Ashlyn Portia Day

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: kitartó, érzékeny, empatikus, jó hallgatóság, vidám, optimista, önálló

◆ negatív tulajdonságok: türelmetlen, kicsit könyörtelen, makacs, megalkuvásra képtelen, szétszórt

◆ egyebek: rajongok a gyorséttermekért.
Egy second-hand shop-ban dolgozom

Történet vagy szerepjátékos példa

- Nem lehetsz ennyire hülye!
Zárt ajtók mögött, párnáim és paplanom alá menekülve is hallottam a vita zajait. Makacsul, akaratosan szüremlettek a kulcslyukon, és áramlottak el felém, sötét gomolyagként rám nehezedve.
Pofon csattant. Elegem lett. Idegesen rúgtam le magamról az ágyneműt, és caplattam a gardróbom irányába. Válogatás nélkül szórtam ki a ruháim és tömködtem egy sporttáskába.
Végül magam is felöltöztem. Telefon, kulcsok zsebben. Feltéptem az ajtómat, és lerobogtam a lépcsőn. Nem érdekelt ha meghallanak. Őket sem izgatta, hogy gyakorlatilag órák óta üvöltöznek egymással, hát az én szökésem sem fog több vizet zavarni.
Angolosan távoztam a hátsó ajtón. És pattantam be a picike kocsimba, és hajtottam el a város másik felére.
Idegesen pillantgattam a visszapillantó tükrébe. Követnek? Nem. Ugyan miért követnének? Holnapra esetleg feltűnik nekik.
- Tomo! – üvöltve dörömböltem a panel lakás ajtaján.


Egy évvel később…
A legelső közös étkezés anyu nélkül. Minden szépen indult, vagy végződött, nézőpont kérdése. Tomo is végre hazalátogat néha, én is hazaköltöztem, apu is egyre több időt tölt otthon. Nincsenek viták, nincsen sírás, nincs tányér csapkodás. Jut eszembe…új étkészlet.
Hárman ücsörgünk az étkezőben, csend van, de nem az a kínos tömény némaság ami eddig megülte a közös alkalmakat. Ez a mindenki eszik és a tányérjával van inkább elfoglalva csönd. Amit apu bejelentése vágott ketté, és perzselt fel.
Randik. Új nő. Eljegyzés, esküvő, koszorús lány, tanú, templom, nászút, franciaország, hogy mi?
Tátott szájjal néztünk rá.
- Dióhéjban ennyi. – mosolyodott el kényszeredetten és egy újabb adag húst szúrt a villájára, csak hogy ne kelljen magyarázkodnia.

Dióhéjban?
Dióhéjban most ülök apám esküvőjén, a templomi szertartás kellős közepén, genetikai anyukám mellett, aki konkrétan halálra unja magát.
Nem igazán beszélgetünk, pedig jobb lenne, ha ápolgatnánk a kapcsolatunkat. Két hét múlva úgyis megint összeköltözünk.
Apu és a felesége a lehető leghülyébb helyzetet teremtették meg ezzel. Franciaországba akarnak költözni, új életet kezdeni. Én nem. Tomo igen. Tehát ők mennek, én maradok. Nincsenek nagyszülők, csak egy bolond nagybácsi, az elmegyógyintézetben.
Mi a megoldás?
Anyuhoz költözöm. Anyuhoz és az ő új családjához, ugyanis ő is bepasizott. Halleluja.
„What is love.
Oh baby, don't hurt me.
Don't hurt me no more.
Oh, baby don't hurt me.”
Döbbenten fordítottam oldalra a fejem. Anyu heves bocsánatkérések közepette ügetett át a padsorokon, és keveredett heves, suttogva elrebegett szóváltásba ki tudja kivel…
Van ami sosem változik.
Sóhajtva néztem utána. Két hét és hozzáköltözöm. Hozzá és az új családjához. Éljen. Ha jól tudom lesznek mostohatesóim is. Vagy csak egy? Homlokráncolva meredtem a papra. Aztán apura. Vállat vont.
Mindenkinek jobb így. Ezt elhiszem, és nem is vagyok mérges, nem okolom egyiket sem. Szimplán nem passzoltak össze. De mégis miért vártak a válással 20 évet? Minek erőltetni az ilyesmit?

-Haza jöttél Kincsem? – hajolt ki anyu a konyhából. Válaszra nyitottam a szám, de a sikítása elfojtott mindent. Rémülten rontottam be hozzá, de csak annyit láttam, hogy a sült hús lángra kapott, de égett már a függöny is, anyu pedig egy üveg fehérbort akar a tűzre locsolni.
- Jézusom…
Miután minden elúszott a poroltó trutyijában (mostohaapus mindenre felkészült. Szerencsére nincsenek illúziói anyu főzéstudományát illetően), fáradtam rogytam le az egyik székre. Nem fogok unatkozni. Ha belegondolok, hogy most Párizs utcáit járva flörtölhetnék csíkospólós francia srácokkal…belesajdul a szívem.