Ivy Grey

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: képzi magát, színész akar lenni ( olyan, aki színházban játszik ), részmunkaidőben egy könyvesboltban dolgozik, hogy fizetni tudja a tandíjat, kedves, segítőkész

◆ negatív tulajdonságok: tökéletesség hajszolása, félénk, naiv, gyáva, önbizalom hiányos, bátortalan, magába forduló

◆ egyebek: lelkileg instabil, túlságosan könnyen lehet érzelmileg zsarolni. Mióta megpróbált véget vetni az életének, azóta egy ember állandóan vigyáz rá, felügyelet alatt tartják. Ha kiborul, magába fordul és tudatmódosító szerekhez nyúl, amiket titokban fogyaszt.

Történet vagy szerepjátékos példa

Világ életemben a tökéletességet hajszoltam. Meg akartam felelni a világnak, és magamnak. Tudtam, hogy ez lehetetlen, senkinek sem sikerült, és senkinek sem fog. Én mégis az akartam lenni. Tökéletes. Tökéletes a tanulásban, a házimunkában, a párkapcsolatban, az iskolai elfoglaltságokban. Mindenbe. Annyira hajszoltam, kerestem ezt az egy szót, ezt a fogalmat, hogy nem törődtem mással. Rögeszmémmé vált. Nem akartam a húgomra hasonlítani. Nem akartam hallani a szőke nős vicceket. Legbelül önmagam akartam lenni. De nem lehettem. Apának szüksége volt rám. Annyi feleség és barátnő közt kellett, hogy legyen neki egy család, aki otthon várja. Camille mindig is álmodozó volt, ment amerre jónak látta. Fényképezett, és fényképezett. Olyankor számára megszűnt a külvilág. Bátyám a lázadó korszakát élte. Apa senki másra nem számíthatott, csak rám. Én meg akartam neki felelni, közben tudtam, ez nem vagyok. Nem én vagyok az, aki minden este pontban nyolckor az ebédlőasztalnál várja meleg vacsorával. Én kint akartam lenni, bele akartam vetni magamat a késői éjszakába. Élni akartam! De mégsem tettem. Félénk voltam és gyáva. Nem akartam cserbenhagyni Apát. Kettéhúztak a gondok. Kinek akarok megfelelni? A világnak, azzal hogy tökéletesnek mutatom magamat? Vagy magamnak? Nézz rám! Nézz a szemembe, és lásd a mosolyom! De tudd, hogy ez a mosoly nem igaz, csaló. Egy előre eltervezett színjáték tökélyre fejlesztett kelléke. Ne higgy nekem míg nem ismersz! Én csak rontást hozok mindenkire. Egy meggyötört lelket akarsz látni? Nézz. Rám. Kérlek.

"Tükröm, tükröm mond meg nékem, ki a legszebb e vidéken!"
Én, én. Én vagyok az. Nem, mégsem. Hogy is lehetnék az? A kinézet nem fontos, ha a belsőnk ragyog. Mégis, ha ők hibátlannak akarnak látni, akkor mindent meg tenni az érdekükbe. Nem számít az én akaratom. A barnás szőkés haj nem jó? Fessük be szőkébbre! Tegyük magunkat elfogadhatóbbá, hogy jobban szeressenek. A szemem pici? Fessük ki, sminkeljünk! A kék szem jó? Tökéletes. Végre amin nem változtatok, ami jó. Büszkén vállalhatom. Talán ez az egyetlen. A lábaim túl hosszúak, testem nyúlánk. Nem vagyok apró, manószerű. A szomszéd csaj. De én nem akarok az lenni! Rajta hát, egy kis smink, egy kis kence- fence. Máris egy új Ivy áll előttetek. Rám sem ismertek, igaz? Én sem magamra. Tudom, hogy helytelen, hogy rossz. Mégis jól érzem magamat ebben az új külsőmben. Ezek a vidám bohókás, néha kihívó ruhák... Miért érzem bennük otthon magamat? Mintha kicseréltek volna. Nem én vagyok, de mégis. Én vagyok az, Ivy Grey, de valahogy máshogy. Ez egy szerep? Egy játék? Az önkifejezés, a kitárulkozás egyik fajtája. Szeretném azt hinni, hogy az állandó szemöldökráncolásom nem egy rossz beidegződés. Hogyan tudnám magamat leszoktatni róla? Rossz szokás, mint egy kényszer. Én nem akarok kényszerbeteg lenni. Egészséges akarok lenni, vagy legalábbis annak tűnni. Senki sem tud róla, pedig ott van. Olyan, mint egy kozmikus titok, és vár a legalkalmasabb időpontra, hogy megmutathassa magát az egész világnak. Hogy mi ez? Az maradjon az én titkom.

„A csalódás mindennap elvisz az ember lelkéből egy darabot. Bizony elfogyna bennünk a lélek, ha a szenvedés nem növelné mindennap kétszer annyival.” / Tormay Cécile /
- Gyönyörű volt az előadás, élvezet volt hallgatni.
Megannyi mosolygós ember, és mind egy helyen. Mindenhonnan szeretet és melegség árad. Én mégis lábujjhegyre állva fürkészem a tömeget. Keresem őket. Hol vannak? Azt mondták, hogy eljönnek, hogy itt lesznek. Támogatni fognak, megígérték. Szükségem van rájuk. Hol lehetnek? Biztos, hogy elvesztek a tömegben, és most kint várnak a kapuban. Elfog a bűntudat, rám kell várniuk.
- Oh, köszönöm szépen- köszönöm meg elpirulva. Teljesen elkalandoztam.
Ő csak elnézően néz rám. Tudja, hogy kiket keresek. A tekintete csupa ki nem mondott szavak. Szerencsétlen lány. De kár érte. Nem akarom, hogy szánjanak engem, nincs velem semmi baj. Kényszeredetten elmosolyodok.
- Bocsásson meg, atyám, de valószínűleg már várnak rám- szabadkozok, és próbálom leplezni a csalódottságomat.
Minden olyan meghitt és családias. Szeretem az itteni légkört, mintha családban lennék. Olyanban, ami nekem nem adatott meg. Túl sok művészlélek nem fér el egy családba. Mi sem bírtuk ki közösen. Anya elment, Lawrence néha jön már csak haza, Camille elméletileg itt lakik, gyakorlatilag viszont alig jár esténként haza. Apa meg, ő Apa. Maradtam én, ennek a káosz közepén teljes magányomban. Milyen jó, hogy benyújtottam a felvételi lapomat New York- ba. Szeretem, sőt rajongok Dallas- ért, de New York- ban ott van Anya és Lawrence. Talán ott nem fogom magamat annyira elhagyatottnak érezni.
- Örültem, hogy megismerhettem, atyám- mosolygok rá végre őszintém.
Látom, ő is örül. Ő volt az én lelki támaszom. Elviselte a kicsapongásaimat, és mindig ugyanolyan figyelemmel tüntetett ki. Talán ez az elválás lesz a legnehezebb, de azért, hogy Anyával és a bátyámmal legyek, ezt fel kell tudnom áldozni. Szomorkásan búcsúzkodok el tőle. Ha nem is mondom ki, hiányozni fog. Szemével válaszol az én gondolatomra. Én is neki. Valamivel jobb kedvvel megyek kifelé. Páran hozzá, csapódnak. Gratulálnak, milyen ügyes voltam. Nagyszerűen alakítottam a szerepem. Udvariasan visszamosolygok, és megköszönöm. Sajnálják, hogy elmegyek, de megértik. Ölelkezve intek nekik is búcsút. Összeszorul a szívem, a kapuban nem vár senki.
Lehajtott fejjel indulok haza. Sosem jöttek el megnézni. Sosem akartak látni. El voltak foglalva a saját világukkal. Mintha egy láthatatlan védőburkot vontak maguk köré, és nem engedtek oda be senkit. Az évek alatt megtanultam elfogadni ezt, viszont most... Reménykedtem benne, hogy az utolsó fellépésemre eljönnek. Itt már többé nem állok színpadra, vagy legalábbis nem mostanában. Szorosabban fogom össze magamon a kabátomat. Sűrű függönyként telepszik az utcára a hó. Nem áll el, folyamatosan zuhog. Vagy csak én képzelem el a hóesést? Jó lenne tudni az igazat. De örülnék most egy fuvarnak. Milyen szívfacsaró, hogy nem jöttek el megnézni. Pedig én akartam, hogy eljöjjenek. Kérleltem őket, könyörögtem nekik, semmi. Nem értem el semmit. Azok, akiknek a legbüszkébbnek kéne lenniük rám, nem jöttel el. Mindenki, az összes ember a templomban összesúgtam a hátam mögött. Ez így nem jó! Hogy mutassam magamat tökéletesnek?
Lenyomom a kilincset. Nyitva. Sosem zárják be, hiába mondom, hogy veszélyes. Bármikor betörhetnek hozzánk. Kiáltani akarok, hogy megjöttem. De minek? Az előadás sem érdekelte őket. Halkan csukom be az ajtót, majd kulcsra zárom. Nem szeretném, ha betörnének hozzánk. Óvatos léptekkel átmegyek a nappalin. A folyosón felkapcsolom a világítást. Hirtelen fényárban úsznak a falak. Örülök, hogy itt hagyom ezt a helyet. Sosem éreztem otthonomnak, nem fogadtam el. Ezért a helyért nem fogok könnyeket ejteni. Letörten lépek be a szobámba. Magamba feledkezve csukom be ugyanazzal a mozdulattal.
- Meglepetés!- kiáltják. Kik?
Valaki felkapcsolja a villanyt, és látom őket. Hát nem feledkeztek el rólam. Szívem megtelik hálával és bűntudattal. Folyamatosan okolom őket, pedig ők most is készültek. Odalépek Apához, és szó nélkül a karjaiba vetem magamat. Az ölelésemben minden benne van. A csalódás, a rettegés és boldogság.
- Összesírom az ingedet- ajkamba harapva szabadkozok. Nem is veszem észre, hogy sírok.- Sajnálom.
Mégis itt vannak nekem. Ha nem is úgy, ahogyan én akarom, de itt vannak. Valahogyan törődnek velem. Ez mindennél többet ér.