Egész nap céltalanul jártam keltem a lakásban. Lődörögtem jobbra, kicsit balra is, az emeleten, a földszinten, beleokvetetlenkedtem anyu gasztronómiai próbáiba, mostohaapus munkáját is megnéztem magamnak, kapcsolgattam tévét, nyomkodtam a gépet is, olvasgattam fellapoztam pár tankönyvet, de az órára pillantva minduntalan csalódnom kellett. Az idő nem haladt, vagy ha mégis csigalassúsággal vonszolta magát előre.
Aztán fél hét tájban elzavartak otthonról. Rám untak.
Tehát a kötött kinyúlt pulcsit és a szürke macskanadrágot szoknyára meg AC/DC-s pólóra cseréltem, a kényelmes egérmintás mamuszt bakancsra és elindultam.
Sétálgattam. Kisebb nagyobb csoportokhoz verődtem, ha találtam ismerőst, de különben halálra untam magam. Kb ja. Nyolc felé járt az idő, mikor bedobtam a törülközőt. Fiatal volt az este, de sosem voltam egy nagy partiarc. Egy idő után nagyon nehezen tudom csak elnézni ahogy a barátaim hullára isszák magukat és a hányásukban fetrengve röhögcsélnek valami ovis viccen.
Haza még nem akartam menni. Naná, hogy az egyik igazi meg a másik fél szülőm azt gondolja hogy szociálisan visszamaradott vagyok. Köszike, nem.
Nem tudom miért és hogyan, de valahogy eszembe ötlött a terv. Megkeresem Jared-et. Persze nyilván nem is emlékszik rám, de hatodikban nagy spanok voltunk. Elkapott a nosztalgia iránti olthatatlan vágy.
De hol keressem?
Logikus lenne otthon. Bár kevés esélyt láttam arra, hogy valóban otthon ücsörög szombat este, de próba szerencse. Jared sosem volt földre szállt angyal.
Hát csöngettem. Egy vén ipse nyitott ajtót. Kedvesen, a tőlem telhető legnagyobb mosollyal érdeklődtem...
Nincs itthon. A szobájában várhatok. A szoba? Emeleten. Megtalálod. A legnagyobb kupi.
Felcaplattam hát, és beléptem a legelső szobába amin megakadt a szemem. Festő állványok, meztelen nők portréi. Azannya. Volt ott minden. Vörös, fekete, fehér….vörös? Mintha az egyik maca ismerős lenne, de egyrészt nem esküdnék meg rá mert szar az arcmemóriám, másrészt meg amúgy is na…
Nem nagyon mertem beljebb merészkedni, tehát lapozzunk...a harmadik próbára aztán ráleltem A szobára. Beléptem.
Neki állhattam volna módszeresen átkutatni, de inkább az összképre bíztam az elvárásaim megfogalmazását. Mennyit változhatott Jared? Gondolom...vagyis nagyon remélem nőtt azért egy kicsit. Most is olyan gyakran váltogatja az iskoláit mint régen? Jár egyáltalán iskolába?
Átpakoltam a székre a ruhakupacot és lehuppantam az ágyára. Körbenéztem. Egy tipikus tizenéves, tipikus szobája.
Eldőltem és a plafonra szegeztem pillantásom. Vártam. Vártam, sokat sokat vártam. De senki nem jött, és Jared sem bukkant fel.
Unatkoztam tehát. Unalom, és ingerszegény környezet szorzata, összeadva az egész napos henyélésből adódó alapfáradtsággal...nehezen vagyok hibáztatható, ha töredelmesen bevallom, hogy magzatpózba gömbölyödve ért el az álom.
Aludtam, tulajdonképen mint akit agyon lőttek, és ezt az állapotot még akkor is fent akartam tartani, mikor tudatom szélén billegve léptek zaját hallottam valahonnan magam körül. Fél éberen, játszottam tovább az alvót. Hátha így maradhatok. Hátha nem is vesznek észre. Hátha...

- Ébren vagyok! -kiáltottam fel rémülten, mikor valaki rám próbált zuhanni. Minden életfunkcióm hirtelen égető szükségét érezte, hogy felberregve eszméletre hívja és beindítsa idegműködésem programjait. De sajnos ébredés után olyan vagyok mint a windows '98. Egy örökkévalóság, mire megtalálom a fájlokat, és akkor sem tudok mit kezdeni velük.
Jelenleg is, hatalmas álmos szemekkel bámultam Jarry-re, pontosabban a hátára, miközben ő próbálta előkotorni emlékezete poros mélyéről a nevem, arcom, közös múltunk nyúlfarknyi részleteit.
Én meg közben rekonstruálnám hogyan kerültem ide.
Lassan azért helyre álltak az építőkockák darabkái...buli, unalom, mentő ötlet, vénember, meztelen nők, szoba, és most Jared. Oké. Megvagyunk. A kóma szerű álom nem járt amnéziával.
- Így hívnak, igen...- bólogattam kicsit még kábán, de majdnem mosolyogva.
Meglepetten öleltem vissza. Meglepetten, mosolyogva...jó ha örülnek az embernek. Még akkor is, ha nem éppen...- Jared te részeg vagy? - kérdeztem kissé élesen. Persze semmi közöm hozzá és ugye szombat van, tehát sem jogom sem okom nincs felháborodni, mert tulajdonképen, én érkeztem hívatlanul, de akkor is...
- Unatkoztam, és gondoltam megkereslek...mert nosztalgia, régen találkoztunk, ilyenek...- vontam vállat zavartan. Mégis hogyan gondoltam? Hát hülye vagyok én? Nem is kérdés.
- De ha zavarok el is mehetek. Majd beszélünk máskor.
Kecmeregtem lábra, de aztán vissza is estem a fenekemre. Alsó végtagjaim teljesen elzsibbadtak a megerőltető alvástól, testsúlyom megtartására képtelennek bizonyultak. Tehát maradok még kicsit.
- Ez várható volt. - nevettem el magam.- Mesélj mi a helyzet veled? Még mindig gyakran váltogatod az iskoláidat? - biccentettem oldalra a fejem ahogy végig mértem. Határozottan nőtt ő is. De még mennyit. Vajon van barátnője? Kategorikusan megráztam a fejem. Kivertem a gondolatnak a csíráját is agyacskámból. Tíz perce látom, kb, és egyből nekiállok képzelegni, csak a külseje miatt is. 12 voltam mikor utoljára láttam, hatalmasat változhatott...de már mondtam, hogy akkor sem volt angyal...én pedig a jófiúkat szeretem. Szóval Jared elfeledve. Heh... - Az apukáddal laksz együtt? - kérdeztem végül, hogy eltereljem a gondolatom és a figyelmem a hosszúra nőtt csendről. Gondolom az a bácsi valami rokon lehetett.

- Mert én nem vagyok mindenki. - szúrtam közbe kissé gúnyosan. Sosem változom meg. Honnan tudná milyen vagyok most? Az meg természetes, legalábbis szerintem, hogy tizenkét évesen az ember nem issza le magát a sárga földig. De Jared... - Te sem változol meg sosem... de te miért vagy részeg Jared? - döntöttem félre a fejem. Már hallom is a választ. Mert mindenki más is az. Mert a pia jó. Mert ez a módi. Hát nagyon nem.
- Ne örülj előre. Ha kell simán lábra állok és megyek. - mint Jézus a vízen. Szaladok. Részeg emberből akármi kitelik, ezért is vizslatom bizalmatlanul Jared-et is, készen arra, hogy bármilyen gyanús mozdulatára gondolkodás nélkül, szinte reflexszerűen tökön térdeljem, és kiszaladjak. Remélem kitalálok ebből a kastélyból.
Hosszasan, hang nélkül bámultam rá.- Így végül is kényelmesebb...- mondtam megfontoltan, csendesen. - És hogy találkoztatok apuddal? Megkerested? Vagy ő kezdeményezett? - nem is tudom miért érdekelt ez a dolog. Talán hogy eltereljem a figyelmem Jared irtózatosan hülye felfogásáról.
- Szerintem...- kezdtem bele, de aztán elharaptam a mondatot. Egyáltalán nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy megosszam vele a véleményemet. Egyáltalán nem ismerjük egymást, évek óta most látjuk egymást először. Nem tudok róla semmit. Szóval visszafogtam magam, és egy diplomatikusabb kérdést tettem fel inkább: - Mit jelent az, hogy olyan sok alkoholt...? Mi volt eddig a normális?
Nem tudom miért, de egyből felvettem azt a tipikus pszichológusokra jellemző, kifürkészhetetlen arckifejezést, és kíváncsi hanglejtést, amit az anyámmal folytatott beszélgetések során vettem magamra. Olyan tisztára mintha én lennék a terapeutája.
- Persze hogy járok. Nekem nincs értelme magán tanárt fogadni. Nem igazán szoktam kicsapatni magam a sulikból. - mosolyodtam el incselkedve, és a kérdésére nyújtózva dőltem vissza hanyatt, az ágyra. - Nagyon is...- mosolyodtam el. - Még szép, hogy aludtam. Tudod mióta vártam rád? És te nem jössz és nem jössz, nekem meg nem volt sok kedvem az apuddal trécselni. Nem tűnt túl jókedvűnek...- jegyeztem meg homlok ráncolva, és megpaskoltam magam mellett az ágyat, hogy üljön ide, mellém. A szék messze van, sötét is van, nem látom az arcát. Ami egész kellemes annak ellenére, hogy a pia már elmosta a vonásait.