Hogy hogyan is kerültem ide? - néztem fel nagyokat pislogva. - Nos ez hosszú történet, úgyhogy inkább gyere és ülj le! - csúsztam arrébb a kanapén. - Szóval... az egész úgy 24 évvel ezelőtt kezdődött, Shanghaiban. Az egész gyerekkoromat ott töltöttem. Áh, a gyermekkor... Most jöhetnék azzal, hogy jaj de jó volt, anyunak és apunak sok pénze volt, mindenem megvolt, vagy azzal, hogy jaj de rossz volt , szegénység meg nélkülözés brü-hü-hü. De mindkettő hazugság lenne... Totál átlagosnak számító családban nőttem fel. Egyke vagyok, ez a kínai egy gyermek politikának volt köszönhető, de nem bánom. Ja meg valószínűleg annak is, hogy a szüleim elváltak, mikor 10 voltam... Anya nem bírta apám munkamorálját, meg természetét sem... Meg... Oké, igazából gőzöm sincs, hogy miért is házasodtak össze... Na mindegy. Közben csináltam azt, amit a többi gyerek, játszottam meg iskolába jártam. Utóbbiban elég sokat vártak el a szüleim. Tudod van az az idióta vicc/sztereotípia, hogy az ázsiai szülők a csak kitűnő tanulókat akarnak gyerekként akik később ügyvéd vagy orvos lesz. Ez nem mindenhol igaz. Nálam mondjuk igen, mondjuk közrejátszott az, hogy apám orvos és emiatt engem is annak szántak... Igazából ezzel nem is lett volna semmi baj, mert kíváncsi természet vagyok és szeretek érdekes dolgokról tanulni. De a nyomás, meg a stressz... Arról majd még később bővebben is szót ejtek. Hol is tartottam? - gondolkoztam el egy másodpercre. Közben felálltam és a sminkasztalomhoz sétáltam. Este lesz egy kuncsaftom, talán nem ártana elkezdeni készülni rá. A tükörből a jól megszokott arc köszönt vissza. Sikítottam is volna, hogyha nem. Hosszú, fekete hajam szerintem kibontva hagyom. Csokoládé barna, mandula vágású szemeimet mindenképp ki fogom húzni, az ajkakra pedig vörös rúzs fog felkerülni. Elkezdtem felapplikálni az alapozót a világos bőrömre. Emlékszem, mikor ide költöztem sokan szóvá tették, hogy „sárga” létemre nem vagyok elé „sárga”. Én erre csak a szemet tudtam forgatni mindig is. - Ja igen: miután elváltak a szüleim én maradtam anyával és a nagyival Shanghaiban, eközben apám az Államokba költözött valami munka miatt, vagy bánom is én, hogy miért! Aztán... olyan 16 éves lehettem, mikor anya nagyon beteg lett... - meg kellett állnom. A gombóc ismét összegyűlt a torkomban. Azt hittem, hogy ennyi idő után majd tudok normálisan beszélni erről. Vettem pár mély lélegzetet, majd folytattam: - Tüdőrák. Tudod, az elég gyorsan el tudja vinni az embert, anya szervezete 3 hónap után adta fel a küzdelmet. Képzelheted, hogy milyen állapotban voltam utána egy jó ideig. Ha nem azok lettek volna a barátaim akik, talán még most is a szobámban gubbasztanék. Oh, az én drága jó barátaim. Elég jó kis csapat volt, szinte több időt töltöttem velük abban az időben, mint otthon, állandóan együtt lógtunk és szórakoztunk. Bár sokak – különösen a nagyanyám – szerint nem éppen a legjobb hatást gyakoroltuk egymásra. - távoztam a sminkektől és a szekrényem felé vettem az irányt. Én szívesen ellenék egész nap ebben kis rövid farmerben és ingben, amiben most vagyok, de a munka mást követel. Imádok vásárolni, különösen ruhákat, ez meg is látszik a szekrény méretén. Magamat ismerve ez bele fog telni egy kis időbe, mire kiválasztom. Még szerencse, hogy a cipőknél ez már gyorsabban fog menni, a 164 centimhez és karcsú alakom miatt egyértelmű, hogy tűsarkú lesz rajtam este. Miközben ruhák között kutakodtam folytattam tovább a mesélést. - Oké, bevallom, hogy nem ártatlan kis báránykák voltunk, de hé! Valamikor ki kell tombolnia magát az embernek, és arra nem az ifjú kor a legideálisabb? - vigyorogtam zavartan, ahogy az emlékek előjöttek bennem. - De azért meg van az oka, hogy mostanában miért nem keresem többük társaságát... Az elszakadással tőlük különösebb baj nem volt, ugyanis amint befejeztem a gimnáziumot nagyi kijelentette, hogy ő már nem bírja a „lázadásomat és a szemtelenségemet” és emiatt az apámhoz küld, akit amúgy a válás óta alig – alig láttam, és haragudtam rá, hogy anyám temetésére nem jött el... „Nagyszerű” gondoltam magamban, de nem tehettem mást. Tiszteletben kell tartani az idősebb szavát. Így kerültem az Egyesült Államokba, de ekkor még a terveim között sem volt Las Vegas. Apám felügyelete alatt élni egyet jelentett a jelentkezéssel egy orvosi egyetemre és annak elvégzésével. Azonban koránt sem így alakultak a dolgok. Felvettek, el is kezdtem járni, tanulni meg minden. De a nyomás akkora volt ott már rajtam, állandóan idegeskedtem, alig ettem, rágtam a körmömet. Úgy éreztem egyszerűen összeroppanok. Nap, mint nap olyan volt, mintha fuldokoltam volna. Aztán ahhoz még hozzá jöttek a gyakorlatok, ahol ha vérrel volt dolgunk én szinte minden egyes alkalommal a nővér szobában kötöttem ki. Ezek után gyűjtöttem erőt ahhoz, hogy szembe tudjak állni apámmal és kijelenthessem neki, hogy én ezt nem fogom csinálni. Bíztam benne, hogy megérti majd. Nem jött össze. Úgy emberrel én még nem veszekedtem és ordibáltam, mint aznap este az édesapámmal. Annak a vitának az eredményeként másnap összepakoltam és egy szó nélkül távoztam. A közeli buszállomáson megvettem az elsőként induló járatra egy jegyet. A busz itt tett le, Las Vegasban. Először egy kocsmában dolgoztam, mint pultos. Szerettem azt a munkát. Szinte minden vendéggel elbeszélgettem legalább egy kicsit. Így hozott össze a sors a jelenlegi főnökömmel. Ő is betért párszor oda, és a sokadik beszélgetésünk után ajánlotta fel, hogy próbáljam meg az escort munkát. Én pedig gondoltam, hogy miért ne? Elég hamar rájöttem, hogy ez a nekem való: beszélgetni, értelmesen társalogni kell, esetleg egy kicsit színészkedni... Nem kell túlstresszelnem magam rajta. Kell – e ennél nekem több? Nem. Meg vagyok elégedve a mostani életemmel? Noha azért van pár dolog, amit másképp tennék a múltban (már, ha az időutazás reális lenne), úgy gondolom, hogy nekem most így tökéletes. Szóval igen – bólintottam vigyorogva.