Az angyali szépségem megmaradt, csupán hibátlan lelkem fényét zabálta fel a sötétség, s torzította egykoron szelíd lelkemet vérszomjasan kapzsivá. Én az vagyok aki, az lettem, amivé tettek és ezt már elfogadtam. Az előnyeit nézem és nem a hátrányait, élni akarok, nem egy sírban fetrengeni. Nem vagyok jó, nem vagyok rossz, ne skatulyázz be, ha megteszed, az már a te bajod, ha meglepetést okozok.

 Ki az aki viszont akarja látni tetteinek következményeit? Hát én nem! Nekem semmi kedvem sincsen hozzá. Nem számít, mit tesznek veled. Nem számít, ki néz rád ferde szemmel. Te erre születtél. Mások elvehetik, ellophatják - de csak, ha könnyelműen hagyod. Csak, ha engeded. Egyetlen barátomnak nevezhettem Thomas-t, aki jobban megértett, mint bárki más(apán kívül, de ő megint más). Össze voltunk nőve, de szó szerint. Mindent együtt csináltunk, rejtjeleket találtunk ki, egyszer pedig felástuk az egész játszóteret, mert valamelyikünknek valahonnan eszébe jutott, hogy biztos kincset rejtettek alá. Hogy miért pont oda, azt már egyikünk se tudná megmondani – van egy olyan sanda gyanúm, hogy akkor sem tudtuk volna. Ekkor voltunk 9 évesek, de már ekkortájt is eléggé lázadó típus voltam, apám nevelt, szóval ez érthető. Páran a suliban kinevettek emiatt minket, de én…engem csak ne nevesen ki senki, így 3 gyerek miattam került kórházba. Apa pedig nem volt boldog. De valahol mélyen tuti büszke volt a lányára. Tízen négy éves koromban kezdtem felnyíratni a hajamat, fülbevalókkal és piercingekkel látva el magam, aztán nyertem egy gitárt is. Hogyan? Egy pályázat volt, megnyertem. Mert nyernem kellett.  Ártatlan külső, ördögi belső, nem is, mert őrült!
Thomassal becsapódtunk egy bandába, öten vagyunk összesen, én vagyok az egyetlen csaj és én minden percét élvezem az együtt töltött időnek. Mindünk túl heves, önfejű és csökönyös természettel voltunk megáldva ahhoz, hogy életünk harmonikusnak vagy éppen idillinek legyen nevezhető, mégis bizton tudtam, hogy számíthatok rájuk, ahogy ők is rám. A magunk forrongó vérmérsékletével, ellentmondást nem tűrésével szeretjük egymást. Otthon nem sokat vagyok, ha mégis akkor apu idegeire megyek, már ha otthon van. Bár van olyan pillanat, mikor együtt ruccanunk ki valahová. Tanulok a múlt vétkeiből, dolgozom a megoldáson és nem várok el azonnali eredményeket, türelemmel várom ki, amíg eredményt nem hoz a küzdelmem. Nem véletlenül tartok ott, ahol. Adrenalinként szolgál a pozíciómmal járó kihívások sora. Nem félek kockáztatni, nem félek a változásoktól, ahogyan az ellenfeleim sikereitől sem rettenek meg... Megkörnyékeztem a helyi Tetoválómestert. No, nem a két szép szeméért! Nyugtalan voltam, újfent fogalmam sem volt róla, hogy ez megint miért van, de került fel rám pár lélekölő nyom. Jelzés, meg miegyéb.  Jó reggelt napfény, hozzád utazunk. Új dalt dúdolj most. Te fent vagy és mi feljutunk!
De történt egy katasztrófa is. Úgy gondoltam, Thomassal együtt leszünk örökké, sőt, egyszer talán több is lesz közöttünk... de meghalt. Egy nagy darab fickó elől menekültünk, beszóltunk neki. Ketté váltunk, a fickó Thom után eredt. Majd fékcsikorgásra lettem figyelmes, végül kiabálásokra, visszarohantam. Thomas ott feküdt vérben tocsogva a földön. Aki üldözött minket az meg sokkot kapott. Teljesen kifordultam magamból. A legjobb barátom meghalt. Lassan két éve. Azóta teljesen kezelhetetlen vagyok, nem engedek senkit se közel magamhoz. Gyűlölet feszült, gyűlöletnek, harag haragnak, megvetés megvetésnek. Voltak dolgok, amikkel ugyan nem birkóztam meg, de sikerült átlátnom a sötét felhők felett, amik körülöttem húzódtak. Apa próbált segíteni mindenben, de aztán a gitározásban megtaláltam magam. Annyira elveszítem az időérzékem, hogy még soha nem álltam ennyire közel valamiféle "transzállapothoz", bár ezt most nem a végtelen nyugalom, hanem a teljes elmeblokk okozza azt hiszem. Néha mintha nem színeket és szagokat éreznék, hanem csak hangokat, dallamokat, amiket a gitárom húrjai okoznak. Mint aki nem is a világban él, hanem a zenében. Egyszerűen, ha hozzám szólsz, kell néhány perc, míg felfogom. Az egész olyan megbabonázó. Nem létezik az idő, a tér, nincs test, nincs semmi, csak én vagyok és a gondolataim. Szabadnak érzem magam, igazán jó érzés.