Nem szoktam ok nélkül nekiindulni semmilyen útnak. Ha magányra vágyom, New Yorkba megyek, ha csak az otthonomra vágyom, akkor LA-be a házamba, aminek a címét a férjemen kívül senki sem tudja. Most mi indított útnak mégis? Jó kérdés. Egyszerűen ki akartam szabadulni a városból, még magam se tudom hogy hová. Maximumra vettem a hangerőt a kocsiban, és csak mentem amerre vitt az út.
A teljes elmélázásomból, vagy másik dimenzióban való járkálásból az ébreszt fel, hogy besötétedik, és mellettem már erdőség nyúlik végig. Bár már nem számít.
Egy nagy durranás hasít az éjszaka csendjébe, a kocsim pedig irányíthatatlanná válva sodródik le az útról, egyenesen bele egy fába.
Sötétség.
Fogalmam sincs mennyi idő után ébredek fel, de pislogva próbálom magam visszairányítani a való világba, és összerakni hogy mi is történt. Persze, valamelyik kerék elszállhatott. Még szerencse hogy mindig be vagyok kötve. Ahogy elfordítom a fejem, iszonyatos fájdalom nyilall bele. A homlokomat tapogatom végig, és hideg maszathoz érek. Ránézek az ujjaimra, és véresek. Oltári, valószínűleg bevertem a fejemet. Dühösen de kicsit kóvályogva szállok ki a kocsiból, és csalódottan veszem tudomásul hogy ezzel nemhogy a legközelebbi városba, de sehova nem fogok már eljutni. Nagy nehezen előhorgászom a táskám, és elővéve a mobilomat, újabb isten csapásának fogom fel, hogy itt, a semmi közepén térerő sincsen. Egyáltalán semmi. Fogalmam sincs hogy mit csináljak, induljak el, vagy maradjak itt, hátha erre jár valami kóbor angyal és megment. Végül amellett döntök, hogy jobb elindulni.
Kicsit kóvályogva indulok el előre, valahol csak van a környéken egy kisváros, vagy bármi. A telefonomra néha-néha ránézek, de süket, mert mi más is lenne. Végignézek magamon. Sem a farmerem, sem másom nem sérült, szóval nem nézek ki úgy, mint akit megvertek az út szélén. Lehet hogy a homloksebem nem túl bíztató, és egy hotelben furcsán néznének rám, de most a legkevésbé sem érdekel.
Fél óra gyaloglás után erőt vesz rajtam a fáradtság. Valahol tudom hogy fejsebbel nem szabad aludni, de egy kicsit meg kell állnom. Csak egy nagyon kicsit.
Nem szokásom ugyan, de leülök az út szélére. Rágyújtok, csak hogy biztos ne aludjak el, de a szemem minduntalan le akar csukódni. A fene essen a béna modern technikába. Bizony a fene...