Az asztalra dőltem, a karjaimon támasztottam az állam, néztem a poharam, ő meg ott velem szemben rágyújtott még egy szálra. Elképzeltem, hogy mi történne, ha felállnék, megragadnám a tartóját és erővel az asztallapnak lökném az arcát. És megismételném. Addig, míg végül elájul, és befogja, és akkor talán, tényleg csak talán soha többé nem szólna hozzám.
Sőt, ha elég gyors és erős vagyok, így meg is ölhetem, mielőtt még bárki megállít. Utána pedig gyorsan elszaladok. Ismerem Vegas-t, mint a tenyeremet, hamar eltűnhetnék a mellékutcákban.
Jó, jó, nyugalom, nem akartam tényleg bántani.
Úgy értem... ha egy kicsit is pszichopata vagy - az emberek pedig a lelkük mélyén mind pszichopaták - ilyesmi gondolatokkal hidd el, hogy te is el szoktál játszani. És ha csak azt nézzük, hogy, például... ott van a kereszténység, meg - szerintük - a bűnösöknek járó, halál utáni örök szenvedés. Tűzön sülés a kénköves pokolban. És ezt nem valami huszadik századi elborult agyú forgatókönyv-író találta ki, évezredek óta fennálló néphagyomány. Mi ez, ha nem az emberi fajban genetikailag kódolt, színtiszta szadizmus? Vagy nézd, egy átlagos amerikai vagy tízezer gyilkosságot néz végig a tévében, amíg felnő. Beléjük kódolják az erőszakot. A társadalmunk túlképzett, de tapasztalatlan gyilkosokból áll. És akkor vannak még azok is, akik...
- Hé, Jesse! - a képembe integetett. - Itt vagy velem?
- Mi?
- Indulnunk kéne. Lizzie vár ránk.
- Jó, várj. - Ő itt velem szemben amúgy Chuck. Aki egyébként Charlotte, de már öt éves kora óta mindenki csak Chuck-nak hívja. Kifújta a füstöt. A fején megigazította a sapkáját. Én kiittam a poharam. - Kilencre haza kell érnem. Megígértem anyának, hogy vigyázok a húgomra.
- Mint a múltkor? - felállt, a vállára vette a táskáját. Rám vigyorgott, és elindult. Meg se várta, hogy elkezdjek magyarázkodni. Pedig most, ma majd tényleg hazamegyek.

Az elején még jó ötletnek tűnt, most viszont muszáj volt levegye a sapkát. Azt akarta, hogy lássa, az egész arra ment ki, hogy lássa. Csak nem épp most. Talán majd óra múlva. Zavarban volt. A kezében szorongatta a bordó, kötött sapkát, amit még két éve én adtam neki karácsonyra. Azt mondtam, hogy én kötöttem, ő pedig következetesen elhitte nekem, pedig látszott, hol vágtam ki belőle a címkét.
- Na? - kérdeztem.
- Te jó ég. - mondta Lizzie.
- Hogy tetszem? - próbált mosolyogni.
- Chuck, ez... ez... rémes. Borzasztóan festesz. - És ő is. Pár másodpercig működött a dolog, aztán inkább átcsapott egy fajta versenybe: ki kezd el először bőgni? - Hogy tehetted ezt vele, Jesse?
- Kényszerített. - védekezően felemeltem a kezeim.
- Honnan szerzünk neked egy parókát?
- Minek az?
- Holnap jön Nagyi, te ütődött. Nem ért volna rá hétfőig? Francba is, két kopasz unokából honnan fogja tudni, melyik... Á, picsába. - röhögni kezdett. Volt valami betegesen morbid ebben a nevetésben.

Más esetben azt mondanám, fogalmam sincs, melyik nyálas, romantikus film ment háttérzajként a laptopján, de történetesen most nincs okom tagadni, hogy zsinórban harmadszorra néztükvégig az Amerika kapitánya második részét. Közben narancslét ittunk. Húsz perces könyörgésembe került, de az enyémbe Chuck végül rakott egy kis vodkát is.
- Fél tíz. - Sóhajtott Chuck. - Épp elkésel, baromarc.
- Baszki! - felpattantam.
- Várj, Jesse!
- Mit van, Liz?
- Mielőtt lelépsz... nem akarsz adni egy szál cigit?
- Kemo közben nem cinkes ez, Elisabeth Overstreet?
- Szarok rá.

És fél év múlva temettük.
És még félév kellett, mire újra rászoktam.

Átugrottam a kerítésen. Megálltam az ablaka alatt.
- Chuck!
Semmi.
- Chuckie!
Még mindig semmi.
- Charlotte Overstreet!
Felkapcsoltak a szobájában egy villanyt.
- Overstreet!
Kihajolt az ablakon.
- Baszd meg, mindenkit felkeltesz! - ordított ki.
- Ki mindenkit?
- A macskám.
A szüleik még jóval Lizzie halála előtt szétmentek. Az apja Boston-ban él. Az anyja elutazott két hétre, házat néz Kaliforniában. Ha befejezi Chuck ezt a szemesztert, költöznek.
Beengedett a házba. Kivettünk pár sört a hűtőből, leültünk vele a konyha asztalnál.
- Le kéne lépnünk. - mondtam magam elé, közben rágyújtottam. - Csak te meg én.
- Igen? És mégis mi a faszt csinálnánk?
Vállat rántottam. - Árulhatnánk Mexikóban drogot. Majd néha futtatsz. És ha már nagyon nem tudok ülni, majd cserélünk.
- Barom. - kivette a cigit a számból. Szívott egy slukkot. - Miért jöttél?
- Csak úgy.
- Csak úgy?
- Mmm.
- Hajnali négy van.
- Nem tudtam aludni. - levertem a hamut.
- Aha. Mi történt?
- Semmi. Csak... mondom, furát álmodtam.
Hirtelen felállt. Elvette tőlem a dohányt, elnyomta az aszal lapján.
- Jó éjszakát, Jesse. - kérdően rámeredtem. - Most fogod magad, és szépen hazamész, oké? Baromira nincs szükségem a melankolikus pofádra.
- Neked most mi bajod?
- Neked mi a fasz bajod van? Vagy pontosan mit vársz tőlem? Késő van, aludni akarok. Ha nem akarsz beszélgetni, akkor semmi okom rá, hogy fenn maradjak. Most mit nézel? Ne nézz így rám, Jesse. Nem fogok könyörögni, hogy hallgathassam, milyen szar az életed. Elhiheted, hogy az enyém is.
- De én csak...
- Furát álmodtál? Jó. És idejössz? Ne játsszuk el ezt megint. Nem akarok még egyszer az apádról, vagy az anyádról, vagy a húgodról, vagy... tudom is én, miről hallani. Menj haza, nagyon kérlek, feküdj le. Majd reggel beszélünk.
- Én nem is akartam róluk be...
- De te mindig róluk beszélsz. És én mindig meghallgatlak. Örökké. Csak... ne most. - lehajtotta a fejét. A földet bámulta. Egy ideig nem szólalt meg.
- Jól vagy?
- Nem.
- Mi a baj?
- Csak menj el.
- Nem. Mi a baj?
- Minden. Érted? Egyszerűen csak... elegem van. Tudod? Kurvára elegem. Normális problémákat akarok. Nem a tiéid. Vagy a sajátjaim. Nem akarokm, hogy idegyere hajnalban, aztán ne mondj semmit. Azt akarom, hogy utálhassam az ex-osztálytársamat, mert helyesebb a pasija, mint az enyém. Vagy, hogy összekapjak valakivel, mert hülyeségeket mond rólam a hátam mögött. Egy új mobilt. Ezer követőt Twitter-en. Vagy... vagy hogy...
- Chuckie...
- Csak menj haza, jó? Majd reggel felhívlak.