Old friends

Behunyt szemmel nyújtózom el a frissen nyírt pázsiton, miközben Loki csaholását hallgatom. Itt liheg a fülembe, ahelyett hogy inkább szaladgálna. Nem véletlenül jöttem le vele a parkba, ő mégis inkább mellettem dönt a játék helyett. Csúcs ez a kutya, én mondom! De legalább elmondhatom róla, hogy sosem hagy magamra. Ezért is ő az én mindenem. Az embereket nem szeretem. Az emberek kétszínűek, gusztustalanok, felszínesek. Az állatok viszont… egy teljesen más közeg. Bennük megbízhat az ember, és nekem sem kell megjátszanom magamat a kutyám előtt. Szépen is néznénk ki ellenkező esetben…
Loki mellettem volt a vakságom alatt is, mindenki mással ellentétben. Még a családomnak is teher voltam. Család? Mit jelent az? Sohasem volt igazi családom, csupán csak befogadtak, miután az igazi szüleim meghaltak. Mennyivel másabb lenne most az életem, ha akkor nem úgy alakulnak a dolgok, mint ahogyan alakultak. Bonyolult az élet, azt meg kell hagyni. Kiszámíthatatlan, kusza és bonyolult. Én pedig újságíróként imádok belekeveredni az ilyesfajta kusza történésekbe, így aztán nem is csoda, hogy az újabb ötletemmel néhány embernél kivertem a biztosítékot. Csakúgy, mint annak idején azzal az ötletemmel, hogy a rendőrségi ügyekbe folyok bele, ami egyaránt a maffia ügyeit is keresztezte, szóval jó nagy slamasztikába keveredtem. Nem is nagyon jöttem volna ki belőle élve, ha nem segít nekem a néhai férjem, aki értelemszerűen akkor még nem volt a férjem, csak az eseményeket követően keltünk egybe. Ezzel is engem védett. Egyszóval nem az a tipikus házasság volt a miénk, szerelemmel meg egyéb nyalánkságokkal, hanem valamilyen szinten felszínesebb, mindazonáltal más szemszögből megközelítve sokkalta mélyebb. Elég bonyolult ez is, úgyhogy inkább nem is próbálom kifejteni, nehogy elveszítsem a fonalat. Meg nem is szeretek visszaemlékezni rá, mert már halott. A gyász pedig nem az én asztalom. Legalábbis nem szeretem nyilvánosan kifejezni az érzéseimet ezzel kapcsolatban. Akinek kell, az úgyis tudja, hogy nem örültem a halálhírének, ha enyhén akarunk fogalmazni.
Ellenben megkaptam a társát, aki a mai napig szorgalmasan vigyáz rám. Nincs más választása, hiszen rá lettem bízva, noha sokszor már nagyon elegem van abból, hogy mások pesztráljanak. Már most tudom, hogy mit fog szólni az újdonsült agyszüleményemhez. Talán el sem kéne mondanom neki… Persze úgyis megtudná, előbb vagy utóbb, elvégre rendőr. Kicsit sem lenne feltűnő a dolog, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy eltűnök.
Gondolataimból feleszmélve arra leszek figyelmes, hogy az imént említett fél a kutyájával együtt az egyik fa tövében ácsorog. Micsoda meglepetés! Minden bizonnyal még nem vett észre. Hát ezen ne múljék, majd én teszek róla, hogy észrevegyen…
- Sean! Sean! – kiabálok teli torokból, mint valami fába szorult féreg. Közben serényen integetek is, hogy még véletlenül se tévessze el az irányt, hogy honnan származik a hang.

Old friends

Szokták mondani, hogy a kutya olyan, mint a gazdája… Márpedig ez a mi esetünkben igencsak bizonyos, hiszen Loki majdnem olyan dilis, mint a gazdája, azaz én. Hogy ez miben nyilvánul meg? Hm, hát sorolhatnám dögivel a gaztetteit, amit a szomszéd néni virágágyásával művel. Szó szerint hadat üzentek már egymásnak, és ebből kifolyólag én sem ápolok valami jó viszonyt a szomszédjaimmal. Egyébként ez azért is érdekes, mert a kutyám alapjáraton nagyon is engedelmes és szófogadó, viszont nincs mit tenni, neki is megvannak a maga kis rossz szokásai, mint mindenki másnak. Én ettől függetlenül azért imádom. Már csak ő maradt nekem, miután Jason meghalt. És Sean… örülök, hogy legalább ő él és virul. A baleset óta nagyon jóban lettünk, persze nem abban az értelemben véve, mint amit ilyenkor szokás gondolni. Ez szigorúan csak barátság, nem több, és aki azt állítja, hogy nem létezik barátság fiú és lány között, az egy nagy barom. Igenis létezik, csak két érett ember kell hozzá, nem pedig tinédzserek. Bár ha jobban belegondolok, akkor inkább emberfüggő a dolog. Elvégre rengeteg olyan felnőtt van, akik abszolúte éretlenek.
Tehát ott tartottam, hogy nem teljesen vagyok százas, mint ahogyan azt a példa is mutatja. Itt üvöltök, nem különösebben foglalkozva a nézőközönségemmel, akik nem értik, hogy mint ordibálok és kalimpálok itt magamban oly’ serényen. Én meg erre csak annyit mondanék, hogy sosem foglalkoztam mások véleményével. Ráadásul mindenki törődjön csak a maga dolgával. Nincs ezeknek az embereknek magánélete? Vagy munkája? Tényleg, mit keres itt ennyi ember? Hát senki sem dolgozik manapság? Tudom én, hogy büdös a meló, de hát valamiből azért élni kell, nem?
Ugyan, Los Angeles különösen arról híres, hogy a szőke műcicák a kis ölebeikkel együtt szépen el vannak tartva valami kopaszodó elhízott negyvenes által. Igen, nekem mindenről megvan a véleményem. Ezért is lettem újságíró, hogy a véleményemnek némi hangot és alkalomadtán élt is adjak.
- Hát én – szólalok meg széles vigyorral a képemen, miközben nagy nehezen, és nem mellesleg kicsit sem nőiesen feltápászkodok a földről. – Kijöttünk egy kicsit levegőzni, és megcsodálni eme remek felhozatalt – mutatok színpadiasan a szőke nőkből álló zsebkutyás társulatra. Imádom őket… kiröhögni.
Amikor odaér hozzám baráti puszival köszöntjük egymást. Ekkor jut el az agyamig a felismerés, hogy tulajdonképpen már jó pár hete nem láttam, de még csak nem is beszéltem vele. – Igen, gondolom, hogy rendesen zajlik az élet arrafelé… Tulajdonképpen jó is, hogy most összefutottunk, mert legközelebb már csak akkor találkoztunk volna, amikor Vegas-ban leplek meg, ugyanis engem is oda szólít most a munka.
Abba már inkább nem avatom be, hogy miféle munka, mert a végén még kitépné a haját. Vagy az enyémet.
- És veled mi újság? Munka ezerrel és semmi kikapcsolódás? Remélem azért szoktál néha pihenni is, igazán rád, illetve rátok férne. – Végre Spock is a közelembe téved, így galádul be tudom támadni egy kis simogatás reményében.