Cole & Sutton

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem árulok el vele újdonságot, hogy egyenesen gyűlöltem a gyors kaját. Nem voltam az a kimondott, anorexiás modell, aki csak salátát volt hajlandó lenyomni a saját torkát, azonban határozottan nem szerettem, amikor a csupa zsír- és olajmezőkről érkezett, kétes tartalmú valamit kellett ennem. Inkább voltam híve az egészségesebb dolgoknak, de azt is lehet rám mondani, hogy sznobként viselkedtem. A kínai, thai és indiai gyors étkezdék  mégis rajta voltak a térképemen, néha rávitt a szükség, hogy betérjek ezekbe. Ha éppen rohantam, vagy semmi kedvem sem volt normális étterembe menni, inkább ezeket választottam, és otthon fintorogva fogyasztottam el a sokszor viccnek is rossz kaja utánzatokat.
Na de most nem ez a lényeg.
Meg sem lepett a mai tömeg a városban. Közel 20 fok volt odakint, esőfelhőknek semmi nyoma, így várható volt, hogy turisták lepik el az egész belvárost. Közlekedni szinte lehetetlennek tűnt, alig-alig sikerült átverekednem magamat a népen, hogy egyáltalán bejussak a szépségszalonba. Melegem volt, pedig nem öltöztem túl vastagon. Egy egyszerű fekete rövid gatya volt rajtam egy bézs felsővel és egy fekete, vékony bőrdzsekivel. Lábamon magas sarkú - hiszen sehová sem mentem nélküle szinte -, karomon pedig egy szintén bézs shopper táska. Fejem tetején fekete kalap, ami alól a hajam lágyan omlik a vállamra.
Hogy hogyan is keveredtem mégis egy kínai kajáldába egy idegen srác társaságában?
Egy olyan nyüzsgő városban, mint Vegas akarva-akaratlanul is beleütközöl más emberekbe. Nekem is sikerült, ahogyan mindenki másnak is. Komolyan mondom, így nyáron tiszta Tokió volt a város, már-már nekünk is elkellettek volna a sebészi maszkok, hogy megelőzzük a fertőzéseket. Nem azért, tudom, hogy ez Amerika, de attól még nem jó, amikor egy rakat izzadt emberhez préselődve tudsz csak bejutni a saját otthonodba. Szóval, lényeg a lényeg, egyszerre hárman préselődtek hozzám, a lábamon lévő 8 és fél centis magas sarkú cipők pedig nem segítették az egyensúlyom megtartását. Szégyen a szégyen, kis híján a földön kötöttem ki, ahonnan az életben nem kászálódtam föl, vagy legalábbis nem egy darabban.
De elkaptak, és ez volt a lényeg. Egy apró mosollyal nézek a kedves idegenre az asztal túloldalára.
- Szóval, mit is mondtál, hogy hívnak? - Tudom, hogy mondta, de az agyam tele volt a bosszankodással, és nem igazán tudtam rá koncentrálni. A névmemóriám egyébként is, mint a szita. Azonban egy ilyen archoz lehet, hogy nem árt megerőltetnem magamat és megjegyeznem a hozzátartozó nevet.