Már megint egy puccos és unalmas este, már megint egy olyan nap, aminek a végére nem hogy lenyugodnék, csak még idegesebb leszek. Nem vágyom sok mindenre. Csak egy pohár jó minőségű borra meg egy nőre, aki azonnal ugrik a csettintésemre és aki bármibe belemegy, amivel örömet okozhat nekem. Sajnos azonban ezekből a nőkből kevés és van ritka számba mennek, mint a fehér holló. Ezért is vagyok kénytelen olyan helyen keresni őket, ahol józan ember meg sem fordulna. Több férfi ismerősöm beszélt már ezekről a helyekről, nem volt nehéz megtalálnom. Szinte mindegyik ugyan úgy néz ki és majd mindegyikben borsos árat kérnek a lányokért. Persze számomra a pénz semmiség, milliárdos lévén bármennyit képes vagyok kifizetni egy lányért.
A kocsi lassított az öreg épület előtt, meg sem vártam a sofőrt, kicsaptam a kocsiajtót és néhány lépéssel később már egy tágas előcsarnokban lazítottam a nyakkendőmön. Beletúrtam esőcseppektől nedves hajamba, végigsimítottam borostás arcomon és türelmetlenül néztem körbe, amikor egy felettébb furcsa külsejű nő sétált hozzám. Lila haja csapzottan keretezte férfias vonásoktól torzított arcát és kellett egy kis idő, míg rájöttem, valóban egy férfi beszél hozzám. Csontos, vérvörösre festett körmös kezét a karomra tette és végigfutott rajtam a hideg. Hogy a francba van valakinek ehhez gusztusa. Könyökömnél fogva vezetett egy kisebb helyiségbe, ami inkább egy bárhoz hasonlított és az ámulattól - hogy mire képesek a férfiak magukkal – lesokkolva engedtem, hogy leültessen és száraz torokkal vettem tudomásul, hogy kisétált. Végig futott rajtam a hideg, már azt hittem, külön show-ban részesít. Kétség kívül ez a legfurcsább bordélyház, ahol egész eddigi életemben jártam. Mire magamhoz tértem, már pezsgőt hozott nekem. Bollinger-t, a lehető legjobbat és a kedvencemet. Sietősen kortyokkal ittam ki a pohár tartalmát és töltöttem újra, amikor az „Honestly” névre keresztelt nő vagyis férfi eltipegett tőlem ormótlanul cipőjében.
Hátradőltem a bőr kanapén, lecsúsztam annyira, hogy fejemet kényelmesen a támlájára fektethessem és vártam, bár a várakozás és a türelem nem erősségem. Megittam a pezsgőt, újra töltöttem a kristálypoharat és néha megláttam felvillanni a lila hajkoronát a távolban, de megkönnyebbülésemre nem felém igyekezett.
Amíg várakoztam, a lehető legkülönfélébb emberek érkeztek meg. Köztük voltak olyanok is, akiket személyesen ismerek és minden ismerős szempárnál lejjebb csúsztam a kanapén. Elég kínos ez nekem így is, nem kell tudniuk, hogy itt vagyok.
De amikor már több, mint 40 perce ültem tétlenül, nem bírtam tovább. Kikeveredtem az előcsarnokba, újabb bárt találtam, ahol már több férfi várakozott, italozva, kicsit spiccesen, de még a határokon belül. Leültem melléjük, néhányuk beszélgetést kezdeményezett velem, amit készségesen el is fogadtam, de Mr Harris néven mutatkoztam be.
A cipősarkak koppanására egyszerre kaptuk fel a fejünket. Hat szempár szegeződött a sietősen távozni készülő lány felé és mivel egyikük sem mozdult, gondoltam a hölgy hozzám igyekszik. Nem beszéltük meg, hogy hol fogom várni. Lehúztam a whisky utolsó kortyát, lazított nyakkendőm után most ingem két legfelső gombját nyitottam szét.
Amikor utolértem, kezemet könnyedén csúsztattam a derekára és húztam szorosan magamhoz. Haja az arcomat csiklandozta és néhol be is akadt borostás államba. Éreztem finom illatát, olyan illatot, amit eddig sosem éreztem.
-Késtél Evelyn. Másodszor használlak, de másodszor is sikerült késned. Többet ne forduljon elő. – Korholtam cseppet sem nyugodt hangszínnel és a limóhoz tereltem, ahol Gart már nyitott ajtóval várt minket az eső ellen. Kövér vízcseppek szánkáztak végig öltönyöm hajtókáján, amikor beültünk a kocsi hátsó ülésére. Azonnal le is dobtam magamról és kigomboltam az első mandzsettát, de a másikkal már nem bírtam, így a lány elé toltam.
-Kigombolnád? – Ráztam meg a fejem, akár egy kutya és vízzel terítettem be a bőrülést. Csak ezután pillantottam fel és megrökönyödve tapasztaltam, hogy a lány nem Evelyn, bár kísértetiesen hasonlít rá. Lágy vonásait csokoládé barna haj keretezi, zöld szemeiből süt az érthetetlenség, ívesre faragott, telt ajkain ki nem mondott szavak csüngenek. Késő bánat, a kocsi útban van hozzám, ahol Evelyn-t mesterek várják, hogy felkészítsék az estére. A kísérőm lett volna, de azt hiszem, valamit sikeresen elbasztak.
-Ki vagy te? Mert hogy nem Evelyn, az biztos. – Néztem rá kíváncsian, kék szemeim összeszűkülve vizslatták és kisvártatva megállapították, hogy a lány sokkal jobban felvillanyozza alvó libidómat, mint az igazi Evelyn.

Még mindig megdöbbenve néztem a lányra, bár az igazat megvallva, még így, egyszerű utcai viseletben is vonzónak találtam. Olyannyira, hogy libidóm mocorogni kezdett ereimben.
Elhúztam a kezem, beletúrtam a hajamba és szóra nyitottam a számat, de megelőzött. Nő még sosem ütött meg és nehezen is tűröm az ilyet. Kellett néhány perc, mire lehiggadtam és nem emeltem fel a kezemet. Nem szoktam nőket ütni, nem így neveltek az árvaházban és nyilván az anyám sem lenne büszke rám, ha ezt látná, de ennek az ismeretlen lánynak percek alatt sikerült felidegesítenie. Dühösen pillantottam rá, meg a kis akciójára a kilinccsel és elégedetten dőltem hátra, amikor az ajtó nem adta meg magát neki.
-Nem fordíthatom vissza a kocsit, útban van hozzám. Ne próbálj meg kiugrani, nem fogok miattad bíróságra járni. – Túrtam bele még mindig vizes hajamba és térdeimre fektettem a tenyereimet. Még mindig bosszús voltam a pofon miatt és még mindig égett arcom azon helye, ahol tenyere utolért. Meg kell hagyni, bitang nagyot tud ütni. Ezt jobb lesz megjegyezni a későbbiekben.
-Benjamin Stanton vagyok és már rájöttem, hogy nem Evelyn vagy. Nagyon hasonlítasz rá? Csak nem a testvéred? – Emelkedett meg szemöldököm és nyelvem alsó ajkamon játszott. A legutóbbi találkozásom Evelyn-el elég fűtött volt az erotikától és nemhiába kértem most is őt. Könnyű volt becserkészni, elég volt néhány kedves szó és máris szabad utam volt a bugyijába.  
Muszáj volt elmosolyodnom szavai hallatán. Nem értem, miért aggódik, ha meg akarnám ölni vagy erőszakolni, már rég megtettem volna. Szépen, itt az elsötétített kocsiban, hogy a testét és fájdalmát senki se lássa. Ehelyett próbálok kiigazodni rajta és valamiért teljesen elvarázsolva nézem, ahogyan küszködik.
-Miért hiszed azt, hogy bántani akarlak? Tettem eddig bármit is, amiről azt hihetnéd? Mert szerintem nem. Ami meg a kamerákat illeti, azok csak dísznek vannak odafent. – Vakartam meg unottan az állam. Borotválkoznom kellett volna. A zord külső sokakat megtéveszt. Nem vagyok én rossz ember, csak mindig rosszkor vagyok rossz helyen. Az utóbbi időben legalábbis. Túl sok a rólam keringő pletyka, a munkámat becsmérlő smucigok hurrogása. Valamivel el kell foglalnom magam, ez pedig a nők és a szerencsejáték. - Isten őrizz a szerveidtől, nem bírom a vért. Egyik sem kell, te kellesz nekem erre az estére. Vagyis Evelyn kellett volna, de most már mindegy. – A kézelővel babráltam, a gomb beakadt, idegesen rángattam ide oda, de nem tudtam kiimádkozni. Pont ma volt szükségem erre a félreértésre. Éppen ma, amikor fontos rendezvényre vagyok hivatalos. Azt ígértem, kísérővel megyek, nem leszek egyedül kiszolgáltatva magam az árgus pillantásoknak, azonban mégis úgy tűnik.
Az autó lassít és mielőtt még Evangeline megléphetne, melléültem. Szorosan mellé, ujjaimat a kilincsre tapasztva.
-Ne sikíts, ne üss meg megint. Nem akarlak bántani, felfognád végre? Egyetlen este, semmi több. Fizetek is érte, nyilván te is ugyan azt a szakmát űzöd, mint Evelyn. A nap végén borsos összeget kapsz majd tőlem. Csak ne ellenkezz… – Néztem zöld szemeibe és órákig képes lettem volna elnézni őket. De a kocsi megállt, az ajtó kinyílt és Eva még azelőtt kicsúszott a kezeim közül, hogy a közelemben tudhattam volna. Szerencsére a reflexeim a helyükön vannak, így elég hamar utolértem, bár azt nem gondoltam volna, hogy ekkora sarkakban eljut az utca túloldalára. Kész öngyilkos merénylet volt a cikázó autók között átvágni utána. Könyökénél fogva vezettem vissza az épület elé, bár nem szorítottam olyan erősen, mint amilyen erősen dolgozott bennem a feszültség.
-Magad alatt vágod a fát. Miért vagy ennyire makacs. – Vezettem be a házba, egészen a liftekig és addig nem engedtem el, amíg az ajtók be nem záródtak. Aztán néma csönd telepedett kettőnkre. Súlyos, kínos csend. A lift döcögve indult felfelé, én pedig az egyik sarokban álltam, a falnak dőlve.
-Nézd, semmire nem akarlak kényszeríteni, de nagylelkű lennél, ha elkísérnél ma este. Egy 5 fős csapat vár rád a lakásomban. Haj, smink, ruha, mindent elintéztem. Neked csak mosolyognod kell mellettem. – Nyomtam meg egy gombot, a lift ugrott egyet és megállt két emelet között. - Semmi olyat nem tettem Evelyn-el, amit ő ne akart volna. Kérdezz rá nyugodtan. Könnyebb dolgom lenne, ha most ő állna itt velem, de valamiért mégsem hiányzik. – Húzódott féloldalas mosolyra a szám és a könyökömmel újraindítottam a liftet. Hamarosan felért az épület legmagasabb szintjére, nyikorogva szétnyílt előttünk az ajtó, én pedig kiléptem belőle. Visszafordultam és a kezemet nyújtottam Eva-nak, karommal tartva az ajtót.
-Kérlek, add meg nekem azt az örömöt, hogy elkísérsz. – Kisfiús, félénk mosollyal toltam közelebb karomat hozzá, ujjaim centikre voltam az övéitől. Most már tőle függ minden.

Ujjaimat szorosra fontam ujjai között és a lakás felé húztam. Fogalmam sincs, miért gyülemlett bennem az idegesség, de minél közelebb értünk a bejárathoz, annál inkább elfogott a kétségbeesés. Mit művelek? Világ életemben szabályok szerint éltem, semmit nem bíztam a véletlenre, mindennek meg volt a helye és az ideje. Erre most itt ez a lány és az összerendezett, óraműpontos életemet felforgatja. Ideges vagyok, mert nem tudom, mikor hagy cserben. Azt pedig nem fogom jó szemmel nézni. Ha kell, magamhoz láncolom, legyen az a csuklójánál fogva, vagy a bokájánál.
-Nincs itt semmilyen beteges előjáték. – Horkantottam fel elégedetlenséget mímelve, bár nem járt messze az igazságtól. Ha tudná, hogy a nővére miket meg nem tett értem/nekem. - Teljesen másra izgulok. – Rántottam magamhoz csuklójánál fogva, törékeny teste a mellkasomnak ütközött a lakás halljában és amíg ámuldozva n nézett körbe a fényűző lakosztályon, volt időm alaposabban végigmérni. Formás fenék, gyönyörű, hosszú lábak, hibátlan bőr és hozzá makulátlan, bájos arc. Na és a dekoltázsa, amit csak most sikerült alaposabban megnéznem, hogy felém fordult. Határozottan hasonlít a nővérére, de amíg Evelyn a végzet asszonyát testesíti meg a maga durva és vad külsejével, addig Evangeline a tökéletes kifinomultság és báj. Libidóm ismét cigánykereket hányt, cselekednem kellett, mielőtt még látható jelei mutatkoznának vágyaimnak.
-A fodrász és a sminkes perceken belül itt lesz. A ruhádat nemsokára meghozzák, a méret jó lesz, ahogy nézem. – Billentettem oldalra a fejemet féloldalas mosoly kíséretében. - Zöldet választottam, bár a nővérednek szántam. Remélem nem lesz túl kihívó a számodra. – Túrtam bele még mindig nedves hajamba, ledobtam a markomba gyűrt zakót a kanapéra és a bárpulthoz sétáltam. Töltöttem magamnak egy pohárka brandy-t és mire az utolsó korty is végigégette kiszáradt torkomat, addigra csillapodott nyugtalanságom.
-Beszéljünk a piszkos anyagiakról. Evelyn ezért az estéért 10 ezer dollárt kapott volna, de lásd nagylelkűségem és hálámat, amiért hajlandó vagy elkísérni, 20 ezer dollárt utaltatok a számládra az este végeztével. – Aprópénz a számomra, de nem akarom elriasztani. Vegyük csak azt, hogy már most egy frászban van attól, hogy idehurcoltam. Ami azt illeti, én is, de ez most tök mindegy.
Kibontottam a nyakkendőmet, a kanapéra dobtam a zakóm mellé és csöndben mellé léptem. Sosem voltam a szavak embere, mindig megkaptam mindent anélkül is, hogy ódákat és bókokat zengtem volna a gyengébbik nem képviselőinek. Most viszont tudom, hogy kellene valamit mondanom, hogy ne érezze magát ennyire frusztráltan.
-Ne próbálj meg elszökni. – Néztem le rá, arcomra komolyságot erőltetve. - Nem vagyok elmebeteg, sem sorozat gyilkos, nem áslak el a hátsó kertben és nem erőszakollak meg, csak ha te nem kérsz meg rá. Egy ujjal sem nyúlok hozzád, cserébe csak annyit kérek, hogy érezd jól magad az este. – Bátortalanul tűrtem füle mögé egy kósza tincset és eljátszottam a gondolattal, milyen lenne azokat az ívelt, telt ajkakat csókolni, de türtőztettem magam.
-Étterem megnyitóra megyünk. Rengeteg gazdag, beképzelt ember, akik két kézzel szórják a pénzt. Gyűlölöm őket, de ha megkérhetlek rá, vigyázz a szádra. Nem szeretném bővíteni rosszakaróim listáját. – Mosolyodtam el és abban a pillanatban, hogy közelebb hajoltam hozzá, csengettek. Kreol bőrű, sötét hajú, apró termetű nő sietett el mellettünk és tárta szélesre az ajtót, amin becsődült a „rohamosztag”. Tucatnyi táskával, bőrönddel és kiegészítőkkel.
-Mrs Spring veled lesz. Ha bármire szükséged van, szólj neki. Abban a szobában leszek. – Mutattam a hálószobám ajtajára és félszeg mosollyal otthagytam a csapattal. Talán nem kellett volna, talán vele kellett volna maradnom. Azt még láttam, ahogy Mrs Spring kedvesen megszólítja és megnyugtatja, ahogy spanyol akcentussal elkíséri a nappaliba.
Az én öltönyöm már az ágyamon pihent, kivasalva, pont úgy, ahogy szeretem. Éjfekete, Eva ruhájához illő nyakkendővel. Mégis kellett néhány perc, mire lerúgtam a cipőmet és végig csúsztatva hátamat az ajtón, leültem a földre. Mibe kevertem saját magamat? Nyilván vonz a lány makacssága és heves visszautasítása. Máskülönben nem vállalnám be a kockázatot, hogy csorbát ejtsen hírnevemen viselkedésével. Hatalmas baromság tőlem, de meg kell ismernem.
Komótosan álltam fel, levettem az ingem és a mosdóban felfrissítettem magam. Meg is borotválkoztam, hátha a barátságosabb külső kicsit megkedveltet vele. Szép remények. Negyed óra alatt kész voltam, már csak a nyakkendő megkötése maradt hátra, ezzel sokat szoktam bíbelődni, bevallom, fogalmam sincs, hogy a francba kell megkötni, de Mrs Spring most épp Eva-ban tartja a lelket.
Húsz perces káromkodás és nyakkendő csapkodás után feladtam a harcot és dühösen csaptam magamra szobám ajtaját. A bárpultnál újabb italt töltöttem kristálypoharamba és lassan kortyolgatva vártam a lányt. Néha a nappaliba lestem, de már nem volt ott senki. Nem vagyok a türelmes emberek mintapéldánya, noha tudom, hogy a nők órákat készülődnek. Hátat fordítva mindennek és mindenkinek, a pultra könyököltem és hol a pohár falát kapargattam, hogy a nyakkendőmmel babráltam, ami még megkötésre vár.
Nőők, hova kell ennyi készülődés egy ilyen vonzó teremtésnek…

-Eszem ágában sincs veled megosztani a szexuális szokásaimat. – Horkantam fel látványosan, inkább majd megmutatom. Tettem hozzá gondolatban, mert nem akartam már az elején ráébreszteni arra, hogy mire vágyom az este végeztével. Az igazat megvallva, nehéz menet lesz meggyőzni arról, hogy bármivel is kényeztessen, de a pénz nagy úr, én pedig ebben a tekintetben nem vagyok talpig úriember.
A ruhához fűzött megjegyzéséhez már hozzá sem szóltam. Úgyis csinos lesz benne, ő az a fajta lány, aki egy zsákban is kívánatos lenne. Minek beszéljek perceket arról, hogy meggyőzzem, amint felveszi, maga is rájön, hogy eszméletlenül néz ki benne. Olyan ruhát választottam, ami sokat inkább a fantáziára bízza a dolgot, tehát semmije nem lesz kint belőle, viszont a szoknya magasan felsliccelt, mert Evelyn-nek csodás lábai vannak és ahogy elnézem, a genetika Eva-t is megörvendeztette formás lábakkal.
-Megmondtam Evangeline, nem kell plusz munkát vállalnod azért, mert a nővéred megtette. A 20 ezer dollárt akkor is a számládra utaltatom, ha tetszik, ha nem. – Erősködtem és reménykedtem abban, hogy elhiszi amit mondok. Azóta érzem ezt a különös bizsergést, amióta megpillantottam és betuszkoltam a limóba. Az előbbi mocskos gondolataim még nem tűntek el teljesen, de talán jobb lenne, ha nem támadnám le azonnal. Ha beválik és remek társaság lesz az este folyamán, talán változtatok a véleményemen és nővére helyett ezentúl Őt kérem fel. Evelyn-nel csupán egy baj volt, még pedig az, hogy azt hitte azzal, hogy a kísérőm, joga van ahhoz, hogy jelenetet rendezzen, ha egy másik nővel néhány kósza pillanatra eltűntem a szeme elől.
Gonosz dolog volt, de felnevettem, amikor arra kért, ma estére cseréljem le a limót. A lányok többsége kedveli a feltűnést, szereti a luxus dolgokat, úgy tűnik ebben Eva más, mint az átlag. Még egy ok, hogy jobban megismerjem.
-Rendben, ma másik kocsival megyünk. – Egyeztem bele könnyen, bár a féloldalas mosolyomat nem bírtam levakarni az arcomról. Nem értem, mi baja van a nagy autókkal, de ha szűk helyen akar lenni velem, én nem ellenkezem. Ez esetben megkérem Peter-t, kerítse elő a Smartot valahonnan. A kis két személyes bevásárlókocsimat. Viccet félretéve, van a garázsomban olyan autó, ami elnyeri majd a tetszését.
-Azért megyek el, mert én nyitottam az éttermet. Pontosabban, nem egyedül. Hátrányos helyzetű fiatal felnőttek dolgoznak majd ott, akiknek nincs lehetőségük máshogy munkához jutni. Leszokott drogosok, priuszos suhancok, akik megbánták tetteiket. – Ha jó ügyről van szó, teljesen bele tudom magam lovalni. Az, hogy nekem nélkülöznöm kellett gyerekkoromban, máshogy láttatja velem a világot. Azért mert nekem szar életem volt, még nem jelenti azt, hogy mindenki másnak is annak kell lennie. És ha csak egy kicsit is megkönnyíthetem az életüket, akkor megteszem.
-Ez az egyetlen oka annak, hogy ma elmegyek. – Válaszoltam kurtán és röviden, aztán hagytam, hogy elrángassák és én is nekiálltam készülődni. Mire visszaértem, némi idegbajjal meg nem kötött nyakkendőm miatt, még sehol sem volt. Ezért aztán leöblítve száraz torkomat, töltöttem magamnak egy italt. Lassan kortyolgattam, olykor meglebbentve kötetlen nyakkendőm végét és amikor az utolsó kortyot is felhajtottam, meghallottam hátam mögött bátortalan hangját. Megperdültem és kerek szemekkel néztem rá. Eddig is úgy gondoltam, hogy gyönyörű nő, most azonban már biztos voltam abban, hogy megtaláltam az estém fénypontját. A zöld ruha, amit eredetileg a nővérének szántam, tökéletes illet alakjára, kiemelve azokat az idomokat, amiket kell.
-Gyönyörű vagy. – Mondtam inkább csak magamnak, bár ha tud szájról olvasni, akkor ez a kijelentés már nem csak hozzám szólt.
-Közlöm, hogy a legjobb emberek foglalkoztak veled. – Jegyeztem meg szárazon és hagytam, hogy megkösse a nyakkendőmet. Először azt hittem szorosra húzza, hogy szándékosan megfujtson vele, de aztán engedett és lazábbra kötötte.
-És most Ms Bookstore. – Tartottam neki a kezemet és amikor belém karolt, kivezettem az ajtón, be a liftbe. Ott aztán elengedtem és a falnak dőltem, kezeimet zsebre téve, de éreztem a kettőnk közt fel-feltünedező vibrálást. Ne mondja nekem, hogy nem érzi…
Mikor a lift ugrott egyet, gondolkodás nélkül fogtam meg a kezét és a félhomályban végigvezettem a garázson, egyenesen egy koromfekete BMW-ig.
-Azt mondtad, nem limuzint szeretnél. – Tártam előtte szélesre az ajtót, lemosolyogtam rá és vártam, hogy beszálljon. Ma estére szabadnapot adtam Peter-nek. Én akartam vezetni, mert nem áll szándékomban alkoholt inni. Főleg most, hogy újdonsült kísérőm ennyire elvarázsolt.

Azt azért sikerült leszűrnöm abból a kevés beszélgetésből, amit folytattunk, hogy eléggé kétes véleménnyel van rólam. Nincs nekem kőből a szívem, tudok szeretni, csak nehezen megy. Nem egyszerű dolog csak úgy megnyílni valakinek, aki aztán birtokolja az egész lényedet. Elvonja a figyelmed mindenről, ami régen fontos volt neked, a kezében dédelgeti a szíved, hogy a következő pillanatban összezárja öklét és kipréselje belőle az éltető erőt. Ismerem az érzést, egyszer fordult elő velem, azóta tartózkodom minden fajta érzelemi megnyilvánulástól. Szeretem a nőket, nélkülük az élet unalmas lenne, de ennyi és nem több. Nem leszek újra szánalmas, nyálas mitugrász, aki a tenyerén hordozza választottját. Bár az igazat megvallva, Evangeline érdekes teremtés, a maga egyszerű és mégis elbűvölő modorával.
Kezének puha érintését még akkor is éreztem bőrömön, amikor beszálltam mellé a kocsiba. A fél mosoly még mindig itt játszott szám sarkában, ahogy ránéztem a mellettem ülő lányra.
-Mit vártál, mibe ültetlek? Nincs más kocsim, nem akartál limóval menni, ezért most ez visz az étteremhez. – Bedugtam a kulcsot a gyújtásba és amint elfordult, felbődült a motor. Szép, lágy hangja volt, de ismervén magamat, nem ezt akarom hallgatni egész úton odafelé. Ezért hát bekapcsoltam a rádiót, ahonnan kellemes dallam szűrődött ki. Azt hiszem Pachelbel volt, de nem vagyok biztos benne. A lényeg, hogy az alapzaj meg van, így talán kedvem is lesz beszélgetni vele. Roppant mód érdekel a lány, ezt nem is tudom letagadni.
-Mellesleg mi bajod a pénzzel? Gondolom nem azért lettél az ami, mert felvet. Segíteni szeretnék, ahogy most te is azt teszed. – Sandítottam rá, de le nem tudtam venni szemeimet az ajkáról. Bármit megadnék, ha megcsókolhatnám és nem is értem, miért fogom magam vissza. Nem ismerek magamra. Mégis mi a francot művelek, nem randira viszem, kihasználom, ahogy mindenki mást. Akkor miért esik nehezemre megtenni? Valamit művelt velem ez a nő…
-Figyelj, amit a lakásban mondtam… felejtsd el. Viselkedj úgy, ahogy szeretnél, csak annyit kérek, ne lépj le. Ha nem tetszik vagy nem vagy jól, esetleg valaki inzultál, szólj nekem és hazaviszlek. – Tessék, elment az eszem. Kedves vagyok, felajánlkozom és még elégedett is vagyok magammal. Tényleg nem vagyok normális. Hol marad a flegmaság, a nem törődömség, a hideg pillantások? Sehol, fasz se tudja hova tűntek, de úgy elhúztak, hogy akármennyire is kutatok magamban, nem találom őket.
-Nem kell beszélgetned senkivel sem, végig mellettem leszel és ha megkérdezik honnan ismerjük egymást mond azt, hogy régi ismerősök vagyunk. Ha tovább kérdezősködnek, majd levakarom őket a témáról. – A város egyre nyüzsgőbb lett, ahogy közeledtünk az étterem felé. Autók tömkelege próbált a legjobb helyre parkolni, fotósok hada állt a bejáratnál és készítették a legrutymább elkapott képeket, amiket valaha láttam. Természetesen a hátsó ajtóhoz kormányoztam a BMW-t és a kijárat mellett parkoltam le közvetlen közel.
A motor még járt, amikor a lány felé fordultam. Éhes pillantással néztem végig rajta, combjának puha bőrét kivillantotta a méregzöld estélyi. Kedvem lett volna megérinteni. Mégis inkább ökölbe szorítottam a kezem.
-Show time. – Sóhajtottam fel, leállítottam a kocsit és kiszálltam, hogy megkerülve a járgányt, kinyissam neki az ajtót. Kitártam, kezemet nyújtottam feléje és kezemet derekára fontam, ahogy talpra állt. - Komolyan gondoltam, amit mondtam. Tényleg gyönyörű vagy. – Két pittyenés, az autó immár lopás-csepp –és ütésálló. Viccet félretéve, lesz, aki vigyázzon erre a csodára, amíg mi bent bohóckodunk.
-Valamit meg kell tennem, mielőtt bemegyünk. – Torpantam meg a bejárat előtt néhány méterrel. Tarkójára csúsztattam kezemet, lehajoltam és lágyan megcsókoltam puha ajkait. Lehet nem volt szerencsés épp az est előtt bepróbálkozni, de eddig bírtam. Így is hatalmas elismerés, amiért nem támadtam le még ott, a lakásban.
-Szarok mindenkire. Ma éjjel az egyetlen nő leszel az életemben. – Vigyorogtam le rá, kinyitottam az ajtót és bevezettem a tágas előtérbe, ahol már kisebb tömeg gyűlt össze. Beszélgettek, mosolyogtak, izgatottan toporogtak egy helyben és szerencsénkre valamiért elkerültük a figyelmüket. Pezsgőt nyomtam Eva kezébe és úgy szorítottam magamhoz, hogy mindenki tudtára adjam, a nő hozzám tartozik. A fantáziájukra pedig többet bíztam…

Nem is tudom igazán, mi lepett jobban meg. Az, hogy nem ellenkezett azért, mert ajkaim megkóstolták az ő puha és hívogatóan csábos ajkait, vagy az, amikor az élményből felocsúdva majdnem hanyatt vágódtam. Mindkettő meglepett eléggé, hogy homlokráncolva lépjek be az épületbe és keressek magamnak azonnal egy pohár gyöngyöző pezsgőt. Meg sem lepődtem, mikor a kezembe nyomta a felkínált nedűt.  
És már megint menekül. Bármit képes vagyok kezelni, a hisztit, a kiabálást, még a sírást is, de ezt nem. Megint elszökik, holott megígérte, hogy nem teszi meg újra. Rajtam fog csámcsogni mindenki, rólam és az eltűnt kísérőmről fognak pusmogni, ócska, koholt meséket találnak majd ki, erre pedig nincs szükségem. Ha kell, a hajánál fogva fogom kirángatni a mosdóból.
Utána léptem, nem volt még túl messze, hogy a könyökénél fogva megfogjam és visszafordítsam, de tekintetemet elvette egy ismerős férfi, aki ráérősen legeltette szemét az én nőmön. Nőmön? Mióta beszélünk tulajdonról? Túl sok ez nekem… felhajtottam a pezsgőt egy kortyra és visszafordultam, hogy egy újabbat vegyek magamhoz.
Nem megyek utána. Francokat, nem fog pórázon rángatni. Evelyn-re ebből a szempontból mindig lehetett számítani. Sosem hagyott magamra, kedves, szórakoztató személyiség volt, percek alatt elbűvölte a körülötte lévő férfiakat és okot adott a barátnőknek és feleségeknek a féltékenységre. Ellenben a húga teljesen más tészta, tök más kategória, akiről nehezen képzelem el, hogy bárkit is el tudna szórakoztatni. Teljesen más világ, mint a nővére.
A vállam fölött pillantottam hátra, a mosdók irányába, hátha kimerészkedik, aztán a hátsó ajtókhoz sétáltam, oda, ahol bejöttünk, hátha mégis csak szökésre adja a fejét, de amikor az órámra pillantottam és megállapítottam, hogy majdnem húsz perce bent van a mosdóban, rá kellett döbbennem, hogy ha nem megyek utána, fuccs az egész estémnek.
Nagyjából egy óra múlva beszédet kell mondanom, köszönetet kell rebegnem annak a sok gazdag, befolyásos embernek, aki hitt bennem és azokban a kölykökben, akiknek megalapozták a jövőjüket. Ahelyett, hogy a díszterem felé vettem volna az irányt, egyenesen a női mosdók felé indultam öles léptekkel. Kezemben két üres pezsgős pohár, amiket szépen be is szúrtam egy hatalmas növény  földjébe. Vettem egy nagy levegőt, beléptem a női mosdóba és magamra zártam az ajtót.
-Eva? – Lépkedtem egyre beljebb a mosóba, szememet végigfuttatva a gondosan csempézett falakon, a mély bordó járólapon. A férfi wécék miért néznek ki olyan átlagosan?
-Nézd, nem sajnálom amit tettem, de ne érezd úgy, hogy ezért cserébe bármit meg kell tenned. Felfogtam, te nem Evelyn vagy. – Dőltem a márvány mosdólapnak, beletúrtam a hajamba és amikor halkan kattant a zár, mosoly kúszott az arcomra, de hamar le is került onnan, amikor nem Eva lépett ki az ajtón, hanem egy ismeretlen nő, aki már lendítette is a táskáját. Arcon talált, a cipzár felsértette az állam, de jobban aggasztott a dolog, ne hogy a vén szipirtyó a nagy lendületben elcsússzon a vizes járólapon. Kell az istennek, hogy ez miatt még a sajtó is a nyakamra szálljon. Egy jól ütemezett lökéssel kitessékeltem az anyókát az ajtón és visszazártam. Valamit még krákogott, fejhangon magarázott, de nem érdekelt. Zihálva hajoltam a vízsugár alá, hogy lemossam a vért az államról és hangosan felszisszentem, amikor a víz hozzáért sérült bőrömhöz.  
-A kurva életbe, ezt nem hiszem el. – Öklöm hangosan csattant a pulton, öltönyöm csurom víz volt, ingemen nyomott hagyott az előbbi incidens, apró vércseppek színezték be a hófehér anyagot. - Kifáradnál onnan végre? Semmire sem erőltetlek, erre igazán rájöhettél volna. Csak szeretném jól érezni magam veled, ennyi az egész. Túlreagálod azt a csókot. – Kezdett eluralkodni rajtam a tehetetlenség okozta düh.
-Mondtam már, nem kell leszopnod a kocsiban azért, mert a nővéred megtette. Miért hiszed azt, hogy bármire is kényszerítenélek? Oka van annak, hogy te, és nem Evelyn került ma a kocsimba. – Nem hiszek sem a karmában, sem a sorsban, sem pedig abban, hogy egy felsőbb hatalom határozza meg az életünket, de valaki mégis azt akarta, hogy találkozzunk. Hálásnak kéne lennem? Még én is meglepődöm magamon… mert az vagyok.
-Evangeline gyere ki kérlek. Legalább had vigyelek haza. Ha szeretnéd természetesen… – Nem igen játszottam el azzal a gondolattal, hogy elszakadjak tőle. Fogalmam sincs mit művel velem, de valamiért azt érzem, van ebben a lányban valami, amiért érdemes maradásra bírni.
-Kérlek… – Életemben nem pitiztem még ennyit egy nőnek, remélem azért értékelni fogja. Nem kell, hogy szétnyissa a lábát. Nekem az is elég, ha nem szökik el tőlem.

A mosdóban aztán egyből kitört belőlem. Remegve nyomtam hátam a hideg csempének, és ha nem lett volna olyan szűk ez a nyüves ruha, ami nyilván sokkal többet ér mint az én egész életem, már a földön ülnék, és térdeim átölelve bőgnék.
Túlreagálom? Szó sincs róla. Ő nem tudja azt, amit én, ő nem élte át azt, amit én. Mi a frászért lenne annyira meglepő, hogy egyáltalán nem bízok a férfiakban? Főleg utána. Nem tudom honnan szedte össze azt a pasast, de nem is érdekelt, azok után, hogy kihasználta a nővérem figyelmetlenségét és az én jóhiszeműségemet.
Gyomrom görcsbe rándult, heveny hányinger kapott el az emlékre. Nem tudtam mozdulni, de mégis a csaphoz botorkáltam.  A tükörből egy sápadt, betegen csillogó szemű lány meredt rám. Komolyan megijesztett az a csók. Nem akartam.
Harmatos hazugság.
Egy részem igenis akarta, hogy úgy közeledjen felém. Vonzó pasas volt, sokkal jobban beindított – milyen fura, hogy ezt a szót használom, pedig nem szoktam- mint a többi pasas, akivel eddig találkoztam. Mégsem így akartam én ezt. Lassan, módjával, vagy…akartam én egyáltalán?
Kiábrándító a valóság, de az ő élete és az enyém között túl kevés a közös pont, nem is működött volna.
Megmostam az arcom. Egy pillanatig sem érdekelt, hogy a víz lemossa a különös gonddal, profik által készített  sminkemet. A csordogáló cseppek néhol feketébe vegyültek, arcomon végigcsurgott a festék, de nem foglalkoztam vele. Tartva attól, hogy bárki meglát, és azt gondolná, hogy esetleg elbőgtem magam, valami piszlicsáré dolog miatt, bezárkóztam az egyik fülkébe. Lehajtottam az egyik ülőkét és a kis táskának nem igen nevezhető csillogó szütyőt vizsgálgattam.
Nem tudom meddig hallgattam ütemtelen lélegzésem sípolását, az ajtó nyitásra sem figyeltem fel, csak az ismerős hang ütötte meg a fülemet. Felháborodva meredtem a zárt, tört fehérre mázolt ajtóra.
- Mr. Stanton, ez a női mosdó. – szóltam ki élesen, nagyon reménykedtem benne, hogy a hangom ne remegjen, ne törjön meg. Szigorúan csengett, kicsit türelmetlenül. Nem akartam, hogy itt legyen, hogy így lásson. Arcomra rászáradt a vízben oldott, patakként csorgó szemfesték, és még mindig élettelenül halvány volt a bőröm.
- Menj el! - Többet nem mondtam. Reméltem eltűnik és ennyiben hagyjuk. Szépen kisurranok valahol, hívok egy taxit, hazafuvarozok, a ruhát pedig Evelyn gondjaira bízom, hogyvigye vissza. Tartsa meg, nekem annyira mindegy. De szeretném elfelejteni ezt az egészet.
De valami akkor sem engedi, hogy ennyire egyszerűen ellépjek. Nem, nem féltem a jó hírem, hisz nincs is, jószerivel, sőt egyáltalán, ezekben a körökben még véletlen sem mozgok. Ennél valami erősebb marasztal.
Az ismeretlen morajokra, noha felkaptam a fejem, nem voltam hajlandó megmozdulni. Pedig furdalta az oldalam a kíváncsiság mi történt. Mi történt a nővel? Nyilván kidobta. És vele?
- Semmire sem erőltetsz? Ezzel nyugtatod magad? A csókot rám erőltetted. Azt is, hogy ide jöjjek, azt is, hogy beszálljak a kocsiba, azt is, hogy felvegyem ezt az estélyit, hogy kimázoljanak, hogy valaki más legyek, aki nem vagyok. – csattantam fel gúnyosan, két lábra verekedve magam. Még nem nyitottam ki az ajtót. De mérges voltam. Rettentően mérges.
- Még szép, hogy nem várod el, nem vagyok prosti az istenért! – löktem ki az ajtót, hozzávágva a táskámat. Nem, egy percig sem tudott meghatni, hogy az álla felszakadt, és abból a vér utat találva az inge felé, szép lassan csordogálni kezdett. Hogy lehet valaki, ennyire…ilyen?
- Már milyen oka lenne?  Nem fogok lefeküdni veled, nem tudom remélted-e vagy sem, de én nem vagyok olyan mint Evelyn, egy egyszerű escort vagyok, a fenébe már. – vettem le a lábaimról a gigantikus sarkakat, fél kézzel a pultba kapaszkodva. – Utálom ezeket a cipőket is…- morogtam magamnak, a bajszom alatt.
- Vigyél haza. – emeltem rá szemeimet és egyből el is kaptam róla őket. Még mielőtt magához bilincselne az alakja. Hogy ilyen észvesztően dögös öltönyben. Vérző állal. Kék szemekkel. Lesütöttem a szemeim. – Nagyon fáj? – suttogtam csendesen.

Komolyan, tényleg nem így képzeltem el az estét. Vagyis miután szembesültem azzal, hogy nem Evelyn-t viszem erre a megnyitóra, utána azért rendesen járt az agyam, de erre végképp nem számítottam. Kedves voltam, megértő, türelmes – ami nem az erősségem – és mégis mit kapok érte cserébe? Vérző állal, csurom vizesen dekkolok egy női mosdóban és férfihoz nem méltó módon pitizek egy nőnek, akit alig három órája ismerek. Mi az isten ütött belém?!
-Escort vagy, az a dolgod, hogy elkísérj bárhova, ahova csak akarom. Az a feladatod, hogy szórakoztass és légy nyitott minden lehetőségre. Minden nap ezt csinálod, most mégis nálam hisztizel, amiért felöltöztettelek és elhoztalak? Mi a franc ütött beléd? Ez az egész nekem szól vagy a férfi társadalomnak? Mert kezdem unni. – Löktem el magam az ajtótól, amit eddig támasztottam, nekidőltem a pultnak, félig az ajtót szuggeráltam, félig felrepedt államat néztem a tükörben. Nem volt vészes a helyzet, mostanra már el is áll a vérzés. Jobban aggasztott inkább az, hogy beszennyeződött hófehér ingem.
Elengedtem fülem mellett kifakadását, már én sem kerestem az okokat, miért Őt sikerült betuszkolnom a kocsiba és miért nem a nővérét. Az elején még úgy gondoltam, jól járok vele, talán még meg is fektethetem, kiindulva a nővéréből, most már viszont ambivalens érzésekkel néztem az ajtót. Ami egyszer csak kinyílt, kirepült rajta egy apró, de annál veszélyesebb táska és keményen gyomorszájon talált. Kezemet a gyomromra tapasztva görnyedtem a tükör előtt, még Miss Hisztigép kicsattogott, a földnek vágta a méreg drága Manolo cipőket és minden mozdulatát úgy intézte, hogy véletlenül se kelljen rám néznie.
-Ha ezt akarod. – Fordultam a tükör felé, vetettem egy utolsó pillantást feldagadt, sérült államra. - De nem tudlak most rögtön hazavinni. Még beszédet kell mondanom. – Szisszentem fel, ahogy ujjaim közelebb araszoltak a sérült területhez. Egyelőre fogalmam sincs, hogy fogom kimagyarázni ezt és azt is tudom, hogy a nő a mosdóból már világgá kürtölte, hogy itt töltöm az időmet.
-Rosszabbul néz ki, mint amennyire fáj. – Fordultam hozzá, kétes érzésekkel. Mit csináljak? Egyáltalán mit mondjak most? Össze voltam zavarodva.
-Ha szeretnéd, felhívom Peter-t, hogy jöjjön érted. Nem tudom meddig leszek még itt. Szeretnék gyorsan eltűnni, de… – Vontam vállat, vakartam meg az állam és elkáromkodtam magam. - Az isten bassza meg. – Szorítottam össze szemeimet és bár erős borosta borította az arcomat, mégis jól látható volt a seb.
-Esküszöm megtalálom azt a nőt, de egy életre elveszem a kedvét attól, hogy férfiakat bántson. Mellesleg neked sem adok többet táskát a kezedbe. Mi van veletek? – Néztem le rá értetlen arckifejezéssel, markomba gyűrve a táskáját. Megindultam az ajtó felé, de amikor elhaladtam egy újabb sor tükör előtt, rá kellett ébrednem, hogy nem épp egy fess, tiszteletet érdemlő üzletember látszatát keltem. Visszafordultam hát a lányhoz és megálltam előtte.
-Igazítsd meg kérlek a nyakkendőm. – Emeltem fel a fejemet, hogy hozzám férjen. - Nevetséges ez a helyzet. – Néztem a plafonra. Micsoda minták sorakoztak még ott is.
-Nem bánom. – Néztem le rá. - Egy fikarcnyit sem bánom, hogy megcsókoltalak és ha tudnám, hogy nem zárkózol vissza oda… – Böktem fejemmel a nyitott ajtó felé. - … akkor újra megtenném. – Simítottam végig bársonyos arcbőrén, hüvelykujjam alsó ajkát kényeztette. Hatalmas erő kellett ahhoz, hogy elvegyem kezem, a zsebembe süllyesszem és hagyjam, hogy normális külsőt varázsoljon nekem. Bár a véres ing egy része még így is kilógott, valami ócska szöveggel talán lerázhatom a kérdezősködőket.
A telefonom veszettül rezgett a zsebemben. Tudtam, hogy a beszédem miatt keresnek, ezért tettem egy lépést hátra, noha Eva még a nyakkendőmmel babrált.
-Mennem kell. Gyere velem… kérlek. – Néztem rá esdeklő pillantással. - Az egész nem tart húsz percnél tovább és utána ígérem, hazaviszlek. Ha még mindig ezt szeretnéd. – Túrtam bele hajamba, összekócoltam és vetettem még egy utolsó pillantást a tükörképemre. Határozottan jobban festettem, mint percekkel ezelőtt, bár a kezdeti állapotot nem fogom visszanyerni és biztos vagyok benne, hogy Joseph tenni fog valami megjegyzést a külsőmre. Apropó az a seggfej.
-Kerüld el Joe-t. Láttam, hogy nézett rád. Csak a bugyidba vágyik, aztán meg eldob, mint valami használt gumit. – Magam sem értettem, miért lettem hirtelen ennyire dühös az alelnökömre.
Az ajtóhoz léptem, elfordítottam a zárat és visszanéztem a mezítláb álló lányra.
-Jössz? – Mosolyogtam rá, kisfiús mosolyommal. Ne kelljen még egy menetet leharcolnom vele, ahhoz már tényleg nincs türelmem.

Még mindig elemi erővel hat rám az az apró gesztus. Az ajkát simító hüvelykujjam és a nyelve, ami bátortalanul kapott bele. Ha csak rágondolok, megkeményedem tőle és ezt nem kellene, húsz perccel a beszédem előtt. A nadrágom vékony anyagán azonban így is jól látszódik, mennyire felpaprikázott az előbbi incidens a mosdóban. Muszáj néhány percet még várnom, mielőtt kiszabadulok az emberek közé. Lankadj már le! Ordította tudatalattim, de ezzel csak azt értem el, hogy még inkább felspannoltam magam. Hogy ennek is épp most kellett működésbe lendülnie. Ekkora kibaszást…
-Nem Eva, amíg én normális úton… – Itt egy pillanatra azért elgondolkodtam. Mit nevezzek normálisnak? Hogy betuszkoltam a kocsimba, elvittem magamhoz és kicsinosítattam? Egyik sem normális. - …igyekszem a bugyidba férkőzni, addig Joe a mocskos utat választja, kerülővel csinálja és utána szenvedni hagy. Én ezt nem tenném meg… – Néztem le rá és istennek hála, ez a téma segített abban, hogy elfelejtsem azt a pár pillanatot, amíg egyetlen érintésével sikerült álló helyzetbe tornáznia a farkam.
Mély levegő, be és ki, gondolj a szövegedre. Gondolj arra, mennyi időt szántál rá, milyen sokat törődtél ezekkel a srácokkal. Mennyire örültél annak, amikor megkaptad az engedélyt az étterem építéséről.  
Lenéztem, a cipőm orrát bámulva – jól álcázva, hogy mit nézek – és megnyugodtam. Kész vagyok arra, hogy újra üzletember legyek, megingathatatlan idegekkel. Ekkor lépett közbe alelnököm, Joseph Carver. Önelégült mosollyal közeledett felénk, én pedig automatikusan léptem Eva mellé. Szorosan mellé…
-Nocsak, a bájos mosolyú hölgy. – Futtatta pofátlan módon végig szemét Eva-nak, majd szó nélkül megragadta kezét és lágy csókolt lehelt a kézfejére. – Joseph Carver vagyok. Benjamin alelnöke. – Néhány pillanatig még kezében tartotta a lány kezét, aztán elengedte, de gondosan ügyelt arra, hogy ujjaik még akkor is összeérjenek, amikor Eva karja a combomhoz érkezett. Ettől a gesztustól felment bennem a pumpa. Miért is? Mert én akarom magamnak.
-Menni készültünk Joe, ne tarts fel minket. – Csúsztattam tenyerem Eva hátára, egy kishegynyivel feljebb, mint a feneke és erős nyomást gyakorolva rá lépésre próbáltam bírni.
-Bőven van még időtök, még csak most kezdték meg a beszédeket. Csúszásban van az egész műsor. – Megnyalta száját, elrendezte kócos tincseit és újra végignézett a lányon.
-Nem számít, ott kell lennem. – Toltam előre Eva-t, kikerülve ezt a férget, de a rohadék elkapta a karomat és amíg a lány hallótávolságon kívülre került, egész közel hajolt hozzám. Lehelete idegesített, hangszíne az egekbe tornázta a pulzusom.
-Régen megosztoztunk mindenen. Remélem ez most is így van. – Pillantott hátra válla felett a zöld ruhás lányra, aki ide-oda kapta tekintetét a hatalmas teremben.
-Egy ujjal se érj hozzá. Nem viccelek Joe, kicsinállak… – Rántottam ki a karomat szorításából és mosolyogva igazítottam meg a zakóját. Az elhaladó emberek egy kedves gesztusnak tekinthették, én azonban a nyakkendővel is megfojtottam volna.
Sietős léptekkel érkeztem Eva-hoz, kezemet ismét derekára csúsztattam, ügyelve arra, nehogy elkalandozzak és többet képzeljek ebbe az estébe. Istenemre mondom, soha nem tartóztattam így meg magam. Bármikor képes lettem volna kielégíteni a vágyait, csak szólni kellett volna.
Bevezettem a nagyterembe, ahol emberek tömege hallgatta áhítattal egyik kedves olasz barátom monológját. Megható történet egy árva kisfiúról… aki történetesen én vagyok. Idegesen toporogtam a színpad mellett, kezem lecsúszott a lány hátát szabadon hagyó ruháról és addig meneteltek, míg meg nem találtam ujjait. Megszorítottam őket és bocsánatkérően pillantottam rá.
-Nem vagyok a szavak embere. – Vontam vállat, előkotortam belső zsebem rejtekéből a jegyzeteimet és amikor hatalmas taps kísérte nevemet, kettesével szedve a lépcsőfokokat, a pódiumra támaszkodtam és belekezdtem a beszédembe.
-Én is kipróbáltam a drogokat. Szinte minden fajtát és nehezemre esett abból a kábulatból kilépni, de megtettem. És szerencsére, ezek a fiatalok is, akik most itt ülnek velünk. – Néztem le a szedett vetett bandára az első sorban és hirtelen büszkeség fogott el. A legaljáról indultak, most nálam dolgoznak. Egy feltétellel. Havonta drogteszten esnek át.
Negyed órát beszéltem, bár a végén már oda se figyeltem arra, mit írtam le napokkal ezelőtt. Egyszerűen csak úgy jött belőlem. Nem érdekelt, hogy másnap miket cikkeznek majd rólam. Ez ma nem rólam szólt. Hanem róluk… értük.
Tapsvihar, álló emberek sokasága, könnyes tekintetek. Nem hittem volna, hogy ennyi őszinteséggel ennyi érzelmet kicsalogathatok az emberekből. Éppen ezért, amikor leértem a színpadról, megfogtam Eva kezét és egy csendes helyre vezettem.
-Nem fogok hazudni. Feltett szándékom volt, hogy megdugjalak a megnyitó után. De meggondoltam magam. Meg akarlak ismerni. Nem felszínesen, nem ímmel ámmal. Azt akarom, hogy velem kezdődjön és velem végződjön a napod. – Hogy nyomatékot adjak mondandómnak, szűzies csókot leheltem kívánatosan telt ajkaira.
-És ahogy a kisasszony kívánta… – Tartottam a karomat. …gyere hazaviszlek. – Mosolyogtam rá, eltűrve a fényképező gépek vakurengetegét, amik szerencsére csupán ezt a jelenetet örökítették meg. Eva még nem áll készen arra, hogy az én világom megismerje és amilyen önző vagyok, csak magamnak akarom.