Hosszú nap volt, sokáig tartott az utolsó órám, mert mindent át kellett még beszélni, bár szerencsére a legtöbbet a tanárt beszélt, és nekünk csak akkor kellett megszólalni ha muszáj volt. A nap legfényesebb pontja hogy beszélgettem kb öt percet egy szaktársammal aki volt olyan merész hogy hozzám szólt és gondolom meglepődött, hogy nem haraptam le a fejét. Na persze, én nem olyan vagyok, nem tudnék bántani senkit, nem vagyok erős vagy jártas valami sportban. Mindenesetre végre vége mindennek és nagyon elfáradtam, még mindig nem szeretem magam körül a sok embert ezért igyekszem mindig meghúzódni valahol, ahol nem vagyok olyan szem előtt, és mindig a hátsó sorokba telepedek ha lehet.
Most meg a parkon át igyekszem haza, vagyis hát a lakásba ahol semmi jogom nem lenne lennem, de máshová nem mehetek és senki nincs akihez fordulhatnék és nem ismerek szinte senkit, csak azokat akiknek néha oda voltam dobva. Mert James éppen úgy gondolta hogy jó lesz ha kölcsön ad. Elgondolkodva sétálok át, kezembe a szerzett nagy szendviccsel, amit még a suli előtti büfében vettem, és most letelepedek egy padra hogy megegyem. Szeretek kint lenni, és a szabadban csinálni bármit is, sokáig ki sem léphettem, maximum az erkélyig, az meg nem ugyanaz mint itt kint lenni. Hamar elfogy a kaja, és inkább tovább sétálok, kezd hideg lenni és én fázós vagyok, jó hogy még beteg nem voltam idén... Már nincs messze a ház, szinte látom is, és a kulcsot kezdem el keresni a táskámban, amikor valaki - gondolom - elém toppanhat mert nem látom és véletlen nekimegyek, riadtan hátrálok meg hogy bocsánatot kérjek de kitágulnak a szemeim ahogy felismerem az előttem álló kifogástalan alakot. A szívem a torkomig ugrik, és elönt a félelem, a nyelvem is ki híján összeakad ahogy kinyögöm.
- Ja- James... - halkul el a hangom, ez nem lehet igaz, a hideg is kiver és moccanni se tudok hirtelen, lesokkolt a hirtelen megjelenése és hogy valószínűleg már járt otthon, ha ilyen közel vagy a luxus lakáshoz... Édes istenem...

Egészen biztosan mindenkinek van egy terve, hogy mit fog először csinálni, ha kiszabadul. Végre. Nekem is eljött ez a nap, amikor magam mögött hagyhatom azt a két évet, amire soha nem akarok emlékezni. Úgy akarok folytatni mindent, mintha csak aludtam volna egyet és semmi nem történt volna, ez a két év meg sem történt, csak egy álom volt. Egy kibaszott álom. Az embereim folyamatosan jelentettek, mindent tudtam, hogy mi történik, de nem tudtam annyira közbelépni az eseményekbe, mint akartam. Mindegy. Az üzlet megvár, van fontosabb dolgom is. Mások első útja a családjához vezet, az enyém Minho-hoz. Ő lenne a családom? Kissé szokatlan a gondolat, de végülis van benne valami. A házikedvencem vagy akármim, mindegy hogyan nevezem, hozzám tartozik és ezekszerint ezt ő is így gondolja. Hiszen nem lépett le. Az más kérdés, hogy bárhol megtaláltam volna, hiszen az embereim folyamatosan figyelték őt, de amikor azt a tényt közölték, hogy a lakásomban maradt, igencsak meglepődtem. A válaszra pedig várnom kellett. Egészen eddig. A sofőröm már a börtön előtt várt rám a luxusautómmal, hogy hazavigyen, abba a lakásba, amit Minho nem hagyott el. Ez az egész rejtélyes, de mindennek oka van, ezt pedig hamarosan meg is tudom. Nem telik el sok idő és máris újra a lakásomban vagyok, a város elegáns részén levő luxuslakásban. Itthon. Végre. Csak állok az ajtóban és örülök, hogy senki nem látja a jelenetet. Ez egy egészen sebezhető momentum, senki nem láthat így. És ahogy nézem, nincs is itt senki. Bejárom a lakást, de Minho nincs itthon. Biztosan iskolában van, hiszen tudom, hogy jár. Nevetséges. Mégis minek? Ingyen megkapott minden papírt, egy betűt nem kellett megtanulnia, hálásnak kéne lennie érte. Dühösen csapom be magam után az ajtót, úgy döntök Minho elé megyek, legyen bárhol is, megtalálom. Farmerben és bakancsban, meg egy vastag, de stílusos pulóverben rohanok le a lépcsőn, mit sem törődve a lifttel. Engem most nagyon hajt valami, amire két évet kellett várnom, de nem akarok többet. Egy percet sem. Intek az embereimnek, jobb, ha nem jönnek közelebb, nem vagyok kíváncsi senkire, kivéve azt az egy embert, aki jelenleg nincs itt. Pedig itt kéne lennie. Ekkor pillantok a ház felé vezető útra és ajkaim elégedett mosolyra húzódnak. Minho. Egészen biztosan. Annyira egyedivé tettem, hogy kérdés nem férhet hozzá, ki közeledik. Összetéveszthetetlen. Nem mozdulok, ő pedig láthatóan nem figyel, talán a kulcs után kutat a táskája mélyén, nem tudom, mindenesetre annyira elvonja a figyelmét, hogy meg sem kell mozdulnom, simán belém ütközik. Amikor felnéz rám, elégedett, sokatmondó mosolyommal találja magát szemben.
- Minho, nahát... mondanám, hogy micsoda meglepetés, de ez csak neked az. Nem számítottál rám cica? – nem tagadom, jól szórakozok a helyzeten. Az arckifejezése mulattat, soha nem tudta titkolni az érzéseit, de most annyi mindent le tudok olvasni róla, mint még soha. Nem szívbajoskodok, magamhoz rántom egy kézzel a meglepett fiút egy csókra. Gyors, kemény, érzelemmentes. Csak tudatni akarom vele, hogy az enyém.
- Hazajöttem. Örülsz? – nem várok választ, ezt ő maga is tudja, hiszen soha nem érdekelt a véleménye, nem érdekeltek az érzései, csak az számított, hogy tegye, amit akarok.
- Tudod egy kicsit csalódott vagyok... azt hittem meglátogatsz, vártam rád két évig, de semmi. Megtudod ezt magyarázni valamivel? – a hangom már szinte annyira nyugodt és kedves, hogy rosszul vagyok magamtól. Megtévesztő minden mozdulatom. Felemelem a kezem, végigsimítok gyengéden ujjaimmal Minho arcán. Szép, mint amikor itthagytam. Pontosan emlékszem minden pillanatra, arra is, milyen türelmetlenül akartam megtudni, mi van vele, hol érte a lövés és... azt hiszem akkor először, egy egészen rövid pillanatig aggódtam érte. Vagy valami olyasmi.
- Gyere, menjünk fel a lakásba, ne a szomszédok előtt örömködjünk itt – suttogom egészen közel hajolva. Sejtheti, hogy a műsor a szomszédoknak szól. Elegáns környék, de szarkavarók itt is vannak. Ha már ilyen sokáig megtartottuk a látszatot, nem most akarom elbaszni. Minho pedig érezheti, hogy ez a kedvesség csakis műsor, semmi más. Ahogy azt is sejtheti, mi vár rá, ha feljön velem a lakásba. Pedig biztosan élvezni fogja.

A parkon át akarok menni haza, az a legegyszerűbb út, csak hogy nem számolok sok mindennel, ma még nem jutott eszembe, hogy mi lesz ha James kiszabadul, talán megszoktam hogy nincs mellettem, talán csak jó napom volt, mindenesetre az ahogy felnézek és őt látom magam előtt, teljességgel mellbevág, és alig kapok levegőt. Minden érzelem kiül az arcomra a félelem, a rettegés, kétségbeesés, a remény és öröm kósza sugara és minden más amire vele kapcsolatban gondolhatok. Nem tudom miért most jelent meg, de az biztos hogy gyomrom egészen összeszorul, hogy mégis mit akarhat velem tenni ezek után és ahogy magához ránt nekiütközöm a mellkasának, nem számítottam rá, nagyon nem, és annyira sem hogy semennyire sem és ezt ő is nagyon jól tudja.
- Én.... nem igazán... És tényleg... meglepetés - nyögöm ki nagy nehezen még a kezdeti sokk hatása alatt vagyok, és csoda hogy nem ejtem el a táskát a kezemből. Nem ereszt el, így kellemetlenül, de ismerősen közel vagyok hozzá, barna szemeimmel nézek rá, mivel nem hordom a kontaklencsét, begyulladt tőle a szemem amikor sokat volt bent és még a kórházban tanították meg hogy nem szabad sokat egy huzamba hordani, mert fájni kezd.
- I..Igen... persze én... - próbálom összeszedni magam de nem igazán sikerül, főleg a következő kijelentése után, úgy rezzenek meg mintha megütött volna pedig még csak egyszerűen tart, és mégis fáj, hiszen.... megtehettem volna. Tényleg. Mégsem voltam bent látogatóba nem is tudom miért, talán féltem tőle, talán csak jó volt hogy rácsok mögött volt, nem tudom. De sosem jutott eszembe hogy bemenjek oda. Félek a rácsoktól és Jamestől.
- Én... nem tudom - mármint megmagyarázni hogy miért nem látogattam meg holott megtehettem volna. Most is, még ennyi idő után is, és megremegek ahogy gyakorlatilag haza parancsol, hiába a mosoly vagy a kedves szó, a látszatra mindig sokat ad. És nem akarja bemocskolni ennél jobban a jó hírét. Nem ereszti el a karom ahogy elindul, és kelletlenül haladok mellette, mi mást tehetnék, én csak engedelmeskedni vagyok jó. Keserű emlékek törnek fel belőlem, ahogy a lakás felé haladok, ami sokáig börtönöm volt aztán menedékem, és most... ki tudja mi lesz. Mindenesetre felérünk, és a ajtó csapódása szinte robaj a fülemnek és elhátrálok James elől amennyire tudok.

Jól szórakozok az egész helyezeten és nem is titkolom. Kedves viselkedésem megtévesztő, de ezt egyedül Minho tudja. Én meg azt tudom, hogy annál jobban fog neki fájni, amikor végre kettesben leszünk. Az utcán mégsem mutatom ki a fogam fehérjét, a látszatot meg kell őrizni, de kettesben... ott azt teszek, amit csak akarok. Amihez éppen kedvem van. Minho pedig tűri, mert élvezi. Másra nem tudok gondolni, hiszen itt maradt, vállalva a kockázatát, hogy bármikor hazatérhetek. Nélkülem nem képes semmire, ahogy látom.
- Gondolom milyen kellemes meglepetés. Hiszen erre vártál... hogy hazatérjek. Más magyarázatot nem találok arra, hogy miért vagy még mindig itt – a hangom semleges, tényközlő, inkább csevegő, de semmi esetre sem kemény. Kellemetlenül kellemes inkább. Látom rajta, hogy fél tőlem. Teljesen be van szarva, szinte érzem a félelem szagát. Hm, milyen költői lettem. Valójában semmit nem érzek, csak sürgető vágyat, hogy újra a lakás jótékony magányában legyünk. Megragadom a fiút és indulásra késztetem, hiába, ő sem gondolhatta, hogy majd megveregetem a vállát és utána azt csinál, amit akar.
- Nem tudod? Nem jó válasz... valami oka csak volt annak, hogy nem látogattál meg. Két évig nélkülköznöm kellett a társaságod. Nagyon szomorú voltam – fordulok felé lebiggyesztett szájjal, ahogy megállok egy pillanatra a lépcsőn. Aztán felnevetek. Őszintén, sátáni nevetéssel. Én legalább élvezem a műsort, még ha ő szemmel láthatóan nincs is oda érte.
- Na szóval... – kezdek bele, amint becsapódik mögöttünk az ajtó. De nem folytatom, még nem, szeretem ezeket a hatásvadász szüneteket, amikor nő a feszültség. Szeretem bizonytalanságban tartani Minho-t. Kifejezetten mulattat a tehetetlensége és a félelme. A bárpulthoz sétálok teljes nyugalommal és töltök magamnak egy whiskyt. Végre. Két éve semmi alkohol. Néha nem tudtam, hogy ez vagy a szex hiányzik jobban. De azt hiszem az utóbbi. Amire szintén nem kell sokat várnom.
- Mégis mi a fenét képzeltél? – folytatom jóval élesebb hangnemben, mint az előbb lent a ház előtt. Az alkohol kellemesen éget, érzem máris a testemben szétáradó meleget. Ez még nem a piától van. Ez csak a tudat, hogy végre szabad vagyok és azt tehetek, amit akarok.
- Itt maradsz a lakásomban és egy kurva levelet nem tudsz nekem írni? – nyilván túlzás, pont nem érdekelt volna egy levél, de olyan romantikus példa, nem hagyhattam ki. Vészjóslóan közelítek, bárhova is menekült közben a nappaliban. Még nem döntöttem el, hogyan büntetem meg.
- Tudod volt elég időm gondolkodni azon, mit fogok veled csinálni, ha végre kijövök – továbbra sem vagyok bőbeszédű, jelentős szüneteket hagyok.
- Igazából mindegy, hogy itt maradtál és nem mentél sehova. Mindig figyelt valaki. Elhiheted, ha a világ végére mentél volna, ott is rád találnék. Szóval a legjobb megoldást választottad, legalább nem kell még utaznom is két ilyen fárasztó év után. El tudod te képzelni milyen volt ott? Megmutassam cica? Nem leszel oda érte, abban biztos vagyok – addig kerülgetem, amíg végül csapdába nem kerül. Fal vagy bútor, mindegy, de elérem, hogy ne menekülhessen.

Annyira nem vagyok feldobódva, mondhatni kicsit sem ahogy elindulunk a lakás felé, ahol eddig maradtam, mert nem tudtam mi mást tehetnék, hová mehetnék, sosem futhatnék tőle elég messzire ahhoz, hogy biztonságban érezhessem magam és megrémít a puszta ténye annak, hogy most újra itt van, és beszél. Sokat, ahogy szokott, és bántóan. Nem igazán meglepő, de az utóbbi két évem egy az egyben a porig sújtja. Mintha nem is lett volna. Csak James...
- Nem... tudtam hová máshová mehettem volna - jelentem ki halkan, hiszen nem mondhatok mást, mindenhez féltem, eleinte még kimenni is, hogy megbámulnak és majd bántani fognak, de végül inkább csak kikerülnek amit nem bánok. Sokkal jobb volt így, hogy nem kellett senkivel kapcsolatban lennem, csak néhány szó az iskola társakkal. És most annak is vége, pedig szerettem az előadásokat. Szótlanul lépkedek a férfi mellett a lépcsőn felfelé és megrezzenek a nevetésére.
- Féltem... a börtöntől és... tőled és nem akartam odamenni - felelem végül az igazságnak hűen, de mondhatok akármit, akkor sem fogja érdekelni igazán azt hiszem. Úgyis azt tesz amit akar. Velem. Ahogyan eddig is tette. Végül már a lakásban vagyunk és lehullik róla a cukormáz és az a James kerül elém akit jól ismerek és akitől félek is a magam módján. Összehúzom magam amennyire lehet, de első útja a bárpulthoz vezet így a kanapét megkerülve messzebb kerülhetek egy két lépéssel tőle. Édeskevés.
- Sa..Sajnálom hogy az voltál - találom meg a hangom, és tényleg sajnálom, bár leginkább magamat. Minden erőfeszítésem a semmiért volt hát. A hangnem váltásra összerándulok, túl éles... Őszintén ledöbbenek a szavaira, hogy mit képzeltem... Semmit, én tényleg csak... nem tudtam mit kellene tennem akkor.
- Nem tudtam mit kellene tennem, én... teljesen egyedül maradtam amikor téged... bezártak - halkulok el, mert én csak... én csak. Nem tudom, káosszá válik az egész és tudom hogy nagyon ki fogok kapni, elönt a félelem, de nem futhatok el, gyenge vagyok. Még a meneküléshez is. Gyenge a bokám. Mindig is az volt, egészen kicsiként is. Nagyot nyelek ahogy közli hogy tudja mit akar velem csinálni. Csak éljem túl... könyörgöm. Nekiütközik a hátam a szekrénynek és rémülten veszem tudomásul hogy csapdába estem annyira lekötött hogy Jamest figyelem, hogy nem kerülgettem eléggé a dolgokat.
- Ne... kérlek nem akarom... elképzelni - suttogom erőtlenül ahogy egyre közelít és az a csekély ellenállásom is ami volt összeomlik, és a szekrénynek dőlve lecsúszok a szőnyegre. Ez... képtelenség.

Nem mondom, hogy érdekel a kifogása, a magyarázata, de ha már feltettem a kérdést, meghallgatom a választ is. Nem számítok másra, mint amit kapok. Teljes bizonytalanság. Jellemző rá.
- Látod, még egy kérdést sem tudsz rendesen megválaszolni. Nem is értem mit csináltál két évig. Életképtelen vagy... nélkülem nem mész semmire – közlöm a durva tényeket. Mert ezek azok. Talán én neveltem ilyenné, talán az előélete is besegített, de ez nem változtat azon, hogy talán azt sem tudja megmondani, mi a kedvenc kajája. Lehet, hogy az, mint nekem. Nem tudom én sem, de engem nem is érdekel.
- Féltél, persze... van valami, amitől nem félsz? Édesem, azok csak rácsok... én meg a túloldalán voltam – legyintek, hülye kifogás, de legalább válaszolt. Legalább van valami saját ötlete, még ha nem is sok, akkor is. Mégis, mindezek ellenére vonz még mindig és rá kell jönnöm, nem azért, mert két éve nem dugtam. Nem, ez más... Minho vonz, nem csak a teste, az csak egy dolog, olyanná formáltam, ahogy nekem tetszik, de ami árad belőle, az nem az én ötleteim dicséri. Az természetes. Lassan követem, csapdába csalom, mint egy űzött vadat.
- Aha. Mondtam... egyedül nem vagy képes semmire – kommentálom a tényt, hogy egyedül maradt és nem tudta mit tegyen. El tudom képzelni mi jár a fejében, de most az egyszer szeretnék gondolatolvasó lenni, tudni akarom, mi játszódik le most benne.
- Nem akarod? Hát ez kár... pedig szerintem te is élveznéd – ingatom meg a fejem és ahogy lecsúszik a szőnyegre, nem várok tovább. Leguggolok vele szemben, jó szorosan félelemtől remegő testéhez. Elsimítok egy kósza tincset az arcából és csendben szemlélem a művem egy ideig.
- És az iskola? Mégis mit képzeltél? Minden papírod megvan, de neked feltétlen erre van szükséged? Azt majd én eldöntöm, mi a jó neked – ujjaim véletlenszerű utat járnak be a nyakán, a mellkasán, majd minden átmenet nélkül belekapaszodok a vékony kis felsőbe és egy rántással széttépem rajta. Elégedett mosolyt villantok, ezekszerint még jó erőben vagyok. Hiába, a legjobb unaloműző és feszültséglevezető a fegyencedzés. Semmi nem kell hozzá, csak a testem. Meg a vágy, hogy szabadulásom után többszörösen kamatoztathatom unalmamban megszerzett izmaim.
- Gyerünk, állj fel és beszélj, most legyen nagy a szád – bevadulok, szinte rákiabálok és a szakad felsőjénél fogva rángatom fel a földről.

Semmi mentségem sincs, és a szavai éles késként hasítanak belém, pedig tudom hogy gyakorlatilag igaza van, nem vagyok túl életképes és határozott de eddig sem voltam, és James egyetlen pillanat alatt döntötte romba az erre való törekvéseim, megint megtörök a kezei között...
- Próbáltam... rendesen élni, valami... rendszerben de... nem volt jó, nem... sikerült igazán - vallom be hiszen igaza van végül is. Nem tudom hogyan kell egyedül, önállóan élni és kényszerből kellett rájönnöm, és... bizonyos helyzetekben hiányzott hogy senki nem mondja meg mit tegyek. Egy idő után az ember már megszokja és akaratlanul is igényli. Függőség ez, csak nem szertől, hanem személytől.
- Van amitől nem. Neked nem sokat... számít a rács - lehelem szinte hallhatatlanul hiszen ő mindenhogy veszélyes, nem csak rácson innen, hanem azon túl is, én biztos vagyok benne hogy valahogy ott tartott volna. Nem akartam börtönbe kerülni. És mérges rám emiatt. Hogy itt maradtam a lakásban és nem kerestem. Tudtam hogy mérges lesz... Csapdába esve kuporodok le a szekrény előtt a szőnyegre, innen már nem tudok tovább menekülni és ahogy megismétli megint elreped bennem valami. Az a nyugodt két év.
- Nem sokra... - görbül le a szám széle, mert azért valamire mégis, és életben maradtam, egyedül, és nem tudtam hogy figyelnek, és nem mentem el. Nem tudom mi volt a nagyobb hiba. Aztán elém guggol, és félve nézek rá, annyira gyönyörű és mégis félelmetes. Félve pislogok rá és ahogy hozzám ér kicsit megdermedek, elsimítja a hajam, de ez a kedvesség nem jellemző rá, nem lesz az sokáig ha jól sejtem. És megrémít. Elkeseredetten keresem a választ.
- Azt... azt mondták hogy jót tenne ha.. emberek közé mennék - ez benne volt az orvosi jelentésébe is, amikor kiengedtek. Fokozott depressziót állapítottak meg és azt javasolták hogy legyek kint, és emberek közt. Felkiáltok egy kicsit ahogy hirtelen odahajolva széttépi a vékony kis atlétát és ahogy felránt majdnem ráborulok, de végül csak a hátam találkozik a szekrénnyel és kis sóhaj szakad ki belőlem, ahogy megsemmisülten állok előtte, és nem tehetek az égvilágon semmit.
- Sajnálom... - szólalok meg végül, de jól tudom, mit sem érdekli. Ő nem fogja sajnálni ha holnap reggel nem fogok tudni felkelni sem. Őt csak saját maga érdekli.

Kicsit sem érdekel a magyarázata, meg végülis nem is mond semmit. Beszél, jár a szája, hallom is, csak értelme nincs. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg ennyire nincsenek gondolatai vagy csak annyira fél tőlem, hogy meg sem mer szólalni rendesen. Érthetetlen a rácstól való félelme is.
- Pedig azt hiszem most kedvesebb lennék veled, ha némi érdeklődést mutattál volna felém. Utálom a bezártságot – jó embernek magyarázom, az is biztos. Hiszen én sem engedtem ki őt, ritkán léphetett ki a lakásból. Elvettem a szabadságát, de ez más. Az én szememben ez inkább megmentés volt. Hiszen korábban sem mozoghatott szabadon, ráadásul sok férfit kellett kielégítenie, mindig mást, visszatérő vendégeket, újakat, de sokan voltak. Ehhez képest itt csak az én vágyaimat kell kielégítenie. Nem mondom, nagy étvágyam van, de közel sem annyi, mint sok férfinak együttesen. Ott egymásnak adták a kilincset, itt csak én vagyok.
- Erre az iskola témára majd visszatérünk... egyszer. Most nem érdekel – vágom rá. Lehet, hogy egyszer visszatérünk, lehet, hogy nem. Majd ahogy adódik. Ahogy nekem jó. Mert csak ez számít, más nem.
- És jót tett? Nem úgy látom. Nem lehetett valami hasznos, ha abban a pillanatban összedőlt minden amit két év alatt építettél, amikor megláttál – egészen szórakoztat a helyzet. A hangom hűvös, néha gúnyos, de ennél több érzelmet máskor sem szoktam kifejezni. Az nem én vagyok. Olyan kis megszeppenten áll előttem, hogy egy pillanatra majdnem megsajnálom. Majdnem. Sok kellene még ahhoz, hogy tényleg így érezzem. Inkább csak rávigyorgok.
- Sajnálod? Mit is? Azt, hogy össze vissza dugtál mindenkivel pénzért? Dolgozhattál volna, de nem... te azt tetted, amihez értesz – most tényleg kezd elönteni a düh. Idegesen köpködöm a szavakat, aztán megragadom Minho szépen felnyírt haját és magammal rántom a fürdő felé.
- Gyere szépen... lemossuk rólad azt a sok mocskot, ami a két év alatt rád ragadt... – ellentmondást nem tűrő a hangom és minden mozdulatom. A fürdőbe érve a zuhany alá lököm, úgy ahogy van, széttépett felsőben, nadrágban. Nem érdekel, hogy mindene elázik. Megnyitom a vizet és ha kell, erővel tartom alatta. Eszelős a tekintetem, saját magammal sem törődök, azzal sem, hogy rólam is csöpög a víz.

Nem tudok normálisan válaszolni, legalábbis úgy nem, hogyan ő elvárná és most nem tudom mit akarok mondani. Semmit nem hinne el, és semmi nem érdekli, mert képtelen vagyok egyedül létezni, én csak... Egyszerűen nem élhetem az életem, elvették tőlem ezt a lehetőséget, még amikor berántottak abba a szürke kisbuszba ahonnan.... ide kerültem, akármennyi idő után is. Soha nem dönthettem szabadon, és megijedtem tőle, amikor mégis kellett. Nem válaszolok hiszen nem mutattam érdeklődést, ezen nincs mit szépíteni joggal lehet mérges emiatt ez oké, de megrebbenek a kijelentésére hogy visszatérünk rá.
- Visszatérünk? - lepődöm meg egy kicsit ahogy végül felránt és megállok vele szemben de nem merek a szemébe nézni, túl dühös, és annyival erősebb nálam annyira agresszív most. Nem tudom mivel idegesítem fel jobban. Mégis megpróbálok válaszolni neki, én próbálkozom, és mindig próbáltam de mindig derékba törte, ahogy engem is.
- Én jól éreztem magam... az iskolában - jegyzem meg halkan, mert ha nem is használt túl sokat mégis jó volt, és érdekesek voltak az előadások, és az eredményeim is a közepes szinten mozogtak, jobbak mint amire számítottam. Sok időm volt olvasni és tanulni.
- Semmi máshoz nem... értek, én csak... kellett a pénz hogy... ne bántsák a lakást és .. aúú - nyögök fel ahogy a hajamba markol és odakapok hogy enyhítsek az égető, húzó érzésem ahogy a fejbőröm lángol, ahogy a hajam tépi pedig így sem olyan hosszú. De megtartottam ezt a felnyírt formát, ez tetszik. A tetoválások meg nem jönnek le. Soha már. Majdnem átesek a küszöbön ahogy húz és végül a zuhany alá lök, ahogy vagyok, ruhástól, mindenestől és megnyitja a csapot, és felkiáltok a hideg vízre, ahogy az szakad rám és szinte lekushadok a kezei alatt, talán nem bánt annyira. Teljesen elázok, mindenem tiszta víz már a nadrágom, az alsóm, a felsőm a hajam... az egész arcomról folyik a víz de ő sem marad szárazon. Tűröm a hideg vizet ami lassan langyos lesz és már nem lesz olyan vacogtatóan hideg. Könyörgöm hadd ne fázzak meg...

Nem foglalkoznék a kérdésével, de látom rajta a meglepettséget. Így aztán egy kisebb morzsát még elejtek, hogy tudjon min gondolkodni. Ez van. Szeretem bizonytalanságban tartani az embereket. Hiszen az a legrosszabb. Amikor még reménykedsz és bízol abban, hogy minden más lesz, jó lesz. Ez képes leginkább felőrölni az emberi elmét, nem a biztos rossz. Sokkal inkább a bizonytalan rossz lehetősége.
- Igen, majd visszatérünk. Mit nem lehet érteni ezen az egy szón? Esetleg mondjam más nyelven? – gúnyolódok kicsit, de ez is rám jellemző tulajdonság. A lelki terror része. Abban pedig, ha valaki, hát én nagyon jó vagyok. Szinte már mesteri szintre feljesztettem, nem Minho az első, akin gyakorlom. Volt már erre alkalmam, igaz, ilyen helyzetben, mint a fiúval, még nem voltam. Senkit nem tartottam még házikedvencként. Ez még nekem is merész húzás volt, de a jóhoz könnyű hozzászokni. A hajánál fogva rángatom Minho-t a fürdőbe, mert most éppen ehhez van kedvem.
- Persze, nem értesz máshoz, mi? És újságot kihordani vagy a pékségben zsemléket számolgatni, ahhoz sem értesz? Egyikhez sem kell diploma, igaz nem is fizetnek érte annyit, de… lehetett volna eszed. Tudod jól, hol tartom a pénzt – szólalok meg már a fürdőben. Mindig van itthon pénz, nem kevés, bőven elég lett volna arra, hogy megéljen belőle. Ez még így is csak egy egészen kicsi töredéke a vagyonomnak. Nem haragudtam volna meg érte, ha az itthoni tartalékot elveri, sokkal rosszabb, hogy helyette kurvának állt megint, az engedélyem nélkül. Belököm a zuhany alá, megnyitom rá a vizet, nem érdekel, hogy hideg. Teljesen bekattanok. Én nem is érzem a víz hőmérsékletét, bár rám lényegesen kevesebb jut, mint rá. A tekintetem eszelős, azt hiszem most teljesen felhúzott. Tudná még fokozni, de akkor… nem vállalnék garanciát a tetteimért. Így viszont biztos vagyok benne, hogy nem fog neki annyira fájni. Csak egy kicsit. Egy egészen kicsit. Már csattan is a pofon azon a szép arcán.
- Úgy néz ki nem tanítottalak meg még rendesen arra, mit szabad és mit nem – a hangom kellemetlenül hűvös, nyoma sincs benne a dühnek, csak ő tudja, mit jelent ez nálam. Pont azt, hogy jobb lenne neki, ha menekülne. De nem tud. Nyomok a tenyerembe az első kezem ügyébe akadó tusfürdőből és sikálni kezdem a fiút, ahol csak érem. A haját, a mellkasát… máshol csak azért nem, mert még ruha van rajta.
- Így már egész jó… de leszel te még engedelmesebb is ennél – sóhajtok fel és elégedetten mosolygok. Valami ragadozóra hasonlíthatok, ahogy még egy lépést közelítek. Amint ajakira tapadok, azzal a lendülettel markolok bele elöl a nadrágjába, egy egészen kicsit sem finomkodva.

Meglep kicsit a dolog aminek hangot is adok, és ő meg fennakad ezen mintha nem érteném és visszavág, na persze tudhatnám hogy kár megszólalni Jamesel szemben de hát ha egyszer... na mindegy. Hallgatok inkább de aztán csak válaszol még.
- Jól van, értettem - húzom meg magam inkább nem akarom feldühíteni ennél jobban, mert most is szemmel láthatóan majd szétveti valami indulat vagy méreg mert nem igazán nyugodt. Mondjuk lehet hogy én sem lennék, fogalmam sincs, de ez semmiképp sem jelent jót rám nézve. Nehezen bírom a gúnyolódását, mindig megsebez, túlságosan védtelen vagyok, ő meg túlságosan gyakorlott már ebben és nem hiszem hogy előttem lettek volna olyanok akik túlélték. Berángat a fürdőbe, látom az arcán hogy valami nem egészen okás, és ettől csak még inkább félni kezdek tőle, és ahogy a zuhany alá lök, neki esek a falnak mondjuk nem nagyon szerencsére és megnyitja a vizet ami elsőre hideg és fel is kiáltok, nem akarok megfázni.
- Én csak... nem akartam hogy mérges legyél hogy elköltöm - nyögöm ki ahogy mindenemről víz folyik már és végül is igaz, ahhoz a pénzhez nem nyúltam, pár gondolkodtam rajta de talán az lett volna a jobb eset. Akkor talán nem akad ki, az már mellékes hogy egyszer még jó is volt... Meg is ölne ha ezt is kimondanám. Végül csak hagyom hogy a víz follyon végig rajtam és ahogy megemeli picit a fejem rápillantok, de már fordul is oldalra a fejem ahogy pofon vág. Fáj, és ég a helye be is pirosodik. Erős keze van. Felnyögök. Nem válaszolok hiszen azzal csak azt bizonyítanám hogy nem tanított pedig igen, nagyon sokszor nem aludtam éjjel miatta, míg ő az igazak álmát aludta. Felnyögök ahogy durván sikálni kezd mindenhol ahol elér és a szemembe is megy a habból, amitől bekönnyezek és igyekszem kitörölni a szememből, és nagyon ázottan támaszkodom meg a falnál ahogy közelebb lép ezzel ő is vizes lesz és megcsókol keményen, és durván mint szokott de felkiáltok ahogy a nadrágomra markol kicsit sem kedvesen és enyhén elfintorodom, nem esik jól. Nem tudok olyasmit színlelni ami nincs, és mélyen remélem hogy nem jut eszébe semmi fájdalmas.

Annyi mindent elterveztem. Sokminden eszembe jutott, hogyan fogok majd viselkedni, ha Minho újra velem szemben áll. Mit fogok mondani, mit fogok csinálni... Mindenre volt ötletem. Volt, amire konkrét, volt, amire több is. Most mégis itt állok teljesen tanácstalanul. Persze csak belül, kívül ez egyáltalán nem látszik és nem is engedem meg magamnak, hogy ez kiderüljön. Az egyik felem tényleg addig verné a fiút, amíg még van rajta ép felület, a másik felem viszont mintha megsajnálta volna. Nem akarja bántani, legalábbis nem nagyon, éppen csak annyira, hogy kifejezze, igényt tart még mindig a fiúra és a szabályokat még mindig be kell tartani. Ez a kettősség van bennem és úgy érzem kezdek megőrülni, mi sem bizonyítja jobban, hogy egy pofon csattan a víztől ázott fiú szép arcán. Nem szól semmit, engedelmes, nem kéri, hogy hagyjam abba, nem csinál semmit. Ez jó. Ettől kicsit megnyugszom, de még nem eléggé és miközben megcsókolom, ujjaim keményen markolnak rá férfiasságára. Nyelvem erőszakosan hatol ajkai közé. Ellentmondást nem tűrően tör magának utat a fiú szájába, hogy bejárja minden jól ismert pontját. Ezt is hagyja. De a szeme, az arca... Nagyon beszédes. Tudom, hogy egyáltalán nincs kedve semmi ilyesmihez, főleg nem ilyen bánásmóddal, ahogy most közelítek felé.
- Na mi van cica, a kuncsaftjaid nem voltak ilyen durvák? Talán gyengédek voltak? Hm? – provokálom megint, mert nekik tuti megjátszotta magát, hiszen kinek kell egy kurva, aki minden érintéstől fintorog. Persze utálnám, ha nekem megjátszaná magát, de azért normálisabban állhatna a dologhoz. Ki tudja, akkor talán meg is enyhülnék. Soha nem lehet tudni.
- Akkor mondd el mit szeretnél... gyerünk – bíztatom és még erősebben markolok rá, de csak egy pillanatig, aztán elengedem. Nem teljesen, de már nem szorítom, az érintésem szinte már gyengéd és lassú mozdulatokkal masszírozom az átnedvesedett nadrágon keresztül. Aztán a cipzárral és a gombbal kezdek babrálni.
- Vegyük ezt le... – jelentem ki, hogy mit akarok, mert közben eszembe jut valami. Minho nagyon könnyen megfázik, nekem meg két szexmentes év után nem a srác orrfújását van kedvem hallgatni. A nyögéseit annál inkább. Lecsúsztatom róla az alsójával együtt, neki csak ki kell lépnie belőle. Addig a szétszaggatott felső is távozik és végre ott áll előttem teljes valójában. Meztelen. Végigfuttatom rajta a tekintetem és elégedett mosolyt villantok. Tényleg úgy nézek rá, mint egy ragadozó. Nem lehet eldönteni, hogy megkegyelmezek neki vagy felfalom. Mielőtt bármit is tennék, inkább rendesen megfürdetem, ha már itt vagyunk és le is mosom róla a habot. Igen, még ott, a legérzékenyebb pontjánál is alapos munkát végzek.
- Amíg te jól szórakoztál pénzért a kuncsaftjaiddal, addig én tudod mit csináltam? Semmit... – vágom rá a saját kérdésemre a választ. Talán zavarbaejtő, hogy egy ilyen téma közben Minho farkát markolászom, de én nem vagyok szégyenlős fajta. Ő igen, de neki jól áll.
- Nem szexeltem senkivel. Két év... El tudod ezt képzelni? Neked tartogattam... Ez rád vár... Na mi lesz cica? Fogdd meg nyugodtan – kedves hangnemben, szinte már megkérem, hogy tegye meg. Megint olyan mosolygósan gyilkos hangulatba kerültem, mint lent a ház előtt, de most nem játszom meg magam a szomszédok kedvéért, most csak a saját magam szórakoztatására váltottam vissza arra a viselkedésre, ami tudom, hogy szinte jobban megrémíti a fiút, mint amikor tobolok. A helyzet ismerős neki, úgyhogy nem értem mire vár. Kezdek türelmetlen lenni. Két év feszültségét akarom benne levezetni. Ha nem fogja meg, hát odahúzom a kezét. Érezni akarom.

Nem tudom mire gondol, az arca, ami olyan jóképű hogy elsőre megtévesztett, nem árul el semmit arról hogy mit akar tenni velem és mire számítsak. Bizonytalanságba tart, mert tudja hogy ezzel okoz a legnagyobb fájdalmat és terrort hogyha azt sem tudom mire számítsak, akkor fel sem készülhetek bár az sem lenne semmi hiszen mit tehetnék én ellene? Aki fél kézzel is a padlóra küld. Engem nem erre... tanítottak. Nem tudok ellenkezni, úgy tűnik tényleg csak egyvalamire vagyok jó, és még a könnyem is kibuggyan szerencsére elmossa a víz és így nem látszik, ahogy James a falnak tolva tart, elázva vizesen és szerencsétlenül. Elfordul a fejem ahogy megüt de egy halk kis nyögésen kívül mást nem teszem, már nem könyörgöm hogy hagyja abba mint eleinte, mert rájöttem hogy csak feltüzeli és csak még inkább bele lendülne. Így a csókot is hagyom, és picit viszonzom csak hogy meg ne fulladjak tőle de messze van attól az állapottól amit élveznék. Teszem, mert ezt kell tennem.
- Nem mertek... azok lenni - szusszanom ki ahogy kapok éppen levegőt, hiszen azok is félnek, vagy legalábbis tartanak Jamestől és nem mertek bántani, gondolom azért ha esetleg panaszkodnék. Mintha érdekelné. Egy pillanatra fájdalom suhan át rajtam ahogy erősebben markol, de aztán elenged, legalábbis már nem fáj annyira és ahogy masszírozza nem is tudok ellenállni, a testem önnön árulóm, ahogy megmerevedik a farkam is.
- Csak... ne bánts.. kérlek - suttogom a kérésem, ha már azt kérdezte mit szeretnék, én ennyivel is beérem. Vele mindig fáj, képtelen vagyok megszokni a méreteit és bár megszokható de... mindegy, butaságokon gondolkozom már megint. Lehúzza a nadrágom, és az alsóm, egészen a bokámig, így csak ki kell lépnem belőle, ki is lépek, ha már útban van, a zoknival együtt, és végül a felsőt is lehúzza, kicsit jobb így hogy nem fázom és a melegebb vízzel lemossa a habot rólam mintha csak fürdetni akarna. Ilyet eddig még sosem csinált. Nem nézel rá ahogy a fejemre olvassa hogy mit csinált ő amíg én szórakoztam. Nem szórakoztam nem élveztem, de ez senkit nem érdekel, egy kurvától nem várja el senki hogy érzései legyenek. Ahogy közeledik hogy nem szexelt két évig és nekem tartogatta magát, valahol mélyen egészen megrendülök hiszen ő hűséges volt a maga módján és.. én meg nem. Pedig lehettem volna, és elkölthettem volna a pénzét is. Megérintem nadrágon át, finoman, aztán ügyesen kifűzöm a nadrágja övét és a gombokat és máris csak boxer marad rajta és megsimítom az ismerős meredező farkát. Mindenkinél jobban ismerem már és tudom mire izgul rá a leginkább.

Azon ritka pillanatok egyike ez, amikor nem tudom mit tegyek. Ez pedig dühít. Pedig én mindig tudom mit akarok, általában el is érem, de most nem ez a kérdés. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy ütni vagy simogatni van kedvem. Mindkettőre megvan az okom. Ütni… hát arra több is. Nem látogatott meg, pénzért árulta a testét és még sorolhatnám, minden íratlan szabályt megszegett ezzel. Ami a simogatás mellett szól… az csakis az, hogy bár magamnak sem szívesen vallom be, olyan, mintha hiányzott volna. Vele megszokott minden, de jó értelemben. Tudom mit várhatok tőle, tudom mire képes és eddig még nem is nagyon okozott csalódást. Ha mégis, hát belevertem, hogy többet ne tegyen ilyet. Ebből pedig általában érteni szokott. Nem sok jót ígér az a mosoly, ami éppen most telepszik ajkaim köré.
- Szerencséd. Meg nekik is. Egyedül csak én hagyhatok rajtad nyomot, innentől kezdve tilos bárkinek hozzádérnie. Akár egy ujjal is.. tilos, értetted? – suttogom veszélyesen közel szép arcához, az utolsó szót kissé megnyomva, hogy éreztessem vele, tényleg komolyam gondolom.
- Ha véletlen megtudom, hogy ennek ellenére… pénzért vagy akár ingyen… bárkivel bármit csinálsz… - nem fejezem be a mondatot, inkább jelképesen elhúzom az ujjam a torkom előtt, egyértelművé téve, mi vár rá. Bár azt hiszem nem tenném meg vele. Akkora bűnt nem nagyon tud elkövetni, amiért elvágnám a torkát… annak ellenére, ha másról van szó, könnyen megteszem. Minho viszont bármennyire nem akarom, túlságosan hozzámnőtt már. Nem függök tőle, egyáltalán nem… de nem adom olyan könnyen a fiút. Valahol itt van az a pont, ahol döntök. Eleget voltam vele kemény és még annyiszor lehetek, ahányszor csak akarok… de most, a viszonlátás örömét neki is örömmé akarom tenni, olyan élményt akarok neki szerezni, amire emlékezhet, ha éppen elfogy a türelmem és vér fog folyni. Szokott.
- Nem, most nem… Most nem foglak bántani, ha jó leszel… csak azért, hogy lásd, miért éri meg engedelmesnek lenni – ráfogom az egészet, jobb így. Nekem sokkal egyszerűbb, ha azt hiszi, nevelőszándékkal vagyok vele kedvesebb a szokottnál. Pedig csak a viszontlátás öröme miatt… mindegy, neki arról nem kell tudnia, hogy ha nem is nagyon, ennyire még én is képes vagyok az érzelmekre. Őszintén szólva nekem is meglepő. Ijesztő. Új. Nem is akarok ezekre gondolni, van jobb dolgom is. Valami, ami egyre jobban érdekel, hiszen Minho máris teljesíti a parancsot és nagyon jófelé kutakodik a kezével.
- Biztos vagy benne, hogy felkészültél? Két év… - ismétlem meg megint, mintha ettől várnám, hogy felfogja végre, mi vár rá. Pedig még én sem tudom. A terv az, hogy ma nem bántom, de fogalmam sincs mit hoz ki belőlem az érintése. Aki két éve nem volt pasival, annál fogalmam sincs mit hoz ki egy ismerős érintés. Még soha nem volt erre példa, általában két napig sem bírom, főleg nem két évig. Szükségem sem volt rá eddig. Egyszerűen megdughatnám a zuhany alatt is, de ennél most elegánsabb vagyok és elzárom a vizet. Férfiasságom már lüktet a boxer takarásában, minden más ruhadarab feleslegessé vált. És mégis, most is képes vagyok türelemre inteni magam. Volt időm gyakorolni. Megfogom a fiú kezét, megállítva ezzel a mozgásban, de nem szólok semmit, csak odahúzok egy nagy, puha törölközőt és ráborítom. Nem vagyok éppen finomkodó, de nem akarom, hogy megfázzon. Meg azt sem, hogy összevizezze az ágyat. Könnyen, mintha csak egy kiscica lenne, úgy kapom fel és viszem a hálóig… ami innentől kezdve megint közös háló. Kellemetlenül landol, ebben nem változom, az nem én vagyok, aki szerelmes csókok közben, gyengéden lefekteti. Lehuppanok mellé, meg sem várva, hogy összeszedje magát.
- Kápráztass el – adom ki az utasítást, nagyon jól tudja, mire gondolok.
- Nem akarok a szádban elmenni… ezt tartsd szem előtt. Na gyerünk csináld... – kötöm ki és kényelmesen hátradőlök. Várom a műsort. Szeretem nézni, ahogy ajkaival kényeztet.

Több ütés nem érkezik tőle, és így megint ránézek nagy barna szemeimmel, hiszen nem tudom hová tenni hirtelen, és egy pillanatra mintha azt látnám hogy tétovázna, de biztosan tévedek, hiszen ő nem szokott, ő nem olyan, és mindig mindent annyira biztosan tud. Biztos most is tudja mit akar tenni velem. A mosolya viszont semmi jót nem ígér, ismerem már ezt a mosoly és nem éppen barátságos. És mégis... mintha akarnám hogy foglalkozzon velem. Nem tudom milyen elrontott dolog ez, talán ő tett ilyenné, mégis ahogy itt áll előttem, és bánt, ismerős, megszokott helyzetet teremt. Még ha nem is jó éppen jelenleg. Mégsem idegen.
- Megértettem... - bólintok felé, hogy ezentúl senki nem érhet hozzám, nem is akarom hogy megtegyék. Elég nekem James, és amíg ő nem volt, addig jó volt hogy csak néha kellett magamhoz engednem mást, és pénzt kaptam érte, szóval nem jártam rosszul, de nem akartam. Megtettem, mert máshoz nem értek ehhez viszont nagyon, és még mindig marnak a szavai hogy vállalhattam volna mást, normálisabbat is. De nekem nem jutott eszembe. Kitágul kicsit a szemem a mozdulatra és nyelek egyet nem akarom hogy elvágja a torkom. Nem akarok még meghalni, bár már egyszer lelőttek miatta. Mégis valamiért itt vagyok, életképtelen ahogy mondta...
- Jó leszek - ígérem meg sután ahogy végül nem akar bántani és reménykedve nézek fel rá, ha gyengéd lesz... Talán nem fog fájni és fel tudok kelni holnap időben. Bár még nem tudom lehet-e, majd visszatér rá azt mondta. A kérdés nem ér meglepetésként már, lassan megszokom hogy megint itt van a kezdeti sokk elmúlt és már ismerős minden érintése. Senki nem ismeri annyira a testem és a korlátaim mint ő.
- Fel...készültem - szedem össze magam, és válaszolok neki mert éppen olyan hangulatában van hogy beszélhetek hozzá. Amúgy sosem volt kíváncsi arra amit mondani akartam és hamar megtanította hogy hallgassak. Felnézek ahogy elhúzza a kezeit, nem értem miért de végül kiderül ahogy rám borul egy nagy puha törülköző egyike a kedvenceimnek, és nagyjából szárazra dörzsölget, így legalább nem vizezek össze semmit és nem fázok meg, legalábbis remélem. Aztán felkap, kicsit megrezzenek de végül is nekidőlök a mellkasának ahogy visz, és végül landolok. Keményen de puhára esek végül is és hamar elhelyezkedek ahogy mellém heveredik hogy kápráztassam el. Ügyesen átfordulok hogy a farkához kerüljek és máris elkezdem nyalogatni és kényeztetni az ajkaimmal, ahogyan szereti és lassan szopogatom, tényleg kényeztetően, ahogy tőlem mindig elvárja, de ő sosem az. Kezeimmel is rásegítek hol a tövénél masszírozom, hol a heréit, de nem hagyom abba és még a piercingem is bevetem a cél érdekében de megállok az utolsó pillanat előtt pont. Amikor már látom és érzem is hogy robbanni készül.

Ezt szeretem benne. Többek között. Azt, hogy engedelmes. Néha próbálgatja a határait, aztán rájön, hogy nem érdemes. Van olyan, amikor éppen jó kedvem van, elnéző vagyok és nem ütök az első szóra, de soha nem lehet tudni, mikor hogyan reagálok. A türelem nálam ritka, de nincs is rá szükségem, feleslegesnek tartom. Többnyire elég határozottan fejezem ki, ha valami nem tetszik, nem akarom vagy csak nincs kedvem hozzá. Ezt Minho már pontosan tudja. Most viszont más. Ez az este most más, kivételes, mert ennyi érzelmet én is megengedhetek magamnak. Nem fogok szerelmet vallani, de mégis különlegessé akarom tenni. Legalábbis ez a terv. Aztán ki tudja, mikor tesz olyat akaratlanul is, amitől robbanok és vége az egésznek, átírom a tervet, mert ezt bármikor megtehetem. Nem nézek el senkinek semmit, akkor sem, ha Minho-ról és a vissztérésem estéjéről van szó. Egyáltalán az, hogy meghallgatom, látszólag érdekel a véleménye és figyelek rá, már nagy dolognak számít. És miért teszem? Ha jobban belegondolok, nem tudom. Nem látogatott meg, de itt maradt és ezzel kifejezte, hogy a maga módján hűséges, csak pénzért ment el másokkal, de végig itt volt, ha önkéntelenül is, de várt rám. Ezt pedig kivételesen megjutalmazom. Miatta vagy miattam, az mindegy. Így akarom és kész. Felkapom és a hálóban az ágyra dobom az engedelmes cicámat, nem húzom az időt, utasítást adva mellé is heveredek.
- Jó cica... – nem kell kétszer kérnem és ez tetszik. Nyalakodni kezd a megszokott módon, amit annyira hiányoltam már. Ő az egyetlen, aki igazán tudja mi a jó nekem. Nem csak azért, mert belevertem. Egyszerűen ösztönösen megérzi. Fura kapcsolat van köztünk, de nem érdekel mi ez és miért, csak élvezem és kihasználom. Megtehetem. Halk sóhaj hagyja el ajkaimat a jóleső érzéstől. Úgy érzem minden testrészem bizsereg, elönt az ismerős érzés, amit már olyan régen nem éreztem. Nincs nehéz dolga, hiszen két év hosszú idő, ebből a szempontból meg főleg. Nagyon kellett már az, amit éppen most csinál velem. Megtehettem volna, de nekem nem kellett más, nem volt egy olyan alak sem, akinek az érintését elviseltem volna. Az, hogy élvezzem, szinte lehetetlen lett volna. Sok gusztustalan alak... egyik sem olyan szépség, mint Minho. Nekem meg fontos a kinézet. Minho egyre inkább rákapcsol, de még mindig gyengéd, nyelve, ajkai, ujjai finoman kényeztetnek, pont, ahogy szeretem. Nem felejtette el. Ahogy az utasítást sem, hiszen pont a csúcs előtt megáll, ahogy kértem. Nem éppen élvezetes, de én akartam. Mert nem a szájában akarok elmenni. Most nem. Amint kicsit lenyugszom, már fordítom is magam alá. Legalábbis félig, annyira, hogy tudjam közben simogatni, kényeztetni a testét. Ez sem éppen megszokott, de előbb fel akarom fedezni újra, bejárni a testét, hogy elfelejtse mások érintéseit, csak az enyémeket érezze. Nem kapkodom el, egy ujjal hatolok a fenekébe, ahol olyan régen jártam. Lassan tágítom, nem az a cél, hogy aztán több napig ne tudjak hozzáérni sem. Egyben kell nekem, nem szétesve. Egyre határozottabban mozgatom az ujjam, amihez lassan társul egy másik is. Ajkaim a nyakát járják be.
- Mondd el mit szeretnél? Hogyan dugjalak meg? – teszem fel a kérdést, tudja mi a kedvecem és arra is sor kerül ma, de most az egyszer érdekel, ő vajon hogyan szereti. A nyakába suttogok, aztán lassan áttérek ajkaira. A farkam már szinte fájdalmasan feszül. A válaszra várok, készen arra, hogy amint kimondja, már be is hatolhassak, mert egyszerűen nem bírom. Túl izgató.
- Minho... hogy lehetsz ennyire finom... mondd már, hogy akarod – kicsit sürgetem, miközben újabb területeket fedezek fel. Soha nem voltam türelmes, nem pont most leszek az. Minho az enyém. Ettől a gondolattól elmosolyodok. Innentől pedig tényleg csak az enyém, nem osztozkodok senkivel. Nem, egyátalán nem vagyok féltékeny. Birtokolni szeretek.

Most hogy James itt van, megint fenekestől felfordul minden, vagy inkább csak visszarázódik a régi kerékvágásba? Nem tudom, de nem tudok csak úgy elmenni mellette, de majd... ezek a gondolatok ráérnek, van ami nem, vagyis valaki nem, hiszen elég furcsán viselkedik. Nem szokott ilyen lenni, de végül is be tudom annak hogy ma ilyenje van, talán hiányoztam neki egy kicsit, és nem csak a testem hanem más is, bár... ennek nem sok a valószínűsége. Na mindegy, ezen ráérek tényleg filozofálni, most éppen az ágyon landolok, nem éppen puhán de ez jobban Jamesre vall, mint az hogy megfürdessen. Nem mondom hogy már nem félek tőle, de ez ismerős, és tudom mit vár tőlem és éppen azt teszem. Nyalakodva, lassan és puhán szopom le, mindenféle művieskedés nélkül. Ez még a jobbik része a dolognak, és legalább itt nem nyomja semmi a térdem, vagy éppen a hátam ahogy félig meddig megfordít. Ahogy abbahagyva a nyalakodást ahogy parancsolja elheverek, mellém hever mintha csak simogatni akarna és végül is azt teszi, ahogy végigsimít megborzongok, jól esően, ez kellemes, senki nem ért így hozzám, a partnereinek is csak trófeának kellettem hogy elmondhassák, megvoltam nekik. Fészkelődök egy keveset és felsóhajtok ahogy az ujja a fenekemhez ér és be is hatol. Mostanában senkivel nem voltam, így kicsit elszoktam tőle, ezt érezheti de viszonylag hamar alkalmazkodom.
- Csak ne... ne fájjon kérlek... - szusszanom ahogy már két ujjával masszírozza a fenekem és nem hagy nyugodni, és az én farkam is feszül már rendesen, de nem foglalkozok vele, nekem nem ez a dolgom hogy én élvezzem hanem hogy az, akivel vagyok, jelen esetben James ugye. Ezt nagyon belém verték. Ilyenkor szinte még sajognak a sebeim amiknek már rég nyoma sincs. Nem tettek bennem maradandó testi kárt. Mást igen. Felsóhajtok ahogy a nyakamba csókol, és aztán az ajkaim közé és felszuszogok én is.
- Csak, csináld... kérlek... ne kínzzz - nyögöm el az utolsó szót kissé félreérthetően hiszen már tolakszik is hogy eleget tegyen az őt hajtó vágynak, és lassan belém hatol. Felszisszenek az érzésre, túl intenzív és erős de majd csillapodik.

Ez az egész annyira ismerős és mégis új. Pillantásom a háló berendezésére esik. Nem foglalkozom sokáig vele, hiszen van, ami sürgetőbb, bámészkodni ráérek később is. Bármikor, amikor csak akarom és remélhetőleg bármeddig, hiszen nem tervezem, hogy ismét hosszabb időre nélkülöznie kéne engem a lakásnak és persze Minhonak. Nem mintha korábban önszántamból mentem volna el, de mindegy. Már itt vagyok és csak ez számít, semmi más. Minden olyan, mint volt, legalábbis látszólag. Olyan, amilyen mindig is volt, amilyennek akartam, hogy legyen. Szép és otthonos. Akkor is, ha nekem a sivárság jelenti az otthont. Nem vagyok az idétlen dísztárgyak híve, ez egy lakás, nem múzeum, nem kell semmit kitenni a polcokra ahhoz, hogy otthonos legyen.
- Nem változtattál meg semmit. Pedig megtehetted volna, de mégsem – állapítom meg. Nem kérdezem meg, hogy miért nem, ha akar, majd úgyis válaszol. Jelen pillanatban van jobb dolgunk is, mint beszélgetni. Vékony, szinte már törékeny testét simogatom, ujjaim rátalálnak a szűk bejáratra, érzem, régen volt hasonló élvezetben része. Ez valamiért megnyugtatóan hat rám. Utálok osztozkodni. Saját döntés alapján más, de kényszerből egyszerűen utálom. Ne nyúljon senki ahhoz, aki az enyém. Minho pedig az enyém. Majd sort kerítek arra is, hogy mindenkinek személyesen megköszönjem, amiért volt olyan merész és használta az én kis házikedvencem.
- Nem fog fájni… - ígérem meg, bár felelőletlenül. Soha nem tudom előre, mi lesz a következő lépés. Legalábbis a szexben. Ott mindig elengedem a fantáziám és rábízom magam az érzéseimre, arra, ami éppen akkor jól esik. Az élet többi terültén viszont minden lépésem megfontolt és bár néha vannak durva dolgaim, amiket a véletlen hoz össze, abból is ki tudom hozni a legjobbat. Minho kérlelő szavainak nem tudok ellenállni, bár tudom, gyakran megjátssza magát a kedvemért, de biztos vagyok benne, ez most más. Talán a megszokás miatt veszi könnyen a dolgot, talán hiányoztam neki, nem tudom, de a farka keményen feszül, ezt pedig nem tudja megjátszani. Akar. Engem. Én pedig őt, éppen ezért nem is váratom és szinte belefojtva a szót elmerülök benne. Szűk, pont annyira, hogy egy egészen kicsit már számomra is fájdalmas legyen, de egy kis várakozás, egy kis türelem és máris enged a szorítás. Mélyen benne vagyok, farkam teljesen kitölti Minho tökéletes fenekét. Lassan mozdulok, nem akarok fájdalmat okozni neki, hiszen hosszú az éjszaka… és sokmindent kell bepótolnunk. Így aztán egészen addig nem is gyorsítok, amíg nem érzem, hogy már ő is élvezi.
- Engedd el magad… élvezd… - adom ki az utasítást. Tudni akarom, milyen gyorsan jut el a csúcsra attól, hogy benne vagyok. Van, hogy ki nem állhatom, ha összekeni a testem az élvezetével, de ez most nem az a pillanat. Kimondottan várom, hogy ragacsos legyek tőle és ez a gondolat átlendít a határon, már egyre határozottabban dolgozom meg a fenekét, aminek meg is lesz az eredménye. Már csak pár mozdulat választ el a csúcstól, de meg akarom várni Minho-t most az egyszer. Néha ilyen kedvem van.

A hálószoba hellyel közzel ugyanolyan maradt mint volt, csak néha törölgettem meg pakoltam el a nem kellő dolgokat és... mindent száműztem egy fiókba ami nem kell. Mint a bilincs és a hozzá tartozó lánc. Az ágyon landolva belesüppedek a puha matracba, mert ezt szeretem a legjobban, hogy kényelmes és puha, és el tudja feledtetni velem hogy James miket művelt már velem ebben az ágyban. Néha én magam sem szeretném tudni és mégis... pár alkalom volt, hogy élveztem is. Miután hozzászoktam, hogy tárgyként kezel és csak a testem használja, mintha nem is az enyém lenne. Egyetlen kis [You must be registered and logged in to see this link.] lett több, az egy mintás kis jószág. Gyakran alszom rajta a nyakam alá gyűrve de most éppen James zuhan rá.
- Jó volt... így a szoba - jegyzem meg válaszul, hogy miért nem változtattam meg semmit és hagytam így. Nem volt mit máshová tennem, James nem él túl sok dologgal együtt, és nekem meg nincs mit kipakolásznom a polcokra. Így maradt ez az üresség ami most is van. Nekem is jó ez. Ahogyan az is ahogy simogat, vékony testem mindig elveszik a kezei között, még akkor is ha éppen jutalmaz. Nem történik túl gyakran és most mégis. Elmosolyodom ahogy megígéri, pontosan tudom hogy nem voltam már egy ideje senkivel, nem kellett. Fájni fog, de talán így mégsem annyira. Szokatlanul figyel rám, és élvezem hogy nem fáj minden érintése, az ujjait megérezve kissé felnyögök. Többnyire megjátszom magam, hogy kellemes az is ami nem, de most tényleg jól esik, nem tudom mi kattant át nála de ilyen maradhatna. Így nem félek tőle annyira. Felkiáltok ahogy belémhatol, megfeszülök, fáj, szétszaggat... de megáll, és pihenhetek egy kicsit, hogy megszokjam és végül már nem erőszakos a fájdalom, inkább csak nyom. Aztán ahogy lassan mozog, megfeszülök, lassan jön az orgazmus, de érzem hogy James már szinte felrobban bennem, de utálja ha összekenem a hasát vagy bármi mást. Így meglehetősen hosszabb ideig tart amíg a csúcsra jutok, jóval lemaradva mögötte. Ritkán volt természetes orgazmusom. Felnyögök, és ívbe feszül a testem ahogy végül is összekenem, de aztán riadtan pillantok rá.
- Ne.. ne haragudj én nem akartalak.. összekenni - dadogom, hiszen utálja ezt.

Ez a hely ismerős és mégsem. Semmi nem változott, szóvá is teszem, de mégis olyan más, idegennek érzem, pedig ez az én lakásom, senki más nem lakott itt a kiesett időben sem, csak Minho. Mindegy, majd megszokom. A jót könnyű megszokni. Állítólag. Halványan elmosolyodok.
- Szerintem is jó így, főleg most... Végre rendes ágyban aludhatok – még mindig mosolygok. Szokatlan. Kissé elmerülök a gondolataimban, de nem érek most erre rá, jobb dolgom van. A külvilág lassan foglalja vissza érzékeimet és egyáltalán nem is bánom, mert ezek nagyon jó érzékek. Minho puha bőrét simogatom, szokatlan mozdulat, ütni könnyebb, de most ezt akarom kipróbálni. Kíváncsi vagyok hogyan reagál... és arra is, én hogyan reagálok. Szokatlan és idegen érzés, de jó. Mégsem élvezem sokáig, hiszen bármikor megtehetem, hogy folytassuk, de most türelmetlen vagyok, hajt a vágy a beteljesülés iránt, amire olyan régóta várok. Nem akarom szétszaggatni, igyekszem valamennyire óvatos lenne, már amennyire képes vagyok rá. Várok kicsit, hagyom, hogy hozzászokjon nem éppen átlagos méreteimhez. Érezhetően nem használta mostanában senki és ez elégedettséggel tölt el. Talán még örömmel is. Igen, határozottan azzal. Látom rajta, hogy ő is akarja, akárcsak én. Talán most először látok ilyet a szemében. Vadul ég a várakozástól. Én meg nem váratom tovább. A légzésem szaggatott, akárcsak az övé, a pillantásunk összekapcsolódik. Lassan mozdulok, nem tudok már várni. A csípőmmel előre lökök és felveszek egy ütemet, ami talán még neki is jó. Csordultig megtelik velem a feneke, mélyen benne lüktetek, szinte megőrülök a vágytól. Végre újra az enyém... Ez a gondolat lök át a határon és robbanok. Csendben akartam élvezni, gyakran teszem így, tudom mennyire idegesítő a másiknak, de most nem megy, a nevét nyögöm, ahogy a csúcsra jutok. Minho-nak már nem ilyen egyszerű a dolog, biztos vagyok benne, hogy nem tudja hova tenni a változást. Segítek neki. Vele együtt akarok élvezni, ezért bevetek mindent, hogy ez így is legyen és a próbálkozásom nem hiábavaló, a fiú hamarosan összeken engem az élvezetével. Amit utálok. Általában. Most viszont egészen más, elégedett vagyok. Kimerülten fekszem rajta, nem akarok még kihúzódni. Ahogy megszólal, ez értelmet ad annak, hogy mégis megmozduljak, lassan mellé gördülök és úgy nézek rá. Odahajolok és finoman megcsókolom, persze mindez csak időhúzás. Rendezni kell magamban a gondolatokat, hiszen fogalmam sincs mit mondjak. Azért, mert fogalmam sincs, mit érzek. Kénytelen vagyok megszólalni végül.
- Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket. Legalábbis általában. Nagyon nehéz kellemes meglepetést szerezni nekem, de ez most az volt. Nem is rossz... Határozottan izgató – mondom el a véleményem. Őszinte vagyok, néha már kíméletlenül az. Neki nem hazudok, mert nincs értelme, azzal sem törődök, ha esetleg megbántom. Ez most nem az a helyzet. Kissé bizonytalan mozdulattal emelem a számhoz az ujjam, hogy megtegyem, amit talán még soha. Megízlelem Minho élvezetét és bármennyire próbálok valami rosszat találni az egészben, nem megy.
- Egész finom – mosolyodom el és ajkaimat az övére tapasztom.
- Emlékszel még arra a dobozra? Hova tetted? – kérdezek rá, hiszen a legtöbb játékszerünket egy dobozban tartottam. Az ágy alatt, de most nincs ott, hiszen amikor feljöttem az üres lakásba, megnéztem. És nem találtam, bár máshol nem is kerestem.
- Lenne kedvem használni pár dolgot, mit szólsz? Neked melyik a kedvenced? Ha jó leszel, a következő körben te mondhatod meg, mit szeretnél – ajánlom fel neki kedvesen. Ma ilyen kedvem van.

Semmit nem változtattam meg a szobában, illetve egészen apró dolgokat amikor takarítottam meg pakolásztam és a dobozt is száműztem az egyik szekrény aljába, James ruhái alá. Az enyémbe nem tettem, ott így is sok a ruha, amiket mindig kapok, vagy éppen rendelek és idehozzák az ajtóig. Igazán nincsenek olyan gondjaim hogy nincs mit felvennem. Persze olyan darabok ezek, amik Jamesnek tetszenek, én csak hordom őket, kevés az olyan ami nekem is kedvencem lenne. Minden ruhákra irányuló gondolatom eltűnik amikor végre belém hatol, és talán most először figyel rám is, nem csak használ, és nagy barna szemeimben most vágy tükröződik, nem fájdalom és kiszolgáltatottság. Annyira más ez az érzés, amit most élek át, és mennyire jó. Nem is emlékszem kivel élveztem utoljára, a szemeire emlékszem csak. Gyönyörű aranybarnák voltak. De sem az arca, sem a neve nem rémlik már. Mindenesetre hasonlóan jó most és ahogy James kitölt, feszengek még egy kicsit, de hamar ellazulok és ahogy elélvez bennem megrándulok, ez forrósággal tölt el, és levegő után kapok ahogy megérzem, de ahogy simogat lassan én is elmegyek mellette, bár nem mindig szoktam, és nem is mindig érdekli, csak a saját élvezete. Elnyúlva szuszogok, és nehezen nyögöm ki hogy ne haragudjon amiért összekentem, utálja ezt tudom nagyon jól. Világossá tette az elején, fájdalmas leckével. Meg is riadok kissé, de megnyugtat hogy most nem baj, és elképedek kissé ahogy a szájához emeli a kezét, ezt még soha de soha nem tette.
- Valóban... jó? - kérdezem végül félősen, hiszen ő még a saját ízét sem ismeri, miért pont az enyémet akarja. Nem is értem, de végül nem is kell hogy értsem.
- A szekrénybe... tettem a cipőid mellé, mert itt.. útban volt - a takarításnál, de ezt már nem mondom ki, tudom hogy nem érdekli. Inkább ahogy felkel hogy előszedje, addig kinyújtózom, és megfeszülök kissé, holnap nem fogok tudni felkelni ez már biztos, és nem tudom mennyire leszek oda meg vissza reggel. De fájni fogok, ez már tapasztalat. Összegömbölyödök kissé az ágyon.
- Hm. Nem szeretem őket - válaszolok, de választani fogok ha ezt akarja.

Ez az egész ugyanolyan, mint eddig. Minho semmit nem változott, pont ugyanolyan jó érzés benne lenni, érezni, ahogy kitöltöm, ahogy forrón, szorosan körbeveszi a farkam. Mélyen vagyok a testében, nem finomkodok. A szokásosnál ugyan jóval kedvesebb és figyelmesebb vagyok, talán szinte már gyengéd, de egy átlagos párhoz képest még ez a mélység, ez a vadság is túlzás lehet. Mindenesetre Minho szemeiben nem azt látom, amit látni szoktam. Amíg be voltam zárva, hiába próbáltam olyasmire emlékezni, amiben örömöm leltem, amit élveztem, minden gondolatba befurakodott Minho szemeinek látványa, amint kiszolgáltatottan feküdt alattam. Ilyenkor szavak nélkül, csak a pillantásával kérte, hogy hagyjam végre vagy legalább legyek gyengédebb, de szinte egyszer sem adtam meg neki, amit kért. Most viszont igen. A külvilágtól távol töltött idő, ha nem is nagyon, kicsit megváltoztatott és máshogy állok a dolgokhoz. Ettől még nem az lesz, amit Minho akar, de néha, ha nekem is éppen olyan kedvem van, gyengédebb leszek vele. Végülis megérdemli. Hiába a testi fenyítések, attól még ellenállhatna, de nem teszi. Engedelmes, néha neki is jár valami, amit szeretne. Nem gondolkodok tovább, inkább csak élvezem formás testét, amint alattam feszül meg a kéjtől. Nem kell sok, hogy beleélvezzek, ő pedig kis rásegítéssel, de követ. Össze is keni a kezem rendesen, az első gondolatom az, hogy ezért felpofozom, de egy másik, szokatlan gondolat is megjelenik, az, hogy kóstoljam meg. Miért is ne, végülis egyszer ki lehet próbálni. Lassan nyalom meg az ujjam, közben elvigyorodok Minho meglepett arckifejezése láttán. Ráadásul tényleg finom. Nem mondom, hogy mindig lenne ehhez kedvem és le is nyelném, azt azért nem, de finom. Meg is osztom vele a tényt, amit vagy nem hisz el vagy csak megerősítést akar. Utálom a visszakérdezéseket, de ma ez egy újabb kivétel. Még magamat is meglepem vele.
- Igen, tényleg jó. Sokkal jobb, mint amire számítottam, jó íze van – biztosítom róla, hogy nem hazudok, amúgy sem szoktam. Felesleges. Csak belezavarodnék, kinek és mit hazudtam. Mindig elmondom a véleményem. Nem fogom vissza magam, nincs értelme. Akinek nem tetszik… az meg engem nem érdekel. Elégedetten nyúlok el az ágyon. Régen feküdtem már rajta, jól esik, ráadásul egy ilyen jó kis menet után még jobb a pihenés. Ami persze nem tart sokáig. Fogalmam sincs, hol lehet az a doboz, ami csak olyasmit rejt, ami felnőtteknek való. Azok között is elég sok olyan van, amiről egy felnőtt sem tudná megmondani, mi az. Tudom, hogy Minho nem szereti ezeket, én viszont igen.
- Nekem mindegy hol tartjuk, csak legyen kéznél. Legközelebb nem szeretném, ha fel kéne kelnem ahhoz, hogy idehozzam – jegyzem meg, végülis utasítás, de nem parancsoló a hangom. Ennek ellenére tudja, hogy nem érdemes elfelejtenie, amit most mondtam. Jobb, ha megjegyzi és meg is teszi. A saját érdekében.
- Igen, tudom, hogy nem szereted. De most válassz egyet. Olyat, amelyik jobb, mint a többi, amit azért szívesen használsz – válaszolok. Leteszem a dobozt az ágyra és visszafekszem mellé. Mielőtt választana, előrehajolok és ujjaimmal puha tincseibe túrok. Szenvedélyes csókot nyomok ajkaira, hogy érezze mennyire akarom.

Nem tudom mi változott végül is Jamesben de most nem vadállat nem annyira, mint ahogy akkor esett nekem amikor felértünk a lakásba, most mintha kicsit figyelmesebb lenne és vigyázna rám. Sosem éreztem még ezt az érzést, milyen az amikor foglalkozik is velem, és nem csak használ, nem egy eszköz vagyok neki a hétköznapokban, ami nem baj ha fáj és vérzik alkalomadtán.Néha gondoltam rá hogy James vajon mit csinál, és kivel, de sosem annyi ideig hogy jobban elmerüljek benne, hiányzott az igaz de... néha nem annyira. Nem tudom miért most érzem hogy talán... lehetne vele jó. Ha néha nem bántana. Meglep hogy megnyalja a kezét, miután összekenem az élvezetemmel, ezt utálta mindig is ha ezt tettem, így mindig próbáltam elkerülni ezt, de most mégsem sikerült, és várom mit fog szólni de... végül ízlik neki? Ezen el is csodálkozom olyannyira hogy ég vissza is kérdezek.
- Én csak... a te ízedet ismerem - vallom be, hiszen a sajátomat soha nem nyaltam még meg, és azokét akik jöttek mentek, de többnyire megdugni akartak, nem azt hogy szopjam le őket. Sokan voltak, még mielőtt James kisajátított volna, és még egyedibbé tett. Sok minden már az ő műve rajtam. Az övé vagyok. Nem vagyok benne biztos hogy jól érezem-e magam a saját bőrömben, magamtól sosem lettem volna ilyen extrém külsejű. Bár megvannak az előnyei is, kevesen szólnak hozzám.
- Értettem, majd... kézközelbe rakom a dobozt - biccentem meg a fejem és a hajam előre is esik egy kicsit, hiszen nincs összefogva és elől akkor is kijön mindig. A lencséket most nem hordom, így sokkal jobban érzem magam nélküle, de párszor betettem miután... Jamest lecsukták. A doboz végül az ágyra kerül, és nekem választanom kell valamit. Nem akarom, egyiket se szeretem, idegenek a testemben ezek, de mégis... Egy kis tojás vibrátorra esik a választásom, az még nem olyan rossz.
- Akkor ez... - osztom meg vele is hogy melyiket akarom. Azaz nem, de mégis választottam valamit. Bár a tekintetemben most is olvasni lehet hogy mennyire nem akarom, de nem hiszem hogy érdekelni fogja. Viszont meglep a csókra. Lassan de készségesen csókolom vissza.

Ez a kettősség nem igazán tetszik vagy csak furának találom, nem tudom, de szokatlan, hogy kedves vagyok bárkivel is. Pedig most határozottan az vagyok, legalábbis magamhoz képest. Ez pedig ijesztő. Határozottan az, hiszen nekem nincsenek érzéseim, mások irányában főleg, nem érdekel mi van másokkal. Minho is csak egy játékszer, igaz, hogy etetni kell, de befeketetés nélkül nincs haszon. Legalábbis eddig így gondoltam. Akkor most minek kóstolgatom az élvezetét? Kíváncsiságból. Ezzel próbálom nyugtatni magam, de nem ez az igazság, hiszen akkor már régen megtettem volna. Nem tettem meg, mert undorítónak tartottam és nem voltam annyira kíváncsi, hogy ezt lenyeljem. Szószerint. Jelenleg pedig ízlelgetem és még nem is tartom rossznak, azt már inkább, hogy ezt az egészet élvezem. Nem kellene, de nem érdekel. Nem problémázok ezen. Most ezt akarom. A szabályokat én hozom és bármikor változtathatok rajtuk. Mondjuk most is. Kicsit megrázom a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, ahova Minho kijelentése hoz vissza.
- Tényleg? Senki másét nem kóstoltad még? Nehogy azt mondd, hogy egyik célpontom sem adta a szádba a farkát... – kapom fel a fejem. Célpontok, igen, hiszen hozzányúltak az engedélyem nélkül ahhoz, aki az enyém, így aztán megnyerték magunkat azt a kiváltságot, hogy amint időm lesz, elbeszélgessek velük. Vagy nem... Arra úgysem lesz időm. Inkább csak elintéztetem valamelyik emberemmel őket. Úgyis szem előtt vagyok még, nem nagyon keveredhetek balhékba, hiszen csak most szabadultam. Oda nem akarok visszamenni. Az kizárt. A kedvességet viszont illik viszonozni.
- És te szereted? Van olyan, hogy kívánod? – kérdezem. Tudom, hogy elég lehetetlen és arcpirító kérdéseim vannak, de most minden érdekel, ez is ritka alkalom. Máskor azt sem hagyom, hogy megszólaljon. Mire képes pár év bezártság. Minden elkezd érdekelni, még az ilyen átlagos, emberi dolgok is. Pedig sejtem a válaszát, de kíváncsi vagyok, vajon ki is mondja az igazat vagy azt fogja mondani, amit hallani akarok. Érdekel. Nem vagyok szégyenlős, úgy, ahogy vagyok felállok, hogy megkeressem a dobozt, ami más helyen van, mint ahol hagytam. Nem akadok ki, most nem. Ennek ellenére szinte már parancsot adok, hogy máskor ne így legyen, majd megvárom, amíg Minho választ valamit a játékszerek közül. Elmosolyodok.
- Jó választás – vágom rá és a kezembe veszem a vibrátort. Elég kicsi, de Minho is pontosan tudja, mire képes. Mégis ezt választotta, én pedig nem szólok bele kivételesen. Végre hagyok neki önálló gondolatokat. Leteszem a dobozt a földre, miután a síkosítót is kivettem belőle, arra még szükség lehet. Hiába folyik belőle az élvezetem, soha nem csúszhat eléggé. Minél csúszósabb, annál jobb. Persze vannak kivételek, de ez ma nem az a nap, amikor kényelmetlenkedik akarok. Csak élvezni.
- Mi van azzal a sulival? Jó az neked? Mégis mire iratkoztál be? Meg persze minek... Így is elvagy – nem éppen ideillő a téma, de felteszem a kérdéseket, amíg teljes nyugalommal kenegetem a vibrátort a síkosítóval. Nekem mindkettő ugyanolyan természetes téma. Miért ne beszélhetnénk erről az ágyban? Ráadásul már nem olyan sürgető a dolog... Nem mondom, reggelig nem fogom hagyni, hogy pihenjen, de egy kis beszélgetés belefér. Korábban nem nagyon csináltunk ilyet. Ha még nem fekszik, hátradöntöm az ágyon, lábait felhúzom, hogy pont kézre essen a feneke. Odaillesztem a játékszert, de még nem csúsztatom be, csak izgatom egészen kicsit vele. Jó ránézni, hozzáérni. Összezavarom, ezt pedig eléggé élvezem.

Kivételes helyzet én is tudom, és valószínűleg ő is, azt is hogy mennyire összezavar ezzel a kedvességével hiszen ilyen még sosem volt mióta vele élek, mióta gyakorlatilag az övé vagyok, eléggé más stílusban bánt velem eddig, és félek hogy ez is csak múló szeszély nála, és már így is többet kérdezte a véleményem mint amúgy egy hónapban szokta. Én is csak egy része vagyok a lakásának kb. Most azonban máshogy érzem, most úgy érzem hogy figyel rám, mintha egy kicsit számítanék neki ebben a pillanatban és látom a meglepetést az arcán ahogy kijelentem hogy senki másét nem kóstoltam még. Ami igaz is, senkiét nem éreztem hiszen ha nagyon kellett akkor egyből lenyeltem hogy nehogy érezzem, vagy nem is élveztek a számba úgy mint ő.
- De a számba adták de... nem sokan élveztek a számba és ha mégis akkor csak lenyeltem de sósem kóstoltam - ez is egy dolog amit megtanítanak, hogy hogyan kell kapásból lenyelni hogy ne érezd az ízét, mintha attól kevésbé lenne rossz vagy undorító. Szerintem nem az de nem is szeretem az ízét, olyan furcsán fanyar és... Az meglep hogy célpontnak nevezi őket, ezek szerint... féltékeny lenne? De hiszen mondta is, és elég nyilvánvalóvá tette az imént hogy mit nem lett volna szabad tennem. Nem kellett volna eladom magam a pénzért.
- Nem szoktam, csak... most ez... jól esett - vallom be meglehetősen halkabban és nem is nézek rá hiszen nem tudom miért játszik ennyire velem, miért kedves ha egyszer úgyis bántani fog utána. Elveszi a kis vibrátort amit választok végül is, pedig egyiket sem szeretem túlzottan de ez nem olyan rossz azért, és egészen könnyen csúszik. Figyelem ahogy kiveszi még a síkosítót is és bekeni. Ettől nem jövök zavarba ez rutin, és örülhetek hogy legalább bekrémezi és nem úgy erőlteti belém. Eldönt az ágyon ahogy kérdez és engedelmesen dőlök el a kezei alatt hogy aztán felhúzza a lábaim, mint a babáknak, és... nem éppen azt teszi amit azokkal szoktak. A fenekemhez érinti, mire kissé megrezzenek de.. szinte akarom is.
- Képzőművészetre... jelentkeztem. azt mondták jót tenne ha.. többet lennék emberek között és... nem lennék depressziós - válaszolok, ahogy helyezkedek egy kicsit hogy jobban feküdjek és várom mikor tolja belém. Most valahogy... mégsincs annyira ellenemre ezt láthatja is de... miért nincs? Mi változott? Iszonyúan összezavarja a fejem.
- Ha.. nem akarod nem megyek többet - teszem hozzá csendesen hiszen még mindig ő a gazdám úgymond és ő szabja meg a szabályokat bár szerettem az iskolát, elterelte a figyelmemet. Addig sem az üres lakás vett körül.