Eddig az összes pasit csípőből leráztam. Nem volt nehéz. De ha Ville-ről van szó… Valami veszettül rázza bennem az ébresztőcsengőt. Emlékszem, hogyan éreztem magam tegnap reggel a kávézóban csókolózás közben. Uhhh. Csessze meg. Felizgatott. És még mindig nem ez a legnagyobb WTF, hanem hogy RANDI. Egyenes út az ismeretlenbe. Ezzel a gondolattal elleszek egy darabig, mire hozzászokom. Este 8-ig bőven lesz időm.
Ahogy mosogatom a tányérokat és a csészéket, hallom, Ville mögöttem jön-megy, aztán a fürdőszobából kiszűrődik egy idegen mobildallam. Ville-é. Miután felveszi, valakivel nagyon lelkesen egyezkedik, még vérkomolyan be is fenyíti. Nem hallgatózom szánt szándékkal, de a részletek eljutnak hozzám.
Míg Ville a kanapén öltözködik, fényt derít arra, ki kereste. A hírekre mosolyogva fordítom felé az arcom a mosogató fölött.
- Rendben. – veszem tudomásul egy sóhajjal, hogy mennie kell, mert szólítja a férfiúi kötelesség. Bármi is legyen az, nekem nem tartozik magyarázattal semmilyen körülmények közt. Mégis ad.
Az edényeket és miegyebeket elrámoltam eközben a helyükre. A kockás konyharuhát, amiben épp megtöröltem a kezem, gondosan ráhajtogatom a sütő fogantyújára.
Ville léptei a hátam mögött neszeznek, ahogy közeledik. Megfordulok, és a hátsómmal a konyhapult szegélyének dőlök.
Eszembe jut még egy apróság estére.
- A szomszédjaid örömére majd túráztatom a mocit az ablakod alatt, hogy megjöttem. – vigyorodok a szemeibe.
Mint a nagyok. Höhöhöhö. Kicsit szerepcserés a szitu, de nem baj. Mi művészek vagyunk, rockerek, a magunk egyedi módján messze esünk az átlagos társadalmi normáktól.
- Kösz, hogy nem hagytál egyedül tegnap. – döngöm lágy mosollyal az arcomon.
Igazán sokat jelentett, hogy eljött és maradt reggelig. Ville nem is sejti, de pont Ő hozott életet ebbe a lakásba, ami a késes rablás után annyira ijesztőnek hatott a csendjével. Még arról a patkányképű tagról és az esetről is teljesen megfeledkeztem.

Felpillantok Ville szép zöld szemeire, ahogy megáll előttem alig néhány centire.
Szóval belevaló csajjal nyomatja. Én is csak vigyorogni tudok, és halkan kuncogni lányos zavaromban, miközben engem néz, és a hajamat birizgálja.
- Jah, a fingós dal minden bizonnyal az volt. – böffen ki belőlem egy kurta nevetés. - Én is élveztem. Mármint az estét. – teszem hozzá gyorsan.
Nos, igen. Azzal azért akad némi ellenérzetem, hogy becimbáltam Ville-t magammal a kádba, de mentségemre legyen szólva, nálam elmentek hazulról.
Észreveszem a mozdulatot, hogy lehajolna hozzám, én pedig feljebb fordítom az arcom és fogadom, amire készül. Már nagyon megszoktam ezt a részét. Ville csókjait. Tetszenek. Hol szenvedélyes, hol lágy és puhatolózó. Mesteri. Nem csoda, ha a csajok úgy odavannak érte.
Miután elszakadnak az ajkaink, kinyitom a pilláimat, és újfent a szemein állapodom meg.
Hogy nem mondtam semmit? Leesik mire érti.
- Mázli… – döngöm somolyogva. - Este. – ismétlem meg szélesen feszülő mosollyal én is. - Szia!
Figyelem Ville-t, amint sarkon fordul, és határozott léptekkel a kijárat felé tart. Tetszik a válla ritmikus mozgása, és az, ahogyan félresöpöri a haját járás közben. Már amikor.
A bejárati ajtó csapódik Ville mögött, én meg hatalmas, hosszú sóhajt engedek el. Elment. Megint egyedül vagyok.
Ideje összerámolni.

/ Köszönöm a gamét!    Akkor este... /