Több, mint egy órája ültem ugyanazon a széken, ugyanazokat a monitorokat nézve, amiken a szívritmus olykor kihagyó üteme minden egyes alkalommal összeszorította a szívem. Az ujjaimat tördelve néztem könyörgőn az oxigénmaszkra is, csak hogy váljék feleslegessé, de Miss Harlow csak nem akarta felnyitni a szemeit. Napról napra órákig itt ültem mellette munka után, néha csak kezeim közé fogva a májfoltos tenyerét, néha pedig... mintha bármit is számítana, elmondtam neki az aznap történteket. Kóma.. már másfél hete egy olyan világba zuhant, ahonnan nem tudtam, hogy visszatér-e egyáltalán, és ha igen, mikor láthatnám újra mosolyogni azt a megfáradt, öreges arcot, ami végtelen kedvességet sugárzott. Mindig.
- Miss Hobbs, lejárt a látogatóideje - az ajtó felé nézve az egyik nővér türelmesen pillantott rám, majd ahogy bejött, én úgy húzódtam el az ágy mellől. Nem akartam zavarni a munkája során és egyébként is ideje volt nekem is megtalálnom végre az ágyam. Rettentő fáradtság uralkodott el rajtam, mert a soron következő kiállításig még sok munkám volt az egyik festmény javításával.. és az elmúlt két napot szinte végig bent töltöttem a múzeum műhelyében. Fáradtan simítottam végig ujjaimmal az arcomon, hogy végül felkelhessek a székről.
- Holnap is jönni fogok, Mary... jó éjszakát - rámosolyogtam a nővérkére, végül felkapva a táskámat léptem ki a kórteremből, hogy követhessem a láthatatlan útvonalat ki az osztályról, a kórházból, hogy végre vízszintbe kerülve kipihenhessem magam. Legalább egy kicsit, de az egyik ajtó előtt ellépve megtorpantam, lassú fordulatot téve pedig az ablakon benézve gondolkodóba esve, bizonytalanul léptem vissza az ajtóhoz, hogy biztossá válhassak valamiben. Annyira ismerős volt!
Annyira... új... és olyan ismeretlen egyben, ahogy elnéztem az ágyon fekvő férfi alakját, és a lehető leghalkabban az ágy lábához léptem, csak hogy a kórlapról leolvashassam a nevet, ami egy kisebb sokk volt számomra.
- Paul? - a hitetlenséggel vegyült felismerés csak halkan szökött ki ajkaim közül, ahogy a lehunyt szemekkel fekvő férfit néztem, de ahogy felnyitotta a szemeit a nevének hallatán, félig ledermedve próbáltam láthatatlanná válni, de.. csak addig, ameddig képtelen voltam elszakadni a látványtól. - Ne haragudj... nem akartalak megzavarni a pihenésben - még mindig bénultan, elakadozva szóltam csak egészen halkan, és habár semmit nem értettem a kórlapon, mintha szakértő orvos volnék, úgy futottam át a latin szöveget. - Mi történt veled? - pillantottam fel elszomorodva az arcára, és ahogy a táskát az ágy lábához pakoltam le a padlóra, közelebb lépve hozzá az ujjaim a kézfejére siklottak, csak óvatosan, hogy még véletlenül se okozzak neki fájdalmat.

[center]♥ Paul ||| music: ez *-*

Szörnyen festett az ágyon. Az egyébként nem kis termetű férfit aprócskának láttam a takaró alatt, bár nem voltam meggyőződve arról, hogy nem a korábbi pillanatok okozták ezt az érzetet. Nem szerettem a kórházakat. Gyógyszerillatuk volt, és a Mennyeket idézték elő bennem, holt, s élő angyalokkal körülvéve, miközben a szenvedésbe burkolt megtört testek várták a kín eljövetelét, avagy a megbocsájtás noktürn dallamait. Vajon mindenki ugyanannyi szenvedés részese élete során? Vajon... van valaki, akinek soha nem fáj?
Ahogy viszonozta a köszöntést a nevem formájában, igyekeztem gyengéd mosolyt varázsolni arcomra, ami egészen nehézkes volt... az együttérzéstől, attól, hogy láttam, ő nem volt jól. Sosem voltam képes eltitkolni az aggódást, mindig ott honolt szemeimben, ha számomra kedves emberekről volt szó.
Hitetlenkedéssel elegyült meglepetés sugárzott rólam, ahogy választ adott a kérdésemre, de ahogy folytatta, ledermedtem, és szörnyű zavarba jöttem. Én... nem emlékeztem, hogy magáztuk volna egymást.. pontosabban korábban igen, de... ennyit változtatott volna rajtam az, hogy visszatértem otthonomba? Elfelejtettem volna az udvariasságot, amit megkaptam, s kedvvel adtam neki Franciaországban? Enyhe pír futotta el arcomat, zavartan a fülem mögé tűrtem egy kósza, rakoncátlan tincset szabad kezemmel, a másik viszont el nem engedte volna Pault.
- Itt élek - mondtam halkan, szavaimban még mindig a megrökönyödés utóhangja csengett. - Úgy.. értem... mindig is itt laktam. Vagyis... Las Vegasban születtem, és végleg képtelen volnék megválni ettől a várostól - zavartan muszáj voltam elnézni a szemeiből, miközben a pillantásom végigsiklott a férfi arcélén, a nyakán, vállán, majd le a karján, amit már a tenyereim közé zártam. Öröm volt.. éreznem őt ilyen nehéz pillanatban.
- A legtöbb esetben szerencsét hoz ez a város az ide tévedőknek a kaszinó világán kívül - szólaltam meg ismét butának érezve magam a körülményeskedés miatt, de őt tiszteltem, talán a leginkább azon művészek sorából, akikkel összehozott a sors. A korábbi mosolyom elhalványulni látszott, ahogy a szemeim ismételten rátaláltak az övéire elbizonytalanodva. - Sajnálom... hogy ez történt - haraptam be az alsó ajkam, hogy nehogy butaságot mondjak, s gyorsan leszidott a viselkedésemért a belső kis hangocska is, de muszáj voltam folytatni. - ...Önnel, Paul. Tehetek esetleg valamit? Nem tudom, hogy mindenkivel kegyesen bánnak-e.. de ha volna valami, amit szeretne, akkor én szeretnék segíteni benne - váltam magabiztossá. Legalábbis lélekben, mert még a korábbi bakim újra és újra felsejlett a gondolataim közt, és nem is tudtam túltenni magam mindezen. Ahogy azt sem tudtam, hogy nehezére esik-e a beszéd, vagy hogy egyáltalán szüksége van-e a társaságomra, és csak akkor jutottam a felismeréshez.. Nem akartam volna zavarni őt.
- Ha pihenni szeretne, magára hagyom - egészen halkan, egy árnyalatnyi bűntudattal a hangomban ajánlottam fel neki ezt az opciót.


[center]♥ Paul ||| music: ez *-*

Szerettem volna neki elmondani, hogy nem számít. Hiszen oly sok dolog történik velünk a mindennapokban, hogy egy ilyen információ nem feltétlenül ragad meg. Különösen a múlt izgalmas forgatagában, amikor még rettenetes volt még csak arra is gondolni, hogy egy pillanatra is akár nyugodttá válhatna az életünk. Paul sem volt más, legalábbis ahogy megismertem, ő sem tudott ellenállni a színek pompájának, az ízek kavalkádja, az illatok magányba forduló édes keserűsége... és az emberek sokasága, akik a művészetek felé olyan naiv ártatlansággal fordulnak, s amit meg nem értenek azok, akik nem élik meg mindazt, amit látnak.
Csak egyetlen, elhalványuló mosoly jelezte felé, hogy bár kételkedtem szavaiban, mégis elfogadtam. Szörnyű, hogy úgy füllent, hogy közben kórházi ágyon fekszik megtörten, de nem akartam vele felesleges vitába bonyolódni, úgyis engedtem volna neki legvégül. S ha emlékezetem nem csal, korábban, egyetlen vitánk sem volt, semmiről sem. Szerettem vele beszélgetni, a meglátásait a sajátoméval összeegyeztetni, és ha úgy tűnt, nem hasonlóan látom, elnézést kérve fejtettem ki olykor a véleményem.
Hagyni akartam őt pihenni, de az ellenkezésére felpillantottam a szemeibe, és ahogy tovább beszélt, valamiféle szomorúság költözött arcomra, és már tudtam, hogy nem fogok nemet mondani neki. Nem hagyhattam magára, amikor.. egyébként is egyedül volt, és ahogy a bölcsőként kezemben tartottam még mindig az ő puha melegségét, viszonoztam a mosolyát, lassan megrázva a fejemet is, remélve, hogy nem látta rajtam, mennyire zavarba ejtő kérdést intézett felém.
- Semmi dolgom otthon azon kívül, hogy egy klasszikust a kezembe véve egy forró bögre tea mellett olvassak - válaszoltam enyhén megszeppenten, apró simítással a kézfején, és csak úgy engedtem magamat az ágyra, hogy véletlenül se zavarjam a nyugalmát... miközben a szemem zaklatottan járt körbe a kórteremben, szabad kezem ujjaival egy ideig piszkálva a felsőm alján végigfutó varrást.
- Hiányzik Franciaország - kezdtem bele egészen halkan, ábrándos mosollyal az arcomon, és ahogy visszagondoltam, sokkal vidámabbá, nyugodtabbá váltam. Emlékeztem minden találkozóra.. minden vitát képező műalkotásra, és minden egyes véleményére, amit megfogadtam. - Ahogy befejeztem az egyetemet, hazajöttem. Jelenleg az egyik helyi múzeumban dolgozom restaurátorként. Egy idős hölgy.. aki úgyszintén itt van... - csuklott el a hangom egy pillanatra, önkéntelenül is rászorítva a kezére olyan finoman, amennyire képes voltam. - segített nekem a beilleszkedésben, és ő is ugyanúgy tanácsokkal lát el egy-egy munkám során, ahogy Ön is tette korábban - felmosolyogtam a szemeibe bátorítón. - Azt hiszem.. hogy ennyi érdekesség van jelen az életemben az utóbbi pár hónapban - összegeztem már ismételten halkabban, szégyellve, hogy nem számolhattam be neki világmegváltó történésekről... s nem akartam őt fárasztani a korábbi kiállításokon való megjelenésemről akár New Yorkban.. akár másik nagyvárosokban.
- Önön a sor, Paul! - igyekeztem ismét mosolyt csalni arcomra, ahogy azokba a zöld szemekbe néztem, mintha egy-egy smaragdsziget lett volna. - Mi történt Önnel azóta? - akaratlanul is végigsiklott az ágyon fekvő, takaróval fedett testén a pillantásom, ám mégsem kérdeztem rá ismételten, mi lett vele, hogy ilyen állapotba került. Tapintatlanság lett volna. - Hogy került Las Vegasba?


[center]♥ Paul ||| music: ez *-*

Hálás, ugyanakkor cseppet sem vidám mosoly jelezte arcomon, hogy értékeltem a sajnálatát, s ujjaim lágyan meg is rezzentek kézfején, mintha egy tollpihe súrolta volna végig a pillangó sziromszélű szárnyát. Könnyebb volt beszélnem, miközben érintettem őt, ám mégsem hagytam, hogy az emlékek, az elmúlt hosszú hónapok eseményei hatására elragadtassam magam, gátat szabva szavaim sűrű hálójának csak a lényegesebb momentumokat emeltem ki neki, hiszen pihenésre volt szüksége, nem arra, hogy órákig ecseteljem a múzeumok adta csodákat, a színek romantikus kavalkádját, ami maga volt az élet.
Végig csendben ülve, őt érintve vártam, hogy beszélni kezdjen. Nem siettettem, nem akartam meggyorsítani a folyamatot, mert tudtam, hogy az igaz pillanatokra megéri várni minden esetben. Mégis hagytam, hogy a pillantásom addig másfelé vándoroljon, ameddig meg nem éreztem az tekintetét rajtam.
- Azt hiszem, hogy Önnek is ugyanolyan furcsa lehetett Las Vegas először, mint egykor nekem volt Franciaország - szakítottam meg ezen szavaimmal a lassú, puha csendet, amit hagytam, hogy közénk telepedjen, s addig összeszedhettem magam annyira, hogy ne az legyen a kérdésem újfent, hogy miért a kórházban kötött ki ahelyett, hogy bemerészkedett volna a kaszinók világába. De valójában tudtam a választ. Nem gondoltam azt, hogy az előttem fekvő férfi egy pillanatra is izgalmasnak találta volna azt az életet.
- Azt tudja, hogy mikor fogják kiengedni innen? - váltottam hirtelen témát, s a mosolyom is őszintébb lett, tele melegséggel. - Csak mert a kötelező ágynyugalma után esetleg... ha van hozzá kedve, megmutathatnám a város szépségeit - ajánlottam fel hirtelen, bele sem gondolva abba, hogy talán egyedül lenne kedve felfedezni Vegast, nem pedig velem, aki csak egy szeletkéje a múltjának. Tudtam, hogy mindenki változik, s féltem attól, hogy én is más lettem itthon. Nem ugyanaz, akit ott, Párizsban ismert meg.
- De csak ha nem bánja - sütöttem le hirtelen a szemeimet, ismételten zavarba jöttem, hiszen én szerettem volna vele lenni, de mindez önzőség volt a részemről, kegyetlen valóság, amit nem tudtam semmissé tenni. Ujjaim csak egy fél fordulatot véve a kezén merevedtek meg, mintha addig nem is érintettem volna őt addig.


[center]♥ Paul ||| music: ez *-*

Nem úgy tűnt, mint aki a hazaengedéshez teljesen jól lenne, és az aggodalmamat csak még inkább felszította az a tény, ahogy megmozdult, ahogy mosolygott. De mégsem volt jogom azt mondani neki, hogy vigyázzon magára, és hogy a szervezetének szüksége volna pihenésre. Csak egy lágy mosoly jelent meg arcomon a bizakodására, amely egyszerre volt őt pártoló, ugyanakkor megjelent benne a kételkedés felhangja is. Féltettem. Mint mindenkit, aki szívemnek kedvessé vált. Nehezen engedtem el magamtól ezen embereket. S a tudat, hogy mozdulatait fájdalom itatja meg, egészen elszomorító volt, mégsem szándékoztam kimutatni ezt neki, inkább csak a pillantásom siklott le a takaróra kószán, végigfuttatva a tekintetem testének fedett sziluettjén.
- Amennyiben ma engednék haza, engedje meg, hogy elkísérhessem - néztem fel a szemeibe nyílt kérleléssel, mert tudhatta, hogy azt szerettem, ha tudtam, biztonságban vannak azok, akiket kedveltem, s addig nem voltam nyugodt, ameddig nem bizonyosodhattam meg a tényről. - Legalább egy darabon - váltott a mosolyom enyhe arcpírrá, lesütött szemekkel folytattam csak. - ...hiszen azt sem tudom, merre szállt meg. - nem gondoltam úgy, hogy a kérésem esetleg kényelmetlenül érintené őt, de azt is elfogadnám, ha elutasítana.
Mégis inkább a jövő lehetőségeivel foglalkozva örömmel fogadtam a válaszát a következő találkozót említve, s a mosolya egészen különleges volt. Még ebben az állapotban is olyan nyugalmat árasztott, hogy egészen egyetlen, röpke pillanatra elfeledtette velem azt a tényt, hogy jelenleg itt van. S ez a momentum egészen rövid időre emlékeimben visszaváltott Franciaországba, ahogy, és amikor ugyanilyen elmélyült nyugalommal szemlélte munkáit, ceruzájának következő vonala rémlett fel, annak puha, ám ugyanolyan határozott vezetése.
- A szombat megfelelő volna. Addigra befejezek egy határidős munkát, és végre kipihenhetem magam. Önnel - mosolyogtam fel rá bátorítón, és egy utolsó, pillangó-puhaságú simítás után elengedtem óvatosan a kezét, hogy még véletlenül se érezze elutasításnak részemről a kezének kiszabadítását, egyszerűen csak... neki is szüksége volt rá. Nem foghattam egészen addig, ameddig álomba nem szenderült, és ha valóban a mai nap folyamán engedik ki, fel is kell neki majd öltöznie... Erre a gondolatra zavarba jöttem újfent, s a pillantásomat is hirtelen elkapva róla a szobában magányosan ácsorgó széket kezdtem fixírozni. Fogalmam sem volt, hogy miért kavart fel ennyire ez, hiszen az egyetemen a testek, mint Isten műalkotásai, a természet tökéletességeként rajzolhattam le és csodálhattam azok különbözőségeit. S mégis... Paul-t nem ebbe a kategóriába soroltam volna. Nem úgy gondoltam rá, mint egy lefestésre szánt élő vásznat, hanem... ő több volt számomra.
- Tudok egy remek helyet, ahol isteni francia sütiket, kávét adnak. Ha éppen hiányzik kicsit a múlt - mosolyodtam el megint lágyan, de a következő pillanatok megzavartak.
Nem akartam elmenni. Sem pedig megfordulni, de a közeledő léptekre akaratlanul is hátrafordultam, s amikor a nővér nyúzott, savanyú arccal belépett az ajtón, kíváncsi pillantással vártam arra, hogy megszólaljon. A rosszalló pillantására pedig magamat elszégyellve lecsusszantam Paul mellől az ágyról, furcsán, elhagyatottnak érezve magam a férfi kezének melege nélkül. Ám mégis hagytam, hogy a kórlapért nyúlva, szigorú tekintettel végignézve a férfin szótlanul olvasni kezdje a többségében latin nyelvezetű szöveget. Kérdőn pislantottam Paul felé, miközben ujjaim az ágyra, a lepedőre csusszantak, azt birizgálva egy egészen hosszú pillanatig.


[center]♥ Paul ||| music: ez *-*

Kedves, felettébb boldog mosoly kúszott arcomra, ahogy nem ellenkezett, és hagyta, hogy a társaságát élvezhessem ma, további percekig még, főleg abban az esetben, ha valóban kiengedik őt, s nem kell magára hagynom a látogatóidő leteltével sem. Még akkor sem bántam volna, ha csak néma csendben, mellette tölthettem azokat a bizonyos pillanatokat, hiszen nem volt szükségem sok mindenre.
- Nem érzem úgy, hogy bármitől is elvonna a munkám - rámosolyogtam révetegen, ahogy a munkáról érdeklődött. - Mellesleg még mindig ugyanannyira szeretem életre kelteni a festményeket, mint egykor - fejeztem be egészen halkan, újra felidézve magamban azt az időszakot, amikor megismertem a férfit. A köszönetére újra megszorítottam a kezét egészen finoman, hiszen természetes volt a részemről, ugyanakkor tudtam, hogy ő talpig úriember volt, gáláns és tisztelettudó, akitől nem akartam megvonni semmit, magamtól viszont a férfi érintését igen, amikor a nővér a leletekkel foglalkozott. A jó hírek utáni távozásakor is csendben álldogáltam már a férfi ágya mellett, várva, hogy miben tudnék a segítségére lenni, ha esetleg megkérne rá, amit nem utasítottam volna vissza semmi esetre sem.
- Úgy látszik, széppé varázsolja a napomat, Paul - szólaltam meg halkan, s pár percen belül a nővér visszatért újabb papírokkal a kezében.
- A doktor úr aláírt és pecsételt is. Ha bármilyen újabb panasza van, kérem azonnal jöjjön vissza, Mr. Harrison - mosolygott rá a férfire a nővér, majd rám is. - A hölgy esetleg.. a kedves - elharapta a kérdése végét inkább és elnézést kérően nézett kettőnkre, hogy inkább másként folytassa. - Ha esetleg segítsége lenne rám, ránk, szóljanak, kérem - egy biccentéssel lepakolta Paul lábához a leleteit, hogy sarkon fordulva kislisszoljon a kórteremből.
-Segíthetek valamiben? - csak nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem tőle, miközben ujjaim a takaró szélét birizgálták a kezétől nem messze. Nem siettetni szándékoztam, hiszen nem akartam neki fájdalmat okozni semmiféle hirtelen vagy pedig óvatlan mozdulattal. Még az ő részéről sem.


[center]♥ Paul ||| music: ez *-*

Kellemes és nyugodt. Talán ezek a szavak hangzottak fel gondolataimban, ahogy Paul arcát figyeltem a jó hír hallatán, s vele talán én is megnyugodtam, örültem annak, hogy nem kell egyedül töltenie az éjjelt. Pontosabban egy kórteremben, amely hideg és személytelen. Nem hagyhattam, hogy az esetleges segítségem eltörpüljön a fájdalmai mellett, ezért is kérdeztem meg a tőlem telhető legnagyobb bátorsággal azt, amit.
Rémülten nyúltam a keze felé, és megérintve azt gyengéden húztam vissza a teste mellé, amikor nyújtózkodni kezdett, aggodalommal töltött el az állapota, nem tagadom. És csak miután engedett a testének és nekem is mosolyogtam rá haloványan, de annál több kedvességgel.
- Azonnal hozom - sütöttem le a pillantásomat ellépve az ágy mellől, hogy a szekrényhez lépve kiszedjem az ingét, s a bútor mellől néztem alsó ajkamat beharapva, segítségre készen, ahogy felült. Csak egy bólintás volt a válaszom a nadrág kérdésre, amit ugyancsak a kezembe vettem, és már vissza is léptem mellé, lepakolva a keze mellé puhán az ágyra a ruháit.
- Megengedi, hogy segítsek felöltözni? A karját is alig bírja megmozdítani fájdalom nélkül - pillantottam a szemeibe egész közelről, s ha beleegyezett, akkor egy lágy, bátorító mosollyal óvatosan simítottam meg alkarját, hogy a teste mögé nyúlhassak, megoldva a köpenyt, de nem mertem tovább menni, mert.... mert még nem láttam őt, és éreztem, hogy akaratom ellenére sem tudtam megállni, hogy halvány pír ne öntse el arcomat már csak a gondolatra is. Halkan megköszörültem a torkomat, ahogy a pillantásomat gyorsan a ruhadarabokra vezettem csak egyetlen másodpercre róla, de végül egy mély levegőt véve kényszerítettem magam, hogy valamennyire lenyugodjak.
- Sajnálom... én csak... - akadtam el a magyarázkodásban, amire újfent zavarba jöttem, mert mit is mondhattam volna? Hogy a prűdségem miatt, vagy mert ebben a pillanatban nem tudtam őt a modellemként elképzelni, hogy ne jöttem volna zavarba.. nem tudok segíteni neki? Ez butaság lett volna részemről és kellemetlen is. És határozottan a kínos szituáció felé haladtam a reakcióimmal, amit igyekeztem leplezni, nagyon kevés sikerrel. - Nem tudom, hogyan segíthetnék, hogy ne okozzak újabb fájdalmat - vallottam be enyhe szomorúsággal a hangomban, tétova érintéssel a köpenye ujján, és ha nem volt ellenvetése, valamint engedte, minden bátorságomat összeszedve, tüdőmben tartva az összes levegőmet finoman lehúztam vállairól az anyagot, szabaddá téve mellkasát és a sérüléseit, amiket meglátva pár kósza könnycsepp igyekezett lefelé arcomon, amiknek súlyát igyekeztem egy kisebb mosollyal lágyítani, és már nyúltam is az ingéért egyetlen szó és újabb kérdések nélkül.


[center]♥ Paul ||| music: Paul zenéje *-*

Akárhogy is próbálkozott, már maga a helyzet is kényelmetlen volt bizonyos szinten. Szerettem volna olyan kedvességgel gondolni arra, hogy segíthettem neki, de a tény, hogy valamilyen szinten ismertem, s mégis így kellett látnom őt, elborzasztott. Nem azért, mert sérült volt, hanem amiatt, hogy majdhogynem tehetetlen is. S a kín, a kétségbeesés, a halovány pír, amely arcomat lepte el, mind-mind nehezítette a rám mért kétségbeesést.
S akárhogy is siettem volna, vagy tettem volna érte, nem hagyta el magát, amely abban a pillanatban mérhetetlen tiszteletet vívott ki bennem, s csak egy csendes sóhajjal adtam meg magam, óvatosan elfordulva, hogy még csak véletlenül se sértsem meg az öltözködés intimitását. A részemről bizonyára mindenképp így kívántam volna fordított helyzetben, s szerettem megadni azt a lágy engedékenységet másoknak is, mint amivel én is éltem volna, s reméltem volna másoktól.
A panaszos szisszenésre összeszorult a gombóc a torkomban, s fázósan öleltem át magam igyekezve nem azon gondolkodni, hogy ismételten meg ne kérdezzem a hogyléte felől, úgyis tudtam rá a választ. Jól volt.. a lehetőségekhez mérten, s egyáltalán nem fogadta volna el a felajánlásom, bármennyiszer is kérdeztem volna rá, emiatt sem akartam őt és saját magamat sem kellemetlen helyzetbe hozni.
A felhangzó szavakra egy csendes rendben volt a válaszom. s csak akkor fordultam vissza a férfi felé, amikor már ténylegesen biztos voltam abban, hogy a nadrág a helyén volt. S a látvány.. zaklatottá váló, űzött őzike pillantással néztem végig Paul felsőtestén, ám mielőtt bármit is mondhattam volna neki, inkább beharaptam az alsó ajkam, s olyan erősen ellenálltam a legördülő, áruló könnycseppeknek, amennyire csak tudtam.
Nem szóltam egy szót sem.. tudtam, hogy felesleges lenne minden egyes megnyilvánulásom, helyette amilyen óvatos és gyengéd, felettébb lassú mozdulatokkal csak tudtam, úgy segítettem rá a szakadt, véres inget. Rengeteg kérdésem lett volna! Mégis megkíméltem őt, s leginkább magamat is, hogy egy újabb elborzadást, féltést, s kétkedést spóroljak meg magamtól. Amint felkerült az ing Paul testére, engedélyt kérő pillantást vetettem rá, s ha engedte, a gombokat átbújtattam a lyukakon is.
- A zakót is felsegíthetem? - kérdeztem csak inkább ennyit, s ha a láthatatlan, le nem gördülő könnyeim nem is árultak el most, a reszketeg, szomorúsággal teli hangom biztosan.


[center]♥ Paul ||| music: JMR - Doesn't Feel Human

Halovány, egészen aprócska bólintással igyekeztem eleget tenni a szavainak, s nem megsiratni az élő, lélegző, s gyógyítható testét, de oly nehéz volt! S ha tudtam is, hogy a lélek sérülékenysége mélyebbre hatoló volt, a felgyógyulás pedig biztosított a testnek, akkor sem voltam képes elvonatkoztatni attól, hogy így kellett őt látnom. Noha Paul sebei félig-meddig eltűntek a saját ruházata alatt, az ing szakadása, véres szövetei egyértelműen emlékeztettek arra, hogy nem volt épségben, biztonságban.
A zakót is ugyanolyan némaságba burkolózva segítettem rá, hogy ő mielőbb hagyhassa el a kórházak nyomasztó falait, s ahogy az ujjaim az anyagot érintették, a szemeim valahol... ködbe burkolózva leragadtak Paul mellkasánál. Nem láttam, pontosabban nem tudtam túllátni a sérülésén, azon, hogy segítenem kell. Hogy.. Ő az! S emlékeimben felsejlett az a régi, nyugodt vidámságot sugárzó mosolya, ami ebben a pillanatban sehol nem volt, és mégis, arra vágytam a leginkább.
Ezért is rezzentem össze a felhangzó szavakra, zavartan pillantva fel a férfi szemeibe, s egy halk hogyne után azokat is felsegítettem rá a fűzőt is a helyén kezelve, szép, precíz, s tartós kötéssel otthagyva Paul lábán, s csak azután emelkedtem meg előtte, hogy a munkám a férfi öltözékének felsegítésével véget ért.
- Bocsásson meg nekem, de megint felajánlom, hogy jöjjön velem. Kérem! - néztem bele a szemeibe mélyen. Segíteni szerettem volna neki, és a tudat, hogy egyedül kellett volna lennie ebben a borzalmas gyógyulási folyamatban, rémisztő volt. - Kétségbeejtő gondolat lenne Önt magára hagynom ilyen állapotban és folyton azon gondolkodnék, hogy mit tehettem volna Önért - sütöttem le a pillantásom, óvatosan nyúlva a kezéért megérintve ujjaimmal finoman a bőrét.
- Csak egyetlen éjjelt kérek, holnap ígérem, nem fogok erősködni. De nem szeretném magára hagyni - beszéltem csak egészen halkan, még mindig a bőrét érintve, reménykedéssel teli pillantással nézve fel a szemeibe, arra várva, hogy számomra, s ezáltal számára is kedvező választ adjon a kérésemre.
Az előző nővér pedig újabb látogatást tett a szobában, kissé összevont szemöldökei alól nézett előbb Paul-ra, majd rám is, s a halovány mosolyom sem győzte meg arról, hogy minden a legnagyobb rendben lett volna. Kezdtem úgy érezni, hogy nem is a férfi miatt vált kétkedővé, hanem miattam, de elhessegettem ezen gondolatokat.
- A megkezdett gyógyszerek.. és a receptek. Mindenképpen szednie kell, Mr. Harrison a megadott mennyiségben, sem többet, sem kevesebbet! És ha lehet, nem szeretném még egyszer itt látni - mosolyodott el az addigi komolyságát követően, s hittem neki. Ahogy ő, úgy én sem óhajtottam volna Paul-t ilyen környezetben senyvedni. Soha többé. A nővér szép napot kívánva el is hagyta a kórtermet, én pedig összeszedegettem a kis dobozokat és a papírokat is elpakoltam. Rend a lelke mindennek.
- Van még esetleg valami, ami kellene Önnek? - gondoltam az ingóságaira, s ha volt, akkor azokat is összeszedegettem, végül megálltam előtte, nem túl távol, s nem túl messze tőle, hogy egy most részemről bátorítólag ható mosollyal pillanthassak rá. - Mehetünk? - ha elkélt a segítségem, mindenképpen megtettem a tőlem telhetőt, azonban ha Paulnak egyedül sikerült felállnia, úgy ott maradtam, hátha esetleg szüksége volna a segítségre. S óvón, kissé féltő pillantással figyeltem minden mozdulatát.


[center]♥ Paul ||| music: Dave Thomas Junior - Lost At Sea

Olyan hihetetlennek tűnt. Először csak egy bátortalan, alig mosoly jelezte azt, hogy hallottam minden egyes szavát, de az eddigi ellenállását követően az engedékenysége meglepett. Ahogy elhalt az utolsó hangfoszlány is az ajkain, úgy szélesedett ki a mosolyom, vált igazán boldoggá, és igen, egy csöppnyi elégedettség is megjelent az árnyékában. Úgy néztem az előttem akkor még ülő férfire, ahogy egy festményre szoktam, amennyiben a munkám végére értem. Szerettem azt lesni, hogy szépültek meg a színek, hogy vált újra élővé a festmény, ámbár tudtam, hogy a javítások utáni eredmény már nem az eredeti pompát őrizte.. mégis minden alkalommal egy csoda várt engem.
S minden élőlényt is annak tartottam. Paul a maga világával olyan különlegességet adott a világnak, amelyet a legszívesebben megismertettem volna mindenkivel, azonban tudtam, hogy neki az kellemetlen volna. Annak ellenére, hogy csak egy napot kaptam, ebben a pillanatban mindent megadtam volna azért, hogy újabb és újabb napokkal bővüljön az az engedékeny egy éjjel.
- Nem ellenkezem. Nem szeretném, ha mégis elállna a javaslattól - szelídült már meg a mosolyom, de akkor eszembe jutott valami, és nem is gondoltam úgy, hogy ne szabadna érdeklődnöm. Ha már engedélyt kaptam, mindenképp szerettem volna kihasználni minden másodpercét a vele töltött időnek. A kórtermet, s másikakat is elhagyva mégis csendben, szótlanul téve meg engedtem, hogy a tőle telhető legnagyobb függetlenséggel sétáljon mellettem, és csak akkor segítettem neki, ha kérte.
- Még mindig megvan az az egy üveg cognac, amit Franciaországban vettem. Nem mertem még kibontani, és különben is, a szomszéd kislány nyuszija is megérezné az illatát - nevettem fel megkönnyebbülten valahol a lift környékén, meg is nyomva a hívógombot. S nem csak az az alkohol volt az otthonomban. Francia különlegességek is helyet kaptak, ámbár egyetlen esemény, vagy nap sem adott rá eddig okot, hogy megbonthassam. Ahogy a mai nap sem, mert a gyógyszerek és az alkohol sosem jártak kéz a kézben. - Biztosan farkaséhes lehet, Paul. Mit enne meg szívesen? Arról pedig szó sem lehet, hogy nemleges választ adjon - pillantottam rá, amikor a hatalmas fémdoboz ajtaja kinyílt, megvártam, ameddig kiszálltak páran, s ha a férfi is követett, akkor csak ketten maradtunk odabent a ránk záródó ajtók mögött.
Tisztában voltam azzal, hogy ez enyhe kényszerítés volt a részemről, de csak az kellett volna, hogy bármiben is hiányt szenvedett volna addig, ameddig nálam tölti el azt az estét.. még ha meg is szakadt érte a szívem, azért, mert nem segíthetem őt végig a gyógyulásában.


[center]♥ Paul ||| music: Christina Perri - Human

Az egész olyan hirtelen tört le, amilyen röpke pillanat alatt váltott át lelkesedésbe korábban. A kimondott szavak, az egykori kötetlenség most a semmivé foszlott, s a helyét felváltotta a görcsösség, a karót nyeltség, amivel nem tudtam mit kezdeni ebben a pillanatban. Összezavarodtam, ám csak egy pillanatra hagytam, hogy a szomorúságot vélje felfedezni a szemeimben, de aztán egy halovány sóhaj kíséretében igyekeztem összeszedni magam, zavartan elpillantva róla, le a lift padlózatára.
- Nem érdek fűz Önhöz, hogy bármit is meg kelljen fizetnie, egyszerűen csak segíteni szeretnék és sajnos el is kél az - reszketegen sóhajtottam, még mindig nem a férfi szemeibe nézve. Nem is tudtam, hogy mi bántott.. az, hogy a szavai rosszul estek, az, hogy úgy gondolta, hogy bármivel is tartozik, vagy az... hogy nem tartott önzetlennek. Mindazonáltal tudtam, hogy ha még abban engedett is nekem, hogy velem töltse az estét, azt már nem fogom elérni, hogy elálljon az imént említett terveitől.
- Nekem az bőven elég, ha felgyógyul és nem a fájdalmat látom megjelenni az arcán, ha kellemetlen mozdulatot tesz - néztem fel a szemeibe a halk szavaimat követve, bár az addigi mosolyom szertefoszlott valahol korábban, és ha nem is sértett meg, bántott, hogy ennyire nem képes csak egy picit is rám hagyatkozni. Kedves volt nekem.. azóta, hogy megismertem őt, a világát, a művészetét, a különlegességét, s most mégis ott tartottunk, hogy fizetni szeretett volna. Mindent!
- Nem tartom feleslegesnek az Önnel megosztott perceimet - mosolyodtam el már végre őszintén, kedvesen és teljesen nyugodtan, megpróbálkozva azzal, hogy ne törjem meg az ő kedvét is. - Nem mellesleg ha sietnék bárhova is, kellemetlenül, de elköszöntem volna már korábban. Semmi dolgom, senkivel nincs találkozóm, sem semmim. A virágaim pedig megvárnak, ha egy órával később is érek haza. Társasággal - fejeztem be szórakozott mosollyal, és nagyon reméltem, hogy nem fog még egy kifogást találni, mert azzal már nem tudtam volna megküzdeni. Sosem voltam jó probléma megoldásban, mindig féltem, tartottam az ismeretlentől, attól, ami beszippanthat magába, az újdonságoktól, a... mindentől.
- Engedje meg, hogy ma csak az a feladata, hogy pihenjen - mosolyogtam még mindig rá, még akkor is, amikor a lift mozgása megállt, az ajtók pedig néma surrogással csúsztak szét, magába szippantva egy erősen füstszaggal körbeölelt férfit, egy kávéját szorongató tizenévest és egy áldott állapotban lévő kismamát. S hogy mindenki elférjen - feleslegesen bár a lift tágassága miatt - egy lépéssel közelebb kerülve Paul-hoz léptem csak oldalra.


[center]♥ Paul ||| music: Boy Epic - Dear World

Hosszú pillanatok kellettek ahhoz, hogy reagáljak a hallott szavakra, nem is nézve fel a férfi szemeiben, egyszerűen csak elveszve a kongó ürességben, amely a lift acéldobozában vert visszhangot. A szavakat elnyelte az akkori csend, s ahogy értelmet nyert Paul minden egyes szava, úgy vontam fel kérdőn, s habozón a szemöldökömet. Próbáltam, igyekeztem elsikkadni az értelmük felett, azonban valamivel tisztában voltam. Nem azért tettem, s készültem tenni semmit sem érte, hogy bármiféle fizetséget kapjak vagy reméljek. Csak és kizárólag az volt a fontos, hogy ő jobban legyen, ezért pedig tenni szerettem volna. S tenni is fogok, ha hagyja majd.
Egyetlen, apró pillanatra néztem csak fel a szemeibe a köszönetének kezdetén, mert tudtam, hogy folytatta volna, ha semmi nem gátolta volna meg a továbbiakban. S azzal a pillantással egy egészen óvatos mosolyt engedtem meg felé, lassan pillantva le csak a szemeiből a kissé hiányos, felettébb viseltes öltözékére, újfent torkomban érezve a gombócot, ha csak rá pillantottam. Nem volt jogom ismételten rákérdezni a történtekre, de bármennyire is akartam volna, nem tudtam eltitkolni a tényt, hogy mélységesen elszomorított a látvány.. őt kellett így látnom, ez pedig minden egyes alkalommal mérhetetlen fájdalommal járt.
Mielőtt hagytam volna eluralkodni ezt az érzést, szemeimet ismét lesütve hallgattam csak a csendet, s arra vártam, hogy az ismeretlen társaságunk kilépjen a lift ajtaján, vagy magunkra hagyjuk őket, hadd folytassák útjukat oda, ahova szeretnének eljutni.
S ebben a pillanatban tisztáztam csak magamban: nem szerettem volna, ha Paul kényelmetlenül érezte volna magát, ezért is döntöttem el magamban pár dolgot. Végig, csendben várva, hallgatva csak a lift néma hangjait. A kismama felhangzó sóhaját.. a kávénak illatát, amelyet majdhogynem elnyomott a cigaretta égető füstös szaga.


[center]♥ Paul ||| music: Brian Crain - Wind

Csendesen tűrve a magányos némaságot ácsorogtam odabent, hagyva, hogy az emberek szinte úgy robbanjanak ki a liftből, majdhogynem meg sem várva azt, hogy a feltáruló nyíláson kipréselhessék magukat. Halovány mosollyal köszöntem meg Paul úriemberi gesztusát, s előtte léptem ki a fémdobozból, viszont a kijárat felé egy centivel sem mentem előre.
A kezem lendült volna az ajtóért, s csak félúton állt meg a mozdulatban, ahogy észrevettem, mik voltak a férfi tervei. Felpillantva a szemeibe ugyanaz a csendes derű játszott arcomon, s csak egészen halkan szólaltam meg:
- Köszönöm - ennek az egyetlen szónak a sóhajával surrantam ki előtte, odakint is bevárva a férfit, hiszen tudni akartam, hogy érzi magát. S bár nem voltam orvos, látni.. őt több értelme volt, mint az újabb füllentéseknek, amivel meg akart volna nyugtatni. A sérült test soha nem képes hazudni, míg a nyugtató szavak csak elodázták volna az érzéseket, amikkel felé éltem.
Amint megszólalt, elpillantottam hosszan a buszmegálló felé, az éppen a megállóban tartózkodó járműről emberek hada kóválygott le, s ezt megakadályozva döntöttem. Pontosabban a férfit nem akartam volna kellemetlen helyzetbe hozni, s egyébként is.. csakugyan, én magam is a csendre vágytam, arra, hogy maximum csak a halk zene szóljon a gondolataim hátterében.
- Gyorsabb, ha taxi visz minket - szólaltam meg pár másodpercnyi elmélkedés után, s egy halovány mosoly kíséretében egészen a járda széléig léptem, intve az arra járó sárga autónak, aki azon nyomban indexelve meg is állt pár méterre tőlünk. - Plusz... jól esne önnek némi pihenés. A taxiban le is tud ülni - újabb mosoly, s most én voltam az, aki leküzdve a távolságot ajtót nyitottam a férfinek. S el sem mozdultam mellőle. Remélve, hogy érti, mit szeretnék.. annak ellenére, hogy tudtam, még ebben az állapotban sem adta volna alább: most én voltam az, aki kedveskedni akart neki. Legalább ennyivel is segítve a gyógyulását. És csak reméltem, hogy nem fog elutasítani.


[center]♥ Paul ||| music: Shakira - No ft. Gustavo Cerati