If this is to end in fire
Then we should all burn together
A lángok magasra nyúltak, szinte már az eget súrolták, a deszkák hangos reccsenéssel törtek ketté és zuhantak a semmibe, ezernyi apró szikrát szórva. Nem emlékszem már, hogy történt, hogy minden lángra lobbant; a késői időpont ellenére az udvarom voltam, a kutyánkkal játszottam, és egy bizonyos pillanatban arra figyeltem fel, hogy nagyon melegem lett, Denis pedig nyüszített, majd elfutott a sötétbe és nem is láttam többet. Megbabonázva néztem, ahogy az alaktalan szörnyeteg lassan felemészti a házat, amiben az életem első hat évét éltem le és amiben ott voltak a szüleim, mély álmukat aludva. Akkor még nem értettem, mi történik, csak csodáltam a falakat nyaldosó lángnyelveket, mint ahogy azt a kisgyermekek szokták, mikor valami olyat látnak, ami teljesen új számukra. Eszembe sem jutott, hogy ez a gyönyörű, vörös tündér csak kárt tesz, nem hoz magával semmi jót, csak sírást és fájdalmat.
A tűzoltókat a szomszédok hívták ki; arra ébredtek fel, hogy hirtelen nagyon világos lett és ez nem volt túl normális dolog, tekintve, hogy éjfél volt. Hogy mit keresett odakint egy hat éves gyerek éjfélkor? Ne kérdezzétek. Legyen elég annyi, hogy már egészen kicsi koromban lázadó személyiség voltam, és amikor megtudtam, hogy a kutyánkat, Denist a szüleim el akarják vinni a menhelyre, az utolsó éjszakát még vele akartam tölteni, és... És ez mentette meg az életem.
Nem tudom, miért nem tettem semmit. Sírnom kellett volna, kiabálnom, mikor a tűzoltóknak végre sikerült eloltaniuk a lángoló romokat, össze kellett volna törnöm, mikor meghallottam, hogy a rendőrök megtalálták a szüleim égett holttestét. Mégis, nem tettem semmit, csak ültem a mentőautó nyitott hátsó ajtajában és néztem magam elé, a gondolataimban pedig továbbra is vígan játszottak a lángok, lassú, halálos táncba invitálva engem, és ott engedtem magam elcsábítani.
And if we should die tonight
Then we should all die together
Nagyon szeretném azt mondani, hogy nincsenek emlékeim a balesetről, de sajnos vannak. Minden éjjel újraélem azt a néhány tragikus pillanatot, mikor az autónk nekicsapódott annak a szájbab.szott kamionnak, ami kihajtott elénk. Minden éjjel újraélem azt a pillanatot, mikor az Ő oldala felől nekünk ütközött az a szar, és amikor az autónk, amit amúgy nem használtunk, bevasalódott alá. Minden az én hibám volt, mert... Mert nem kellett volna engednem, hogy olyan állapotban üljön a kormány mögé.
Minden az én hibám. Én voltam az, aki elvonta a figyelmét, én vágtam olyan mélyen a csuklómba a zsilettpengét, hogy orvosra legyen szükségem, én üvöltöztem vele, hogy mennyire ostoba és felelőtlen dolog volt az, amit csinált, és végül én rántottam rossz felé a kormányt, én, én, ÉN....
Szeretnék mindent elfelejteni, de nem lehet, minden éjszaka újraélem azt az éjszakát, látom az oldalról felvillanó fényeket, hallom az autónk oldalának csapódó kamion zaját, az egymásnak súrlódó fémlapokat, érzem, ahogy a biztonsági öv, amit becsatoltatott velem, a nyakamba vág, és látom az arcán végigcsorgó vért. Semmit se látó szemei üresen néznek engem, bőre olyan sápadt, olyan élettelen, pont, mint ő maga. Nem tudom, másodpercek, percek vagy órák telnek el, mire a tűzoltók kiszednek a kocsiból és áttesznek a hordágyra. Aztán jön a sötétség.
A koporsó fedelét lecsukták, és ezzel együtt reméltem, hogy az emlékeim egy részét is eltemetik, de már akkor éreztem, hogy nem így lesz... Talán ezért is nem vártam meg a temetés végét, hanem hátat fordítottam az imádkozó papnak, a döbbent családtagoknak és a sírkőnek, majd távoztam. Úgyse fogok ma nyugodtan aludni és nem akarom, hogy álmaimban még ez a koporsó is kísértsen.
Oh you know I saw a city burning
Feel the heat upon my skin, yeah
A tenyere az arcomon csattant, megnyikkantam. A pszichológusom volt, a rohadt életbe, nem az apám, milyen jogon ütött meg? Ráadásul.. Hogy a francba lehet egy ilyen fiatal valaki agykurkász? Hiszen csak öt évvel öregebb nálam, ráadásul elég rendhagyóak a módszerei, például velem nem hajlandó a rendelőjében találkozni, csak a lakásomban... Amit sokkal inkább illene apartmannak nevezni, legalábbis a mérete már ilyesmire utal. Mocskosul sokat dolgoztam erre a kéróra, és... És hát és.
De továbbra sem értem, mivel érdemeltem ki azt a pofont. Valami rosszat mondtam volna? De hát ő akarta tudni, mi okból jelentek meg az alkaromon az újabb vágások, ő akarta tudni, miért ülök a sötétben és bámulom a gyertya lángját, ő akarta tudni, miért harapom be mindig az alsó ajkam, mikor megnyalja a szája szélét. Ő provokált arra is, hogy a falnak lökjem, térdem a combjai közé simítsam, majd mohón kapjak az ajkai után, csak éppenséggel arról elfelejtett szólni, hogy hetero és hát eléggé kiakadna, ha megpróbálnék rámászni. Igen... Azt hiszem, ezért kaptam a pofont és ezért üvöltözik most velem, mint a rossz kutyával, ami megrágta a cipőjét. Egy pillanatra felrémlett bennem Denis képe, majd a házunkat felemésztő lángok, a baleset... Tenyeremet a halántékomra szorítottam, térdre zuhanva görnyedtem össze a rám törő emlékképek súlya alatt. Éreztem magamon a pszichológusom ijedt tekintetét, segíteni akart, de elküldtem. Nem volt szükségem rá, csak a gyógyszereimre... Hova tettem őket legutóbb?