Ez egy nagyon fontos meccs. Hallom, ahogy a tömeg felmordul és egy emberként tör ki hangos üdvrivalgásban. Kilépek a sötétből, a zene hangosan dübörög, át az egész testemen. Érzem, ahogyan az adrenalin végigdübörög a testembe. Két tagbaszakadt, hatalmas biztonsági ember halad mellettem. Akkor most biztonságban kéne magamat éreznem? Bocsánat, de inkább nem teszem. Végtére is milyen bokszoló lennék, ha félnék? Nem is én akartam testőröket meg a velük járó hacacárét, hanem az edzőim. Szerintük fontos a testem védelme; kérdem én, akkor miért állok ki egyáltalán a mérkőzéseken? Hisz előbb vagy utóbb úgyis megsérülök.
Most nem szabad erre gondolnom. Nem szabad feleslegesen túl pörgetnem magamat. Most csak a mérkőzésre szabad koncentrálnom. Győznöm kell, túl régóta tervezem már ezt a meccset. Nem vagyok veretlen, egyszer kikaptam. Fiatalnak számítok a profi ökölvívók között. Igaz, hogy számtalan gála van a hátam mögött, de ez nem jelent semmit. Főleg, hogy a ma esti ellenfelem egy robusztus állat, aki már csak a nézésével is százak halálát tudná okozni. Kár, hogy egy súlycsoportba tartozunk. De míg én az érték alsó határát súrolom, addig ő a felsőt.
Azt mondják, jó vagyok. Egy tehetséges újonc, akiben még sok lehetőség rejlik. A sajtó lecsapott rám, csámcsognak és mindenről tudni akarnak. Vájkálnak a múltamban, a jelenemben. Interjúkat, fotózásokat és reklámokat akarnak velem csinálni. Nem élvezem, utálom. Nem vagyok én az az ember, aki kedvére mutogatja magát. Amúgy is apám mindig előtérben van, felesleges még egy Gomernek hírverést csinálnia. Bár tisztában vagyok vele, hogy a nyerési statisztikáim miatt most megugrott a rajongótáborom, azonban tudom, hogy ez csak egy átmeneti állapot. Addig, míg nem találnak egy új csillagot, ami fényezésre szorul. Viszont nem bírják felfogni, hogy én nem várom el a dicsőítést. Egyszerűen csak játszani akarok, meccseket nyerni, gálákon részt venni.
Rálépek a dobogóra, lehajolok. Belépek a ringbe. A szívem izgalomtól püföl belülről. Nincs jobb a felpörgető adrenalinnál. Megropogtatom párszor a nyakamat. Körbefordulok, körbejárom a ringet. Nem tudom megszokni, hogy a tömeg éljenez, pedig még el sem kezdődött a meccs. Elhal a bevonuló zeném, és rögtön utána felcsendül az ellenfél dala. Ez a rész nem érdekel, kikapcsol az agyam. Nem rólam szól, nem nekem. Lehunyom a szememet. Most a győzelem a fontos, sok pénzt tudok szerezni. Bár ez sosem számított.
Tény, hogy apámnak van elég. Sőt, több, mint elég. De tőle kérni, olyan mint levesbe kutyagumit tenni. Senkinek sem szabad kérni. Csak egyetlen egyszer kérnék tőle kölcsön, és észre se venném, már a jogi egyetemen koptatnám a padot. Úgyhogy én abból köszönöm, de nem kérek.
-
Gomer!Sok éve nem láttam már apámat. Azt tudom, hogy elvett egy nála jóval fiatalabb nőt. Ha jól emlékszem, akkor nagyjából negyven év lehet köztük a korkülönbség. Már feladtam, hogy megpróbáljam érteni apámat. Őt biztos, boldogítja az a tudat, hogy kell a fiatal csitriknek. Nem tudom... Szerintem inkább kétségbeejtő. Bár a viszonyunk sosem volt jó, sőt kifejezetten rossz, ebben a kérdésben sajnálom. Olyan könnyes esik szerelembe, nem is veszi észre, hogy a nők többségének csak a vagyonára fáj a foguk. Én nem fogom elkövetni ezt a hibát. Több éve figyelek, hogy senkit se engedjek közel a szívemhez. Egyedül a nagyanyámnak van ott bérelt helye, rajta kívül senki más még csak szóba sem jöhet.
-
Gomer! Összerezzenek. Megint elgondolkodtam. Nem jó jel ez, ma túlságosan is szétszórt vagyok. Márpedig ebben a sportban ez nem megengedett. Egy kézmozdulattal jelzem az idegtől izzó edzőmnek, hogy figyelek. Nem érzi magát megtisztelve, pedig ha tudná, milyen nehéz belőlem valami figyelmet is kicsikarni, ha én azt nem akarom. Őt persze ez nem zavarja, kérés nélkül sorolja fel Alejandro paramétereit. Mintha már nem tudnám oda- vissza az egész életrajzát!
-
Gomer! A szentségit, Garett!- sosem bír a rendes nevemen hívni.-
Így akarsz a ringbe szállni?Felpattanok, és az alacsony ember fölé magasodom. Leüthetném, azt csinálhatnék vele, amit csak akarok. De nem teszem, ő az edzőm. És amúgy is, előttem van még egy meccs, azt le kell játszani. Egy éles kong hang, és az edzők kimásznak a ringből. Már csak hárman maradtunk.
Alejandro. A bíró. És én. Tizenkét menetben.
§0§0§
Ordibálás. Morajlás. A tömeg őrjöng, lecsillapítani őket lehetetlen. Az orrom reccsent még a harmadik menetben. Jó pár monokli színeződik a szemem alatt. A tarkóm sajog. A végjátékban vagyunk. Nagyon úgy néz ki, hogy ellenfelem kiütésre játszik. A helyében én is így tennék. Legközelebb nem vállalok el ilyen harcot. Megjegyzem, szerintem jóval több, mint kilencven kilogramm. Bunkó módon üt, és aljasan próbál előnyre szert tenni. Én már a bíró helyében rég leléptettem volna. Ekkora egy sportszerűtlen alakot! A kong megszólal. Vége. Ennyi. Megkönnyebbülten emelem le a fedezékemet, kemény egy menet volt. Nyújtom a kezemet, ő felém fordul. Minden gyors, az idő egy pillanatjában történik. Védekezni sincs erőm. Elzuhanok, mint valami tehetetlen rongybaba. Elsötétül az aréna és már csak egy gondolatom marad; túl szép volt az a két ütés a szemeimre.
§0§0§
Apró hangok, inkább hangfoszlányok. Mintha fentről jönnének. Suttogások. Megtört, síró nő hangja. A közelben sziréna visít. Mozdulni akarok, felkelni. Ha lenne erőm, azt tenném. De nincs. A sötétséget viszont már utálom, kinyitom a szememet. Nem változik semmi. Ez különös. Lehunyom, kinyitom a szememet. Még mindig semmi. Egyre kétségbeesetten próbálkozom. Rángatom a kezemet, ami valahova le van kötözve. A nagyanyám szívszaggató hangját bárhol felismerem. Hol van? Miért nem látom?!
-
Mr. Gomer...- nem! Nem érdekel.
Hallani sem akarom. Hol vagyok? Hogy fekszem? Hol fekszem? Mióta vagyok itt? Összeszorítom fogaimat, érzem, kiserken a vérem. Mint valami őrült úgy rángatom a béklyóimat.
-
Siessen, hozzon nyugtatót!Nem! Nem kell. Értse meg, nem kell! Nekem csak magyarázat, magyarázza meg valaki. Látni akarok. Nem akarok megvakulni. Egyszerűen nem, és nem. Lehetetlen. Éles szúrást érzek bal karomon. Vagy az a jobb? Istenem, már nem tudom melyik az. Látnom kell! Folyamatosan tompul az agyamat. Hogy a francba?!
-
Mr. Gomer...- nem! Nem figyelek rá, nem akarom hallani.-
... így tehát az ütés következtében...Hátravetem fejemet. Nem, nem. Nem akarom hallani. Én rokkant lettem, egy szerencsétlen. Akkor most már botom is lesz és kutyám? Egyedül sehova sem fogok tudni menni? Nem! Nem akarom leélni így az életemet. Semmi rosszat sem követtem el. Én ezt nem érdemlem.
-
... emiatt a retinája elszakadt- fejezi be az egyik mondatát. Hogy ki? Azt nem tudom.-
Uram, ön ideiglenesen megvakult.§0§0§
-
Nem, nagyi- sóhajtok fel, és pakolom odébb segítő kezeit az útból.-
Nem szabad nehezet cipelned.Két hónap telt el azóta a gála óta. Miután kórházba kerültem, egy hétre rá ki is engedtek. Nem tudtak velem mit csinálni. Pszichológust fogadtak mellém, csoport terápiára kell járnom. Felírtak ugyan a várólistára, de esélyem a nullával egyenlő. Ahhoz még több pénz kéne, nekem pedig annyi nincs. Szereznem kell valahonnan. Öröm az ürümben, hogy apám halálával örököltem egy jelentősebb összeget. Ami most kivételesen jól jön. Azonban nagyanyámtól tudom, hogy apám legutolsó felesége, az özvegy, kapta az örökség nagy részét. Ezért jöttem vissza, tékozló fiú hazatér. Azzal a különbséggel, hogy én nem bánok semmit. Nekem csak a pénz kell, hogy előbbre kerüljek a várólistán. Ha nem segítenek nekem időbe, akkor örök sötétségre leszek kárhozatva...