1984. November 5. /  USA - Dallas 29 Oknyomozó riporter Media Taylor Kitsch

Karakter személyisége

◆ Kiskora óta jellemző rá az őszinteség és az intelligencia. Társai önzetlennek és nagylelkűnek tartják, ám sokkal inkább a vezetői készség, a kitartás és az öntudatosság jellemző rá. Számtalan jó tulajdonságot lehet felfedezni benne, de ugyan akkor, mint minden más emberben, belé is szorult bőven negatív tulajdonság is. A gond csak az, hogy családja halála óta ezek dominálnak a leginkább.
Megszállottja a munkájának és annak, hogy megtalálja felesége és kislánya gyilkosát. Ebből adódóan bosszúálló, bosszúforraló nem érdekli, ha emiatt bármit elveszítene. Hisz a lényeget, amiért élt és dolgozott, már elvették tőle. Akaratos, ingerlékeny és egy ideje már távolságtartónak, hidegnek is lehet nevezni, hisz nem szívesen köt új barátságokat. Neki tökéletesen megfelelnek a régi és még meglévő barátai. Konoksága pedig az egeket verdesi.  

◆ egyebek:
- Nem tud megszabadulni a jegygyűrűjétől. Számtalanszor elhatározta már, hogy elteszi emlékbe vagy ami még jobb, beolvasztatja, viszont nincs hozzá szíve.
- Megszállottja lett a gyilkosság históriáknak, sokszor együtt dolgozik az FBI-jal, hisz azok alig tudják levakarni magukról és olykor belátják, felesleges vele próbálkozni, jó agya van az ilyen ügyekhez.
- Kocsik megszállottja, lelkesen bütyköli őket nem véletlen, hogy sokszor mezei autószerelőként "adja el magát" csak, hogy mások ne fogjanak gyanút, mivel is foglalkozik.
- Túlélte a rákot, de családja halálakor úgy érezte, ebbe fog beleroppanni. Azóta volt már törött kulcscsontja, agyrázkódása és olyan balesete, amikor megint csak ott hagyhatta volna a fogát.
- Hiszi, hogy az őrangyala komoly munkában van mikor vele "foglalkozik"  

Történet vagy szerepes példa

Komoly tekintettel, leszegett fejjel és a jól ismert, feszültségre utaló válltartással ácsorgott gyönyörű felesége előtt, ki halovány mosollyal és vidám csillogással a szemében próbálta legjobb tudása szerint tökéletesen megkötni férje nyakkendőjét. Viszont a szőke gyönyörűség csak nagyon nehezen tudta levenni tekintetét párja kétségbeesett arcáról, s nem is tudta megérteni, hogy mégis minek tudható ez be. Igazság szerint nem is foglalkozott vele, mert tudta jól, hogy pillanatok alatt képes elültetni benne az aggodalmat. Mindig is utálta mikor ez a gyönyörű zöld árnyalatú szempár megtelik kétségbeeséssel, s néma aggodalommal, rettegéssel feszeng előtte. Soha nem értette, hogy egy ilyen határozott, ilyen erős jellemű és mindig talpra esett férfi, hogy képes ennyit feszengeni és látványosan félni valami miatt. A gond csak az, hogy utoljára ezt a fajta aggodalmat akkor látta, mikor lányuk Yvonne, úgy döntött, hogy márpedig ő a hetedik hónapra fog megszületni, ha tetszik, ha nem. Nem tudta kiverni a fejéből azokat a pillanatokat, mikor Mason leült mellé a szülőszobában, s olyan fejet vágott, mintha legalábbis neki kellett volna megszülnie a gyereket. Persze örült neki, hogy mellette volt, elvégre az elején megbeszélték, hogy nem akar apás szülést. De végül az a végtelen félelem, ami benne élt egy esetleges komplikáció miatt, mégis arra késztette, hogy az egyetlen ember, aki megnyugtatja, akiben a legjobban megbízik, aki egyben a legjobb barátja és a férje is, mellette legyen. Ez persze végtelen hálát kívánt, elvégre Mason úgy félt magától a születés gondolatától, mint a tűztől…
- Mi a baj drága? – tért végül a lényegre miközben végigsimított párja halványan borostás arcán, ki csak szégyennel telve lesütötte szemeit ezzel jelezve, hogy nem szívesen válaszol.
- Tudod jól, hogy nem szeretem, ha nem válaszolsz. Mi a baj? – próbálta némi határozottsággal elérni, hogy konkrét választ adjon neki, de az csak vonakodott, mint egy dacos, durcás gyerek akiből nem lehet kiszedni a rosszaságot amit csinált mert tudja, hogy ki fog kapni.
- Semmi baj, csak rossz előérzetem van.
- Persze, mert itt kell hagyni minket egy kis időre – nevetett fel Tiffany majd arcát Mason nyakába temette, hogy érezhesse illatát és testének melegét – nem lesz gond, menj csak! Várunk haza! Sütök pulykát a kedvedért.
Itt csak az volt a baj, hogyha a férfinek jött egy olyan megjegyzése, hogy „rossz előérzetem van”, akkor tényleg történni szokott valami még akkor is, ha nem túl nagy horderejű. Meglepően jó volt már ekkor ebben, és sokan vészmadárnak is nevezték emiatt.
- Ne harcolj vele sokat, inkább vegyél már megpucoltat – fűzte hozzá mosolyt erőltetve arcára, mire Tiffany tisztelegve egyet összecsapta bokáit, mintha legalábbis felsőbb utasítást kapott volna.
- Értettem őrmester! Most pedig menj – még egy gyors csókot megengedtek maguknak. Mason a mellettük totyogó kislányra pillantott, ki anyja lába mögül integetett neki.
- Szia Baby! – mosolygott a két copfos, barna hajú kislányra.
Végül kétségbeesetten, démonaival küzdve lépte át a küszöböt s túrt bele egészen hosszú, hullámos hajába, miközben igyekezett meggyőzni magát arról, hogy nem lesz semmi baj.

Dallasból huszonöt órás utat tett meg Connecticut is és ez volt az ami igazán kifárasztotta.
Ilyen távlatban már nem hallgatja az ember olyan lelkesen a rádiót, amiben valamelyik szerencsétlen tini bálvány ordítja éppen aktuális legújabb dalát, aminek se füle se farka, de még csak tartalma sincs csak nyöszörög ott a Baby-ének. Fel se tudta fogni, hogy mit esznek az emberek ezeken, mint ahogy azt se, hogy az ilyen hogy kerülhet fel az énekesek élmezőnybe, hogy titulálhatják a legjobb énekesnek, hogy nem csapták még agyon? És igen, ezen van a hangsúly. A sok szerencsétlent legszívesebben baseball ütővel verte volna agyon, s ha tehette volna, még a mentőben is addig ütlegelné, míg úgy eldeformálódik a képe, hogy a tulajdon anyja se ismer rá. Nem volt meglepő hát, hogy az amúgy is hosszú utat teljesen megkeserítette valamelyik szerencsétlen.
Viszont sokkal inkább azzal volt elfoglalva még a fáradtsága ellenére is, hogy rájöjjön, mi a feketeleves az általa vizsgált ügyben. Soha nem szerette, amikor valaki négy embernek hat különböző dolgot mond.
Egy sorozatgyilkossal álltak szemben és azzal, hogy elhallgattak bizonyos információkat nem, hogy lendítettek a nyomozáson, inkább hátráltatták azt. És mit lehet tenni akkor, ha se a rendőrség, se pedig az FBI nincs a képben? Hát… kibújik a háttérből a számtalan ügyet megoldó, majd azt a médiával és emberek millióival közlő oknyomozó. Sok rendőr bele se gondol abba, hogy mennyi összefüggés lehet két gyilkosság között, egyszerűen csak hajtja őket a hatalomvágy, a haláleset megoldása, hogy mihamarabb megoldódjon és övék legyen a dicsőség. Az újságírókat persze rögtön kizárják az egészből, lévén teljesen mást adnak el cikkekben, mást adnak le a híradóban. A gond csak az, hogy néha több logikájuk van, mint egy rendőrnek. Nem azokat az újságírókat és riportereket kellene figyelembe venni és példaként előállítani, akik az idétlen tinédzser és pletyka lapokat írják.
- És most hallgassák meg egy feltörekvő zseni legújabb dalát!
- Meg az anyátok p*csáját! – megszokta már, hogy a háttérben mindig szól a rádió, könnyebben tudott koncentrálni, ha volt valami duruzsolás a szobában, viszont azon dalok vagy gyíkarcok akik megfordultak abban a szerencsétlen kis zenélő dobozban, csak még jobban felidegesítették és a szinte megoldhatatlan munka is sokkal nehezebbnek tűnt miatta.
Épp ezért vágott hozzá egy könyvet a rádióhoz, ami leszédült a kis szekrényről, majd hangos csattanással hullott atomjaira.
- Fő a jó minőség és a strapabíróság mi?
- Natalie? – lesett hátra válla mögött miután meghallotta a nő kellemesen lágy hangját.
- Devon most hívott és azt mondja, hogy menjünk vissza. A sajtót és az oknyomozókat is teljesen kizárták a nyomozásból. Az FBI már kint van a helyszínen.
- Micsoda?... Ó persze, eddig nem voltak sehol, most viszont, hogy megcsináltam az interjút, gyorsan vegyük át a melót, hogy majd abból építkezzünk, amit mások ügyesen összeszedtek mi? – haragja érthető volt, viszont nem hatotta meg a nőt.
- Menjünk, Mason. Devon nem tűr ellentmondást és kirúgással fenyeget.
Az viszont nem jutott el a férfi tudatáig, hogy sokkal rosszabb, sokkal gyászosabb téma van a háttérben. Mondjuk, hogy is tűnhetne fel neki, hogy Natalie mindig vidám arca akkor olyan volt, mintha egész álló nap sírt volna, mikor rá se tudta venni magát arra, hogy jobban kielemezze vonásait.
- Gyere. Gyere már - suttogó hangjával próbálta éreztetni a másikkal, hogy sokkal kegyetlenebb dolog áll a távozásuk mögött, mint az FBI jelenléte, viszont azt nem mondhatta el, hogy mégis mi, mert csak kárt tenne magában. Hisz ismerték Masont.

A szirénák már nem szóltak, csak bajt jósolva villogtak ezzel kékre és vörösre festve nem csak a házakat, de még a feketéllő égboltot is.
Hogy rettegett-e? Természetesen. Viszont annál nagyobb volt az értetlensége, mintha nem tudta volna felfogni, hogy mégis miért van a házuk előtt vagy egyáltalán az egész utcában ennyi rendőr és FBI autó. Kisebb nagyobb kocsiktól az egészen nagy Chevroletekig, amikkel általában az ügynökök szoktak robogni A-ból B-be.
Sötétszürke zakóját és táskáját a kezében tartva szállt ki a kocsiból, majd megközelítve a sárga szalaggal elkerített házát, hangos zihálással kezdett tudatosulni benne a lehető legrosszabb.
Ezt rejtette a rossz előérzet és ő mégis elment. Mind ezek ellenére.
Zakatoló szívvel és tudattal kapaszkodott bele az egyik szalagba, hogy enyhén lehajolva átmászhasson alatta, miközben Vertigó jelenséggel látta maga előtt a bejárati ajtót ahol FBI ügynökök értekeztek valamiről, s a szomszéd kislánnyal beszélgettek, akinek az apja fogta a kezét. Steve tekintete amint találkozott Masonéval, rögtön a részvétet és a félelmet próbálta közvetíteni felé. Tudta jól a szomszéd, hogy képes belefeledkezni a dolgokba, úgy elveszni egy-egy pillanatban mintha azok határoznák meg onnantól kezdve az életét. Emlékezett rá, hogy mennyire rettegett Mason, mikor Steve-nek kellett bevinnie Tiffanyt a kórházba Yvonne érkezésénél, mert Mason messze járt akkor ez meló miatt, s csak a szülés közepétől tudott bent lenni.
- Mr. Felton? – lépett elé egy nagydarab, sötétebb bőrű ügynök, ki nyilván néger és fehér ember gyermeke lehetett. Hirtelen képes volt minden apró részletben elveszni, többek között abban, hogy olyan fáradt már az előtte álló férfi, hogy a szeme alá kerülő táskákat már nem nevezhették nevén, sokkal inkább a bőrönd jelzőt akaszthatták rá. A borostája kiütközött, lassan más,- vagy harmad naposnak tűnt. A bakancsa régi, ütött-kopott a pisztolya még mindig a kezében volt és időnként mélyet szuszogott. Ez azt jelenthette, hogy még akkor is volt lehetőség arra, hogy keressék azt a személyt, aki elkövette a gyilkosságot.
Gyilkosság…
Abban a pillanatban, ahogy ebbe belegondolt, hányinger fogta el, s ha evett volna valamit aznap, akkor nyilván távozott is volna belőle, de így csak keserű epe öntötte el a száját. Mély levegővételekkel emelte tekintetét a nála majd egy fejjel magasabb néger férfire.
- Clark ügynök vagyok, ő pedig itt a társam, Jay ügynök – addig észre se vette a jelentéktelen, szürke kisegérnek tűnő nőt, ki hatalmas, kétségbeesett szemeivel igyekezett kinyilvánítani részvétét.
- Két órával ez előtt, holtan találták a feleségét és a kislányt. Őszinte részvétem… - a pasas mély, búgó hangja lehet, hogy megtudta volna nyugtatni, viszont a hallottak alapján ez lehetetlennek bizonyult. Sejtette, hogy ezt fogja hallani, érezte és tudta. Ám ahogy ezt kimondta a férfi, megmásíthatatlanul igaznak tűnt és érzékeltette a fiatal nőből áradó szomorúság is. Akkoriban kerülhetett fel a „nagykutyák” közé, hisz látni lehetett rajta, hogy ő maga is kétségbe van esve, s zöldebbnek hatott a többieknél.
Mintha nem tudta vagy nem akarta volna elhinni, hogy mi történt, üveges tekintettel indult el a lakás felé ahol rögvest szembe találta magát a két letakart holttesttel. A fekete zsák alól csak a véres, női kéz lógott ki, melyen ott fénylett a jegygyűrű, mellyel négy és fél évvel azelőtt kötötték össze életüket véglegesen. Most pedig ez a gyűrű jelentette a múlandóság kopogtató, fenyegető létét, s jelezte, hogy bármelyik pillanatban megérkezhet.
A fájdalomtól szinte levegőt se kapott. Sírás és ordítás egyaránt fenyegette, de mind addig benne maradt, míg húga, Héloise meg nem érkezett, s úgy rontott neki fivérének, hogy nyakába csimpaszkodva átölelhesse, mintha legalábbis az életük múlt volna rajta. És ebben volt is valami.
A fiatal lány szíve kis híján megszakadt, mikor a mindig erősnek, és talpraesettnek hitt bátyjából hangos zokogás szakadt fel, majd megrogyott térdeinek eleget téve mindketten a földön kötöttek ki lassú, óvatos mozdulatok sorozatában.
A vékonyka ujjak felszántották a sötét hajat, ahogy magához ölelte bátyját ki úgy kapaszkodott a húgába, mintha el se akarta volna többet engedni. Életében nem érzett még akkora fájdalmat. Akkor se, mikor a rákkal küzdött. Azt sikeresen le is tudta győzni, viszont… attól tartott, hogy az ami történt, nem lesz olyan egyszerű. Azok az emberek, akik életben tartották, nem voltak többet. Nem láthatta többet Tiffany mindig vidám, kéken csillogó tekintetét, nem csókolhatta mosolygó ajkait. Nem érezhette illatát, s nem ölelhette meg, nem fektethette le esténként a kislányát, aki világ életében apás volt. Mikor megszületett a kislánya, pici volt és gyámoltalan, két hónappal fiatalabb és fejletlenebb, mint amilyennek lennie kellett volna, mégis érezte, hogy életében másodjára szerelembe esett. A kislánya és a felesége volt a legfontosabb, legértékesebb kincs az életében. És ezt a kincset, ezt a drágakövet, amivel az életét díszítette, nem tudhatta többet magáénak.
-Ssss – próbálta nyugtatni a könnyeit nyelő lány, de nem ment könnyen. Oly annyira nem, hogy csak ezzel generálta a férfi igazi kiborulását, amit már ő se bírt elnézni. Hiszti, kiabálás, dühöngés.

-Gyere – érezte, ahogy az apró kéz az izmos karjához ér, miközben tekintetét le nem vette a kezében tartott karikagyűrűről. Ez volt az egyetlen, amit megkaphatott, hisz a felesége és a lány testét is elvitték, hogy a halottkém megvizsgálhassa.
Az élete romokban hevert már akkor, mikor a családja meghalt viszont azután tényleg alig lehetett életet csikarni belé.
A temetés volt a legfárasztóbb, legkönnyfakasztóbb pillanat az életében. Mikor azt figyelte, hogy a felesége és a lánya koporsóját egy közös, mély üregbe emelik. Akkor megint mindenki Tiffanyra figyelt. A nő mindig a társaság középpontjában volt, bájos volt, okos és tökéletes a hibáival együtt. Mindenki szerette és tisztelte elhivatottsága és család centrikus élete miatt. Orvos volt, életeket mentett. Viszont az ő életét senki nem tudta megmenteni. Ez volt az utolsó útja a földi létben.
Nem volt képes rá, hogy szavakba foglalja érzéseit. Nem tudott szót emelni halottaiért, csak üveges tekintettel ült a húga és anyja társaságában, kik onnantól kezdve le se merték venni szerettükről a szemüket, nehogy kárt okozzon magában. Mert hajlamos volt rá.
Önpusztító életmódot élt. Csak a munkájának élt, viszont sokkal inkább a családja gyilkosát akarta megtalálni, mintsem azokét, akik tonna számra ölték napról napra az embereket. Bosszút akart állni, nem engedte, hogy ennyivel lezárják az ügyet: Ismeretlen elkövető vette el az oknyomozó családjának életét. A tettest azóta se találják.

- Hogy van?
- Nem jól… egész nap a szobájában ül és dolgozik. Iszik… vedel, mint egy gödény. Jack, megfogja így ölni magát – Héloise kétségbeesett tekintete láttán a férfi gondolkodás nélkül indult el a szoba felé melynek zárt ajtaját úgy vágta ki maga előtt, mintha legalábbis S.W.A.T-os lenne és egy terrorcselekmény miatt hívták volna ki.
- Na öregem, most szépen fogod magad, ezt elteszed, kiöntöd a budiba, fogod, hozod és eljössz velem sétálni egyet. Elmegyünk vacsorázunk, megmártóztatlak egy szökőkútban mert rettenetesen büdös vagy… és nem, nem óhajtok semmi kifogást elfogadni! Emeld fel azt a formás seggedet, és húzz zuhanyozni – szíve szerint seggbe is rúgta volna Masont, de ezt inkább nem tette meg. Még segg részegen is nagyobb erő volt benne, mint Jackben.
- Ja és borotválkozz is meg! Így nem megyek veled sehova, olyan vagy, mint egy retkes ősember! – dörömbölt be a bezárt fürdőszoba ajtón melynek túloldaláról még a leghalkabb neszezések se szűrődtek ki.
- Köszönöm, hogy jöttél. Már… már tényleg csak a legalapvetőbb szükségleteit végzi el.
- Kirángatjuk belőle… kitalálunk valamit ígérem. Ha kell összeszedünk neki valami prostit, hátha…
- Jack!
- Héloise, már fél éve, hogy Tiffanyék meghaltak. Ennyi idő alatt azért elérhette volna azt, hogy túltegye magát rajta legalább részben. De csak egyre jobban magába fordul és azzal, hogy az ő ügyükön kotlik, csak még nagyobb fájdalmat okoz magának. Tudja jól, hogy ezt nem tudja megoldani.
-Akkor ezt neki is mondd el kérlek. Mert én ezzel én tökéletesen tisztában vagyok.
Nagyjából egy és fél órát vett igénybe az, hogy Mason előmásszon a fürdőszobából némiképp normálisabb külsővel. Haja végre nem zsíros és rasztás csimbókokban állt össze, időközben megnőtt szakálla eltűnt, s immáron tényleg úgy nézett ki, mint amilyen volt. Az már más kérdés, hogy a fekete karikák ott virítottak a szeme alatt, de ez már csak egy olyan apróság, ami könnyen kiköszörülhető csorba volt a fényezni való pengén.

Ez volt az az este, mikor először sikerült kirúgnia a hámból. Végre embernek érezhette magát, élvezhette az életet. És ebben Jack valamint a húga segített neki.
Ténylegesen elhitte, hogy minden rendbe fog jönni, hogy ha elég erős, akkor ezt is túl fogja élni, ha már a gyilkos kórt kiűzte a testéből.
Ismét ember lett, aki nem feledkezett bele többet annyira a munkájából, hogy enni is elfelejtsen.
Egy valami maradt állandó. Mégpedig az, hogy a jegygyűrűt még mindig az ujján viselte. Azt nem tudja megmondani, hogy ennek mi a pontos oka. Az, hogy ezzel a felesége személye örökké vele fog élni, vagy az, hogy nem akarta elengedni, jelzi vele a mai napig, hogy foglalt.
Megszállottja lett az apró arany karikának, ami alatt nyilván hófehéren ég a helye, mert nem vette le mióta is? Már hatodik éve, hisz két éve, hogy meghaltak s előtte négy évvel vette feleségül.

Most pedig egy újabb sorozatgyilkos nyakában liheg. Próbál kideríteni róla mindent, hátha kiderít valamit, hisz nagyon erős, nagyon nyilvánvaló összefüggések vannak a családja és a jelenlegi gyilkos között. A főnöke természetesen megtiltotta neki, de ő makacsabb annál mint, hogy behódoljon a ripacs fejesnek.
Egyedül indult útnak Dallasból Las Vegasba, hogy megoldjon valamit, amivel már az FBI-nak is meggyűlt a baja. Nem arra játszik, hogy dicsőséget szerezzen vagy beleröhögjön a képükbe, hogy "na b*sszátok meg, ami nektek nem, az nekem, egyedül nekem sikerült!". Egyszerűen az ügy végére akar járni még akkor is, ha nincs most más neki mint egy régi Mustangja, egy rakat papírja ami napról napra többszörözi magát, néhány fényképe és egy telefonja amit akkor léptet szolgálatba mikor szüksége van rá, és akkor küldi pihenni, mikor ő úgy akarja. Akár még akkor is, mikor a főnökével folytat báj csevejt. Nem érdekli, ha kirúgják... talál magának más munkát. Egyszerűen válaszokat akar. És ha ehhez az kell, hogy face to face kell látnia a gyilkost, akkor megteszi. Megszállott? Igen. Őrült? Igen! Viszont annál elszántabb.