Milyen szép fényes a hold. Imádom mikor az ezüstös sugarai megtörik az éjszaka csendjét, és még a sötétség óráiba is fényt visznek. A hold fénye pedig az árnyékos helyeket még sötétebbé teszi. Ahogyan az én lelkemet is. A meztelen testemen megtörik a ezüst fény én pedig világítok mint valami kísértet, egy éji rém. Igen ez a jó szó rám. Bár, ez nézőpont kérdése. Én nem tartom magam annak, noha azt is tudom a legtöbben főleg azok akik ilyenkor a vendégszeretetem élvezik teljesen másként gondolják ezt. Szerintük én egy igazi szörnyeteg vagyok. A dolog arról szól, hogy a hold fénye nem világítja meg a lelkem, és a sötétség ilyenkor meg sűrűsödik, majd jön a suttogás. Apró kis kényszer. Mint mikor viszketni kezd a bőröd, és tudod muszáj megvakarnod. Muszáj! Mert ha nem vakarod meg akkor a viszketés csak fokozódik és egyre elviselhetetlenebbé válik. Egészen addig míg már nem tudsz másra gondolni csak arra az átkozott viszketésre. Arra, hogy megvakard a viszkető bőrt. Végül engedsz a viszketés érzésének, és sietősen kapkodva gyorsan vakarózol, mígnem nem érzel mást csak a saját körmeid okozta fájdalmat. A fájdalmat melyben elvész, feloldódik a viszketés. És mire a vakarás fájdalma eltűnik tova tűnik vele a viszketés is. Ha szerencséd van, hiszen tudjuk, néha minél jobban vakarsz valamit annál fájdalmasabbá válik a dolog. Valami ilyesmi a sötétségből suttogó hang. Először csak egy csendes kis nyikkanás. Szinte észre sem veszed. Mint mikor egy fűszál meg rebben a gyenge szélben. Azután persze a nyikkanás suttogássá erősödik, a suttogás beszédé, a beszéd pedig hangos követeléssé.
- Hmmmmppff!!! - Szakít ki a gondolataim közül egy rémült hangfoszlány. Elfordulok az ablaktól, és a hang gazdájára nézek. Andrea Cerano 26 éves hajadon üzletasszony. Ő is meztelen akár csak én. A fehér bőre akár a kék acél ahogy a hold sugarai rá esnek. Testének nőies vonalait pedig mintha csak a legügyesebb fodrászok faragták volna ki fehér márványból. A keblei teltek és a hideg miatt a bimbói az égnek merednek, de lehet a félelem miatt. A hasa lapos és látszik a Andrea sok időt tölt az edző teremben, hogy megőrizze az egészségét, vagy csak azért, hogy remek formában  legyen a szokásos péntek esti tivornyázásaihoz. A szemeim tovább siklanak a testén, és jólesően tekintek a széles csípőjére. Akaratlan is az jut az eszembe, milyen tökéletes. Széles, és erős. Tökéletes arra, hogy gyereket szüljön. A combjai pedig hosszúak ruganyosak. Az összképet egyedül az rontja ahogy a csuklóját és a bokáját tartó szíjakat rángatja. Közelebb lépek hozzá és az árnyékom a testére vetül. Nem tudom ettől-e vagy attól, hogy közelebb léptem hozzá, de újabb rémült szusszanás hagyja el a száját. Az egész olyan lehangoló. Miért nem élvezi ő is ezt a meghitt pillanatot? Hiszen láthatja minden figyelmem neki szentelem, úgy ahogy az ő életében még egyetlen férfi sem. Hiszen én igazán látom őt. Ahogy mellé lépek zavartan tudatosul bennem, hogy AZ a lábaim közt életre kelt. Nem tehetek róla. Andrea olyan szép. De ettől még zavarban vagyok és szégyenkezem. Miért vagyok én is olyan, mint a többi? Én jobb vagyok náluk. Nekem nem lenne szabad, hiszen én megértem őt. A sötétség újra suttog a fülembe, és én tudom igaza van. Nem tudom folytatni ezt a randit amíg AZ nem enyhül. Így marokra fogom és rángatni kezdem. Egyre gyorsabban és egyre erősebben. A világ egy időre beszűkül, én pedig át esek a kaleidoszkópon. Lihegve szuszogva térek magamhoz. Utálkozva engedem el AZT ahogy végig nézek a nő testén. Látom ahogy a nedvem szinte be teríti az egész testét a hasát, és a melleit.
- Bocsánat, ez nem volt szép tőlem! - Mondom szégyenkezve és egy papír törlő kendőt veszek elő a dobozból, és le takarítom a testét. Bár már nincs rajta semmi a nedveimből, én mégis továbbra is látom. Andrea szemeiből könnyek patakzanak. Egy újabb törlővel le akarom törölni a könnyeit, de ő riadtan kapja el a fejét. Az eddigi szégyenem helyét egy pillanat alatt átveszi a düh, és keményen meg markolom az állát, leszorítom a fejét, majd durván letörlöm a könnyeket. Azonban azok csak még erősebben patakzanak tovább, miközben az egész testében reszket. Erre még dühösebb leszek. AZ ÓCSKA KURVA!!! HÁT NEM LÁTJA? NEM LÁTJA, HOGY TŐLEM NEM KELL FÉLNIE? Majd most meg mutatom neki! Az asztalkához lépek és elveszem a pillanat ragasztós tubuskát. Azt amelyikkel a száját is összeragasztottam, mert utálom a kiabálós nőket. Leszorítom a fejét és a szemhéjaira is cseppentek, majd elégedetten nézem ahogy a ragasztó meg köt, és Andrea képtelenné válik becsukni a szemét, vagy akár csak pislogni is. Hát nem jobb így? Nem tehetek róla, de a szívem boldogság járja át, hogy megbüntettem ezt a hálátlan szukát. A hang pedig már beszél hozzám a sötétből. Többet követel, mint mindig. Én pedig szégyenkezem, mert nem tudok neki ellenállni. Végig simítok a nő bársonyos bőrén. Tényleg olyan akárcsak a legdrágább selyem. Nagyot nyelek mikor a tenyerem a mellein siklik át, és a szégyen kerülget, hiszen AZ megint feltámadt, és követeli a jussát. Én pedig még inkább szégyenkezem, mert olyan jó érinteni a ruganyos halmokat érezni a tenyeremen azok súlyát. A hang pedig követel. Tedd meg! Igen meg kell tennem!   A szét feszített combjai közé lépek és AZT bele erőltetem a lábai közé. A világ megint beszűkül és eltűnik, mígnem újra át nem esem az ezer színű kaleidoszkópon. Az egész testemben remegek és érzem magamon a szuka szagot. Az asztalhoz lépek. Tudom meg kell őrizni ezt a pillanatot. A polaroid kamerával csinálok egy képet Andreáról. Először egy egész alakosat, majd egyet az arcáról. A fényképeket szépen egymás mellé teszem az asztalra vigyázva, hogy tökéletesen párhuzamosak legyenek az asztal szélével. Ezután kesztyűt húzok és kibontok egy steril vatta csomagot. Egy csipesszel ki veszek egy adag vattát, és azt végig húzom a kikötözött nő hóna aljain, majd a melle alatt. Elégedetten nézem ahogy a vatta tartósan magába szívja a női test kipárolgásait és verejtékét. A vattát gyorsan egy új és üres alaposan elöblített befőttes üvegbe helyezem, lezárom a tetejét, és az üveget pontosan öt centire a fényképek mellé helyezem. Most jön a rituálé újabb része. Ollót veszek a kezembe és egy hosszú tincset vágok a nő barna hajzuhatagából, ami egy új befőttes üvegbe kerül. A befőttes üveg pedig pontosan öt centire a másik befőttes üveg mellé. Csak szép rendbe mindent. Elégedetten nézem a gyűjteményem új darabjait. De a hang a sötétség mélyéről most már nem beszél hozzám, hanem üvöltve követel. Én pedig nem tudok mit csinálni, hiszen engednem KELL a hang követelésének. Felveszem a kést az asztalkáról, és meg villantom a nő előtt aki rémülten kezdi rángatni a szíjait, de nem tehet semmit, és nem is szabadulhat. Ezt jól tudja ő is. Ettől a rettegés pedig ami a szemein át tükröződik még elemibb. A hangnak ez kell. A rettegés. A tiszta rettegés. Az érzés mikor a penge felhasítja a selymes bőrt mint a vásznat. Az érzést ahogy az áldozat tehetetlen próbál szabadulni. Majd a feloldódás, mikor a pengém a mellei közt meg találja az utat a szívéig. Csendben figyelem ahogy a vér kibugyog a pengém mellett a mellkasából és a meg találva az utat elkezd lefolyni a meztelen testről. Ó milyen szép! A meztelen test melyet megfest a vér és a hold ezüst fénye. Milyen különleges. Nekem pedig elerednek a könnyeim, mert tudom többé nem élvezhetem ezt a különleges nőt Andrea Ceranót.