Ha úgy vesszük, nem kimondottan egy love story-ról van itt szó, egyszerűen csak jól megvoltunk. Mondjuk. Oké, lehet, hogy több is volt, mint egyszerű hellósziaszevasz. Talán még mindig szeretlek. De soha nem leszek az, aki a lábad elé veti magát és visszakönyörögném magam. Nem. Büszkébb vagyok annál. És egy kicsit még mindig bánt az, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy eltűntél a cuccaidat hátrahagyva, amiket bevallom, kivágtam az utcára, néhány dolgot sikerült is felgyújtanom... mindent, amit tőled kaptam. Egyedül egy veled közös képet tartottam meg, csak hogy emlékeztess arra, hogy mi volt korábban.
Jellemedet tekintve talpig férfi vagy, aki ki nem állhatja a női hisztiket, te hordod a nadrágot, és csak elhiteted a nőkkel, hogy az van, amit ők akarnak. Igazi játékos vagy, "maszkmester", aki mindig az adott szituációhoz és emberhez igazodsz. Ezért sem lehet tudni, hogy mikor mondasz igazat és mikor lódítasz, de valahogy én sosem erőltettem azt, hogy a kedvemben járj. Annak nem volt értelme, és azért lássuk be, egy pultos bigétől ki ne fogadna el kétujjnyi whisky-t azzal az indokkal, hogy a szemeidért odáig van? Igen, az fogott meg benned először. Aztán az alkoholért kapott mosolyod.

De attól még utálom, hogy elmentél és azt még jobban, hogy várlak vissza, csak mert tényleg érdekelne, miért dobtál anyagért, elvonóért, munkáért... bármiért -.- És az istenért se vallanám be (talán még magamnak sem), hogy még mindig nem úgy tekintek rád, mint egy korhadt szilfára, akinek semmi haszna.

Az eltávozás okait közösen is megbeszélhetjük, egészen nyitott vagyok és lenne pár ötletem nekem is