Alessandro Antonio Di Salvatore

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
Higgadtan tudom kezelni még a legdurvább szituációkat is, nem hagyom, hogy az érzelmeim (azok a nem létezők) eluralkodjanak felettem.
Általában megfontolt vagyok, és okosan kitervelem a stratégiát, ha valami komolyabb ügyről van szó. Semminek sem szoktam felkészületlenül a közepébe csapni; legyen szó üzletről vagy magánéletről, mindig megfontolom az adott lehetőségeket, és a számomra legkedvezőbbet választom.
Ritkán, de azért előfordul olyan helyzet is, hogy hirtelen kell döntenem, ám szerencsére az ilyen eseteket is jól tudom kezelni, hála az eddigi tapasztalataimnak.
Értek az emberek nyelvén, és nem esik nehezemre a fejükbe látni, hogy megtudjam mifélék, mik az álmaik, vágyaik, stb. Ezáltal könnyedén tudom őket manipulálni, noha az efféle tevékenység nem tartozik a kedvenceim közé. Jobban szeretem a nyílt játszmákat, amikor szemtől-szemben megy a dolog.
Maximalista vagyok, és ugyanezt a munkamorált az embereimtől is elvárom, hogy maximálisan teljesítsék a rájuk bízott feladatot. Amennyiben ez nem sikerül és kudarcot vallanak... hát jobb, ha nem kerülnek a szemem elé. Illetve ez előbb-utóbb elkerülhetetlen, hiszen a világ végéről is képes vagyok előásni valakit, hogyha meg akarom találni.
Nehezen lehet kihozni a sodromból, ritkán borul el az agyam. Általában ha valaki a nem tetszésemet váltja ki, annak egy szemernyi jelét sem mutatom. Ettől függetlenül kinyírom az illetőt, vagy minimum megleckéztetem, de mindezt higgadtan, érzelmek nélkül, semleges arckifejezéssel.
◆ negatív tulajdonságok:
Rideg vagyok és érzéketlen. Kevés olyan dolog van, ami képes belőlem érzéseket kiváltani. Túlságosan kiégtem már ahhoz, hogy nagyobb érdeklődést tudjak mutatni bizonyos dolgok iránt. Persze akadnak kivételek, de ennek száma igen csekély.
Hogy miért vagyok ilyen? Ez egy nagyon jó kérdés, és csakugyan számtalan okot tudnék rá mondani, de kérdem én; minek? Abszolúte feleslegesnek tartom az okokat is, csakúgy, mint az érzelmeket. Egy cseppet sem sajnálom, hogy ennyire érzéketlen vagyok, hiszen ez élet így sokkal könnyebb és kedvezőbb. Jó, néha előfordul, hogy úgymond hiányosnak és üresnek érzem magam, de szerencsére ez az állapot nem tart sokáig.
És hogy mi tud belőlem komolyabb érzelmeket kiváltani? Talán nem meglepő, hogy a nők... Nyilván ezzel még sok férfi így van, hogy a nők képesek az őrületbe kergetni őket. Szívesen beállnék én is a sorba, és csatlakoznék, mondván, hogy velem is csakugyan ez van. De nem, az én esetemben ez sokkal összetettebb, sokkal rosszabb. Nekik.
A nők számomra csupán eszközök, amiken kiélhetem a különféle perverzióimat. Igen, ilyenkor érzem azt, hogy élek. Hogy miféle perverzióim vannak... az szituációtól, nőtől, és leginkább a hangulatomtól függ. De nem kell aggódni, bőven van elegendő ahhoz, hogy én jól érezzem magam. Ők kevésbé, de ez engem egy cseppet sem érdekel. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy tisztelem őket. Egyszerűen nem érdekel, hogy mit éreznek, mert számomra játékszerek. Ám mint a legtöbb gyerek, én is féltem a játékaimat. Nem is féltés, inkább birtoklási vágy, hogy más ne játszhasson velük, mert ők az enyémek. Na és ez esetben van az, hogy képtelen vagyok tisztán gondolkodni, továbbá szó szerint elborul az agyam, ha valaki hozzá merészel érni az én játékszeremhez. Nem tehet ilyet, mert az enyém. Amennyiben mégis megteszi, levágom a kezét. Minimum. És minél nehezebben megszerezhető egy játékszer, nekem annál jobban kell. Hiszen az a játék, amivel sokat játszott az ember, idővel unalmassá válik. Azt eldobom... Természetesen akkor sem lehet másé, csak az enyém. Az már mellékes, hogyha egyszer már ráuntam, soha többé nem veszem elő, helyette hagyom, hogy a polcon porosodjon. Ez van, ez vagyok én. Az egyedüli gyengéim a nők.

Történet vagy szerepjátékos példa

- Ejnye, Chris… - rázom meg csalódottan a fejem. - Most mégis mit csináljak veled? – kérdezem a székhez kötözött, itt-ott lila foltokban pompázó fickótól. Christiano, avagy elterjedtebb nevén; Enyveskezű Chris. Találó név, ha azt vesszük, hogy milyen simlis ez az alak. Képes lenne eladni akár a saját anyját is, feltéve, ha cserébe jól megfizetnék. Azonban Chris elkövette azt a nagy hibát, hogy ahelyett, hogy az anyját adta volna el, sokkal inkább az én levesembe köpött bele. Az én szállítmányomból próbált lopni, amit én értelemszerűen nem nézek jó szemmel. Nem is igazán értem, hogy ezt mégis hogyan gondolta. Vajon azt hitte, hogy nem fogok rájönni? Ezek szerint akkor még nem ismer eléggé… Ez bizony nagy pech. Neki.
- Tudod, hogy nem szeretem, ha csalódást okoznak nekem – pillantok rá egykedvűen, miközben a kezem ügyében lévő kést tisztogatom. Kés? Sokkal inkább fogpiszkálónak mondanám, de hát ezek a barmok nem voltak képesek hozni egy rendes filézőt, amivel kifilézhetném a mi kis Enyveskezűnket. Nehéz manapság jó munkaerőt találni, én mondom!
- Tehát akkor elcsiripeled nekem végre, hogy mégis hogyan jutott eszedbe ez az ostobaság? – közelítek felé kimért léptekkel.
- Sa…sajnálom – nyöszörgi vérszegényen. Az ilyesfajta nyöszörgés nem éppen kedvemre való. Egy nőtől más lenne, az kifejezetten tetszene, felizgatna. Mint a legtöbb férfit úgy általában. Na de ez… kritikán aluli.
- Kérlek, bocsáss meg! Soha többé nem fordul elő! – folytatja. Mindezzel csak önmaga alatt vágja a fát. A nyöszörgésnél már csak a könyörgést utálom jobban. Vagyis nem utálom, hanem idegesít. Egyszerűen irritálnak az ilyen szituációk. Most is már kezdem unni ezt az egészet. A szánalom számomra csupán egy fogalom. Mint érzés már rég kihalt belőlem, illetve az is lehet, hogy sosem volt. Ezt nem tudnám pontosan eldönteni. Annyi a lényeg, hogy nem szánok meg senkit, így ebből következik, hogy eszem ágában sincs neki megbocsátani. Az lenne csak az év vicce!
Unom már a fogpiszkálót, inkább más módszer után nézek – döntöm el, s ezzel az elhatározással dobom el a kést, ami aztán Chris székénél landol. Majdnem eltalálta a férfiasságát, de én azért ügyeltem rá, hogy végül a találat célt tévesszen. Nehogy még azt állítsák rólam, hogy szadista vagyok.
- Köszönöm – hálálkodik, csak nem értem, hogy miért.
- Szívesen – vonom meg könnyedén a vállamat, majd előhúzom a pisztolyomat a tokjából, és egy határozott mozdulattal fejbe lövöm. Chris halála fájdalommentes volt, szinte azonnal szörnyet halt, hála a hatásos lövésnek. Pedig közvetlen az irodám alatt van egy alagsor, ahova egy akvárium lett beépítve, telis-tele cápákkal. Ez a kreatív agyszülemény a feleségemnek köszönhető, kettőnk közül mindig is ő volt a kreatívabb. A kis szadista sok kellemetlen élménytől megszabadított. Konkrétan a holttestektől. Mert ugyebár, ha nincs hulla, a rendőrök hiába szimatolnak, ha nem találnak semmit. Csak legfeljebb a cápák gyomrában… De ha ott van kedvük körülnézni, hát ki vagyok én, hogy megállítsam őket?
- Főnök! – lép be az ajtón egy másik alkalmazottam, egy másik jómadár. Vet egy pillantást a halottra, majd megszólal. – Megtaláltuk a lányokat.
Na, ez már zene füleimnek! Az én drága unokahúgaimat már évek óta kerestetem megállás nélkül, és az a sok erőfeszítés most végre meghozta gyümölcsét.
- Hol?
- Amerikában vannak, Las Vegasban.
Felvonom a szemöldököm, ez most meglepett. Mégis mi a jó fenét keresnek ott? És én miért vagyok még mindig itt? Azonnal meglátogatom őket, hiszen már biztosan hiányolják a nagybátyjukat.
- Ez esetben illetlenség volna megvárakoztatni őket – húzódik kaján vigyor a képemre. Csajok, a lehető legnagyobb hibát követtétek el, mikor megléptetek előlem. Jobb, ha felkészültök a legrosszabbra, mert bizony nagyon nehéz lesz kiengesztelni engem.