére széles mosoly terül el ajkaimon. - Valóban így gondolod? Én inkább annak tudnám be eme pillanatnyi józanész kiesésemet, hogy már négy éve nem láttalak, még akkor sem, amikor haza látogattam, most viszont itt vagy.  - Talán egy cseppnyi rosszallás is van a hangomban? Bőven megeshet, hiszen tényleg rosszul esett, hogy egyszer sem láthattam őt, hiszen régen olyan jóban voltunk, de aztán elmentem, Ő pedig elkezdett kerülni engem, mikor haza jöttem. Még annyira se futotta tőle, hogy személyesen annyit mondjon, szia.
A fürdőszobába kimenet próbáltam össze szedni azokat a dolgokat gondolatban, amikre majd szükségem lehet ahhoz, hogy újra tudjam kötözni a sebeit. Nem vagyok ápolónő, sem pedig orvos, nem tudom, hogy pontosan mikre is lesz szükségem. Régen nem csináltam már ilyet, sőt, igazából egyáltalán nem csináltam még ilyet. Eddig mindig csak néztem, ahogy anyám ellátta a sérüléseiket, én csak annyit csinálhattam, hogy a kezébe adogattam a gép lapokat, vagy éppen azt, amit kért. Mikor nagyobb lettem, akkor is mindig csak nézhettem a dolgokat, nem vehettem át a gondoskodó szerepét, pedig szerettem volna. De majd most!
Összeszedtem mindent, amire úgy gondoltam, hogy szükségem lehet, talán több dolgot is, de nem akarom, hogy az legyen, hogy össze vissza kell rohangálnom a lakásban, mert elfelejtettem valamit. Átmentem a másik szobába, felmarkoltam Bentley ajándékát, és visszamentem hozzá. Teljesen abban a hitben, hogy még a ruhái rajta lesznek, és arra vár, hogy segítsek neki levetkőzni, hisz minden bizonnyal a nagyobb mozdulatok hatására, például a pólója levétele folyamán egy két sebe felszakadhatott. Ha segítettem volna, talán megúszta volna a dolgot, de nem várt meg.
Egy szál semmiben feküdt az ágyon, a kezeimből pedig majdnem leejtettem mindent meglepetésemben. Most jön majd csak a nehéz feladat, hogy arra figyeljek, amit éppen csinálok, nem pedig arra, hogy hogyan is fest ádámkosztümben. Szerencsére azért nem teljesen fedetlen, hisz egy törölközőt terített ágyékára. Az alsógatyáját igazán magán hagyhatta volna, de úgy tűnik erről más állásponton volt, mondta ugyan, hogy vannak intim területen is sérülései, de azért a remény halvány sugara még meg volt bennem arra, hogy azért némi ruhanemű maradni fog rajta.
Első meglepettségen nagy nehezen túljutva megyek az ágyhoz, és ülök föl mellé, és nyújtom át az ajándékot, majd tekintetét fürkészem, hogy vajon elnyerte-e a tetszését, vagy teljesen mellé lőttem?
- Ez kedves tőled, de igazán nincsen arra semmi szükség, hogy viszonozd az ajándékot. Tekintsd úgy, mintha nem is az lenne, igazából csak azért hoztam neked ezt, hogy megmutassam azt a helyet ahol olyan sok időt kellett eltöltenem. - Azt nem teszem hozzá, hogy egyedül, hiszen gyakorlatilag nem voltam egyedül, rengeteg ember él Angliában, de egyet sem ismerte, amikor kimentem. Jobb lett volna, ha már lett volna ott legalább egy ismerős, aki körbe vezetett volna a városban, hogy tudjam mikor hova is kell mennem, és ne tévedjek el, ami szerencsére csak kevésszer fordult elő, akkor is csak azért, mert elfelejtettem magammal vinni térképet, az okos telefonok GPS szolgáltatásához pedig nem igazán értek. Az utcatáblák pedig oly keveset mondtak el nekem a térképem nélkül, de szerencsére sikerült segítőkész embereket megállítanom az utcán. Sőt, az egyik alkalommal olyan is előfordult, hogy egészen el lettem kísérve az úti célomig, csak hogy biztos ne tévedjek el megint. Aminek később egy baráti kávézás volt az ára, de teljesen megérte.
Meglátom az ágyon, nem messze tőle, egy teli üveg tömény szeszt. Nekem nem lesz szükségem rá, ahhoz hogy érzéstelenítsem, és fertőtlenítsem a sebeit, neki pedig pláne nem lesz rá szüksége, ha csak nem akar egy nagy adag fejfájást és rosszul létet. Fogtam az üveget, és visszavittem a helyére.
Nem tudom, hogy hogyan is kellene ennek az átkötözéses dolognak neki állnom, először talán biztosra kellene mennem abban, hogy nem fog idő közben felpattanni, és elszaladni, csak mert véletlenül fájdalmat okoztam neki. Erre figyelni fogok, mert tudom, hogy már így is szenvedhet, nem akarom, hogy az ápolói gyakorlatom hiányossága miatt még rosszabb legyen neki. Végül fölé térdelek, ügyelve arra, hogy minél kevesebb helyen érjek hozzá, hisz az, hogy egyes helyeken nincsen, bekötözve az nem jelenti azt, hogy ott nem fájhat neki az érintés. Nem lenne muszáj így elhelyezkednem, de így ha menni akarna talán meg tudom akadályozni, hiszen először engem kellene félre dobnia.  
- Ha nagyon fájna, szólj, és akkor kerítek valakit, aki szakszerűen meg tudja ezt neked csinálni. - Lassan elkezdem leszedni róla a kötéseket, próbálom óvatosan csinálni, minden figyelmemmel arra koncentrálok, hogy mit is csinálok éppen, ami azért jó, mert így nem marad arra is kapacitásom, hogy esetleg az a tény fusson végig a gondolataim között, hogy milyen szépen kidolgozott felsőteste van. Ha káromkodik, próbálom csitítani, nem szeretem a trágár beszédet, igaz, jelen helyzetben nagyon is megértem, ha kiszalad pár ilyen a száján. Hamarosan az összes kötést leszedtem róla, legalább is azokat, amik a mellkasán és a vállain voltak, de hogy hogyan tovább, azon egy pár pillanatig gondolkozok, mert nem emlékszem egészen pontosan, hogy anno régen mi is volt a következő lépés. A hozott dolgok között kezdek el, kutakodni hátha eszembe jut, mi is a teendő. A kezembe kerül egy tubus, és már tudom is mi a következő lépés. Az ujjaimra nyomok a tartalmából, majd elkezdem nagyon finoman és óvatosan bemasszírozni Bentley bőrébe, ettől majd gyorsabban kell gyógyulnia a sérüléseknek, valamint fertőtlenítő is van benne. Ismételten csak arra figyelek, amit csinálok, minden mást próbálok kizárni, a hangján kívül, hisz ha egyszer is felnyögne, abba hagynám ezt az egészet és hívnék valakit, aki jobban ért ehhez az egészhez, mint én. De nyögés helyett csak halk sóhajokat hallok, és egy igen csak kellemetlen dolog történik. Zavartan túrok bele a hajamba, és próbálok egy kicsit feljebb menni, hogy merevedése ne érjen hozzám többet. Egy pillanatra nézek csak az arcára, látom, hogy Ő is zavarban van, ez valamilyen szinten megnyugtat, de ugyan akkor számtalan kérdést is vet fel. Hisz én nem csináltam semmi olyat, amivel ezt a reakciót kiválthattam volna nála, vagyis a teste ilyenfajta reakciójára csak azt a magyarázatot tudom adni, hogy időközben annyira kellemetlenül érezte magát, a közelségem miatt, hogy inkább másra gondolt, és az illető gondolatára így reagált a teste. A másik magyarázat pedig az lenne, hogy esetleg azt szereti, ha fájdalmat okoznak neki, erre izgul föl, de igazából egyik variációba sem fogok részletesebben belegondolni, csupán csak foglalkoztat, hogy vajon mi is állhat a dolgok hátterében.
Próbálok arra figyelni, amit olvas és arra, amit csinálok, de még így is egy-egy óvatlan mozdulat folyamán újra hozzá érek.
A felolvasást viszonylag hamar abba hagyja, és egy kérdést szegez felém, ami nekem eddig eszembe sem jutott. Azt hiszem, most egy csöppet bajban vagyok, de majd csak sikerül kimagyaráznom a dolgokat, legalább is remélem, hogy sikerülni fog.
- Wadenek nem hoztam semmit sem. Kiment a fejemből. Kérlek, ne áruld el neki, hogy neked hoztam valamit neki pedig nem. Nem szeretném, hogy mérges legyen rám emiatt. Az Ő  ajándékát az utolsó napok egyikén szerettem volna beszerezni, de így, hogy előbb jöttem vissza, már nem igazán volt rá alkalmam. - Nem is tudja elképzelni, hogy mennyire ment ki a fejemből az, hogy a testvérének is hozzak valamit. Azt nem fogom elmondani neki, hogy miért is felejtkeztem el Waderől, vagyis egyelőre nem szeretném, hisz igen csak kényes dolog miatt döntöttem a korábbi hazautazásomról, és a mostani szituáció is igen csak kellemetlen, legalább is nekem az, mert nem igazán tudom, hogy mitévő legyek.
- Minden rendben van az öcsémmel? Régen nem láttam, kissé aggódok is érte. - Az előző is tökéletes figyelem elterelés volt, de ez még inkább az, hiszen így nem arra gondolok, hogy milyen gondolatok fordulhattak meg Bentley fejében, hanem az öcsém iránti féltés veszi át az uralmat a fejemben. Nem szabadott volna elmennem, pláne nem ilyen hosszú időre, hisz ki figyelhetett rá addig, amíg nem voltam itt? Anyánknak van éppen elég baja, nem kell az neki, hogy egy problémákkal küszködő fiatalt kelljen pátyolgatnia és terelgetnie. Persze, sokan azt mondanák, hogy ha nem bírja, akkor erre miért nem gondolt hamarabb, de a fene se gondolta volna azt, hogy így fog kikötni, de ebben van némi szerepe a lábaim között fekvő férfinak is. Lábaim között… upsz, már megint nem jó gondolatmenet. Túlságosan is bűnös dolog arra gondolni, hogy milyen közel is van most hozzám, pláne arra, hogy milyen állapotban is van jelen pillanatban, és itt nem a sérüléseire gondolok. Apropó, sérülések…
Miután végeztem a krém bemasszírozásával, elnyúlok a gézlapokért, amiket óvatosan a sebekre helyezek, majd rögzítem őket, hogy ne csússzanak el. Ez egy rövid ideig le is foglal, már éppen szállnék le róla mikor nekem szegezi a következő kérdését.
- Nem, nincsen senkim sem. - Nem is értem igazából, hisz hogyan lehetne, ha csak most jöttem vissza? Talán távkapcsolatra gondolt valakivel, aki a gyönyörű Angliában maradt? Még csak az hiányozna.
Leszállok róla, majd fölmarkolom a sebeiről levett gézt és egy zacskóba pakolom őket, hogy több hely legyen.
- Megtennéd, hogy átgördülsz a hasadra, hogy a hátadon lévő sérüléseket is meg tudjam nézni? - Láttam, hogy ott is van, legalább is volt, amelyik géznek a szélét láttam az oldalán, csak azt nem tudom, hogy mennyi sérülése is van, amit át kell kötözni. Arrébb csúszok, hogy legyen helye megfordulni, közben pedig próbálom a falat nézni, vagy éppen az ölembe ejtett kezeimet, vagyis egyáltalán nem az ágyékán lévő törölközőt. Megkönnyebbülten szívom magamba mélyen a levegőt, mikor megfordult, és végignézek a hátán, de tekintetem lejjebb kalandozik fedetlen fenekére. Talán még sem volt olyan jó ötlet ilyet kérni tőle?
Óvatosan megpróbálom leszedni a kötéseket, de itt is van, amelyik sebe felszakad. Rosszul érzem magam. Nem a vér látványától, azzal semmi bajom sincs, csak az zavar, hogy tudom, fájdalmat okozok neki, pedig egyáltalán nem áll szándékomban, csak segíteni szeretnék neki.
- Talán egy szakképzett nővért kellett volna hívni. Biztos sokkal jobban meg tudta volna ezt csinálni, mint én. Neked van valakid?- a végén a kérdést óvatosan teszem fel, talán mert előre félek a választól? Igazán kiábrándító lenne azt hallanom, hogy igen, már pár éve boldog párkapcsolatban él valakivel. Az csak még rosszabb lenne, ha elkezdene mesélni, de ki tudja, talán pontosan az kellene ahhoz, hogy észhez térjek.
Ismételten nyomok egy kis krémet az ujjaimra, és elkezdem belemasszírozni a bőrébe. Viszonylag hamar végzek is vele, egyrészről azért mert igyekszek, másrészről pedig itt kevesebb sérülése van, mint a másik oldalon. Bekötözöm a sebeket, majd egy halovány mosollyal az arcomon nézek végig testén. Még nem mondtam, hogy megfordulhat, nem mondok semmit sem. Napbarnított bőre sima, olyan, amin szívesen végighúznám az ujjaim, csak hogy megtapasztalhassam, vajon milyen lehet hozzá érni?  Végigsimítani rajta? Tudom, már az előbb is éppen ezt csináltam, de akkor, azért mert kenőcsöt masszíroztam a bőrébe. A kettő pedig nem ugyan az.
A karom szinte teljesen magától emelkedik fel, hogy pár ujjamat a nyakától elindítva húzhassam végig finoman a gerince mentén, a fenekén át egészen a térdhajlatáig. Hosszú út, számtalanszor lett volna lehetőségem arra, hogy felkapjam a kezemet, de nem tettem. Csak akkor eszméltem fel, mikor már nyújtózkodnom kellett volna, hogy ujjaim tovább folytathassák útjukat. Hirtelen pattantam fel az ágyról, és mentem el egészen a szoba másik oldaláig.
- Ne haragudj, fogalmam sincs, hogy mi üthetett belém. - zavartan nézek magam elé, és még véletlenül sem nézek az ágy felé. - Maradj ott.  Rögtön keresek neked ruhákat. - A szekrényekben kezdek el kutakodni, hogy mindenből teljesen tisztát vihessek oda neki. Ez lefoglal egy rövidebb ideig. Egészen addig, amíg meg nem látom az alsónadrágjait. Találomra kiveszek egyet a fiókból, majd bezárom a fiókot egy laza mozdulattal.
- Említettél egy intim területen lévő sérülést is, amit meg kellene néznem. - fülig pirulva sétálok vissza az ágyhoz, és ülök le rá, hogy megmutassa milyen sérülésről is beszélt, amit át kellene kötözni. Ez igazán érdekes lesz. Vajon engedi egyáltalán, hogy én csináljam meg?