there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Ahogy halad előre a beszélgetés, egyre jobban érzem az egyedüllét fájdalmas voltát, mely egyre szorosabban fonta körém karjait. Fáj a létezés, a lélegzés, sőt még maga a puszta mozdulataim, amellyel az ajkaimhoz emelem a cigarettát, még az is elképesztő fájdalommal jár. Ám ez nem fizikai fájdalom, sokkal inkább belülről jön. A lelkem szenved, és ezáltal szenvedek én is. azzal, hogy esetleg haza is juthatok, minden eszembe fog jutni, minden, aminek nem kellene. Például az, hogy Adam alig tíz percre lakott, és már nem mehetek át többé hozzá. Vagy az, hogy sosem jön már egyikőjük sem. Sosem ülhetünk ki a hátsókertben a pavilonba italozni, és már sosem lesz semmi rendben. Én örökké egy lecsúszott senki leszek, akit nem lehet megmenteni mert nem is akarom.
A keserűség ölelt körbe, mikor eszembe jut, hogy mi történik, ha nem mehetek el a temetésre, ha nem köszönhetek el tőle, az embertől, aki az egyetlen volt, ki mindig megértett és mellettem volt. Milyen embernek néznek mások? Egy olyannak, aki megölte a barátját, mert összekaptak valamin. Ha ismernének, tudnák azt is, hogy mennyire szoros volt a kötelékünk. Hogy sosem lettem volna képes megölni.
- Hogyan... tudja mit? Nem érdekel - rázom meg ismét a fejem. Nem akarok belemenni egy újabb körbe, amikor megnyílok neki. Egyszer már elcsesztem, most nem akarom. Habár bizonyára észrevette a megnyugvást a tekintetemben, ahogy megemlítette, hogy ott lehetek. Nem tudom, hogy képes leszek-e végigcsinálni, hiszen túl sok ember lesz ott, aki vádolni fog. Akik gyűlölködve köpnének arcul csak azért, mert nem ismerik a sztorit. De nekem akkor is ott kell lennem, ha utána összetörnek, mert csak én tudom az igazságot. Én vagyok az, aki mindent tud, és a lány, aki soha vissza nem néz többé. Legalábbis remélem.
- Őszintén sajnálom, hogy nem tud velem jönni, ügyvédnő - jegyzem meg gúnyosan, mert nem gondolom komolyan. Valahol örülök, hogy nem tart velem, bár annak kevésbé, hogy folyamatosan kell tartanom vele a kapcsolatot. Bár a telefont nem vagyok köteles felvenni, szóval... - Minden nap az Ön hívásáért epedeznék - mondom csak úgy félvállról, bár van benne egy apró igazság. A hangja édes, és lénye vágyott számomra, de pont ezért viselkedem vele így, hogy még véletlenül se akarjon közel kerülni az emberhez, aki én magam vagyok...

Az, hogy mit is szeretett volna kérdezni, soha sem fog kiderülni. Ő egyszerűen félbe harapta a mondatot, én pedig nem akartam rá kérdezni. Most az egyszer egyre gondolhattunk. Felesleges köröket leróni egyikünk sem akar ebben a stresszes helyzetben. A lényeget már elmondtam. Részt vehet a temetésen. Az, hogy ez nekem mibe került, teljesen részletkérdés, és nem is tartozik senkire.
Úgy érzem, az a parányi próbálkozás arra, hogy egy normális társalgást beindítsak kettőnk között, teljes kudarcba fullad. A gúnyos szavai látszólag lepereg rólam, és a legkevésbé sem foglalkozat. De valahol mélyen szomorúságot okoz bennem. Tudom, hogy ott van benne az a fiatal fiú, akibe annak idején beleszerettem, csak a sok keserűség nem engedi, hogy most, felnőtt férfiként is megmutassa ezt az oldalát. Egyelőre fogalmam sincs, hogyan csalogathatnám elő, mindezt úgy, hogy a sebeket is kezeljem. Rengeteg megválaszolatlan kérdés van bennem, de türelemre intem magam. Idővel minden elválik majd.

A megjegyzéseit nem méltattam válaszra, inkább elfordítva a tekintetem, vártam, hogy befejezze a dohányzást, majd visszamenjünk a bíróság falai közé. Alig egy óra leforgása után már az Örsön ültünk. Elmondhatatlanul boldog és elégedett voltam, hogy elértük azt a célt, amit mindketten ugyanúgy akartunk. Az egyetlen közös pont, amiben egyetértettünk. Haza mehet, és ott várakozhat két tárgyalás között, házi őrizetre várva. Éppen a papírokat futottam át, amikor a szomszédos terem nyitott ajtaján keresztül néztem be, ahol Brandon bokájára éppen a nyomkövetőt. Akaratlanul is elmosolyodom, végül ismét a papírok felé fordulok. Igen! Ez az! Mámorító érzés tud lenni a győzelem, de még egy védencem sikerének sem örültem ennyire, mint most.
Amikor a férfi kilép a szobából, felkapom a fejem, majd odalépek Hozzá, és átnyújtom a papírokat.
– Ezt írja alá itt és itt, ezzel igazolva, hogy a személyes tárgyait, melyet a börtönbe kerüléskor elkoboztak, hiánytalanul átvette. – ujjammal megmutatom hol kell aláírnia, és még egy tollat is adok hozzá. Amikor ez megvan, bólintok egyet. – Köszönöm. Timothy és Sam fognak gondoskoni arról, hogy hazajusson épségben, és ahogy átlépi a küszöböt, onnantól kezdve érvényes a házi őrizet. Ne feledje, amiket korábban mondtam erre vonatkozóan. –
Nézek a szemeibe, majd összerendezem a papírokat, és egy részét az íróasztalnál ülő nőnek nyújtom, másik részét a táskámba mélyesztem.
– A temetés részleteivel kapcsolatban még keresni fogom. A mobiljába elmentettem a számom, hívjon ha esetleg bármi probléma lenne. – minek is áltatom magam, úgy sem fog hívni. Mégis kötelességemnek érzem, hogy elmondjam mindezt. Végül elmosolyodva nézek ismét Rá. – Most mennem kell. Vigyázzon magára Mr. Cutteridge. –
Búcsúzom el tőle, de nem húzom el a pillanatot, hiszen hamar megfordulok, és távozom a helyszínről. Egyrészt mert tényleg várnak rám. Másrészt pedig ha nem lesz a közelemben, talán lesz alkalmam kiszellőztetni a fejem.

köszönöm a játékot <3