A munka már kopogtat is az ajtón, miközben gyakorlott, mondhatni már automatikus mozdulatokkal végzem el az utolsó apró simításokat az esti sminkemen. Fél szemmel a mosdón hagyott karórámra tekintek, és apró sóhajjal leteszem a kezemben tartott ecsetet. Kezdődik. Úton az ajtó felé belebújok a cipőmbe és kezemre kerül a kapott ékszer is. Még véletlenül sem mulasztok el egy apró fintort vágni a művelethez, hiszen pontosan tudom, hogy nem figyelmességből kaptam a karkötőt, és hogy nehezebb lesz viselni, mint valami méretes fuxot a nyakamban. Mire nem jó, ha az ember apja nem titkolja a család elől a foglalkozását, mi? Egészen megkönnyíti az életemet, kevésbé érzem magam eszetlen kirakati babának. Bár a tudatomat mostanában üvegkoporsóba zárhatom…
Ahogy kinyitom az ajtót, világfájdalmas arckifejezésemet mintha elfújták volna: szám sarkában bujkáló, huncut mosollyal pillantok az ajtóban álló delikvensre.
- Köszönöm. – lehelem udvarias megjegyzésére a külsőmet illetően, és elfogadva felém nyújtott karját hallgatom jó kislány módjára, mi is lesz az én dolgom. Minthogyha még nem tunkolta volna belém a nap folyamán, mire is kellek. De nem hibáztatom, hiszen nem ismer, és kolléganőimet figyelve a legtöbb esetben tényleg elkél a nyomatékosítás - persze, tisztelet a kivételnek. Aprót bólintok is rá, jelezve, hogy megnyugodjon, megértettem és tudom, meg hát ez a munkám, még ha nem is az ő üres fejével kell beszélgetnem.
A lift előtti akció kicsit meglep, és bár nincs ínyemre, hagyom, hogy arra fordítsa az arcomat, amerre szeretné. Miféle módi ez? Hideg, érzéketlen pillantását ártatlanul kérdő pislogással állom, hiszen nem fér a bóbitámba, mi a fenéért van erre szükség? Elhiszem, hogy ő is a munkáját végzi, meg meghalok (ha rám néz..), ha elcseszem a dolgot, de igazából még azt sem értem, ezen mit cseszhetnék el. Mosoly, és csevej. Van kutyám, lesz mivel ámítani, nincs rizikó vele, szóval felesleges itt majrézni.
- Kérlek szépen, mondd el még egyszer lassabban és tagoltabban, még nem eléggé érzem magam értelmi fogyatékosnak. – küldök felé egy szépséges mosolyt. – Egyébként nagyon szép gesztus tőled, hogy segítesz lesüllyedni a leendő beszélgetőpartnereim szintjére, de már azzal is megteszed, ha normálisan beszélsz velem. Olyan nagy különbség közted és köztük nem hiszem, hogy van. – bár szavaim szinte vágnak a gúnyos éltől, arckifejezésem végig a lehető legnagyobb angyaliságot tükrözi. Lehet nem kellene ilyeneket feltételeznem róla, hiszen sose sértegetjük egy olyan férfi egóját, akinél fegyver van, de különösképp ez sosem rémített vissza. Mondandóm végére pillantásomat már a megérkező liftre szegezem, és ha betessékelnek, ha nem, belépek a nyíló ajtón.
- Veled is kell számolnom, vagy egy üresfejűvel kevesebbet szórakoztatok ma? – ha már tárgyilagosságról beszélünk… Fontos előre tudni, mekkora lesz az energiaveszteség a mai estén, meg hogy mire számítson, no.