Már van vagy hajnali kettő, mire a kulcs fordul a zárban, és belépek az ajtón. A múltkor a drága bennhagyta a kulcsot belülről, feltételezem szándékosan, hogy kizárjon, de nem jött be a próbálkozás, mert azon nyomban rátenyereltem a csengőre, és addig nem is szálltam le róla, amíg ajtót nem nyitott. Azt hiszem, ez nem fog többet előfordulni.
Most legalábbis gond nélkül bejutottam. Persze ez még nem ok rá, hogy visszafogjam magam, nem halkítom le a lépteimet, nem vigyázok a mozdulataimra, s főleg nem lopakodom be lábujjhegyen a közös hálóba.
Gondolom megint ott feszül majd közöttünk a gigászi kérdés, hogy dolgoztam, vagy nőnél voltam? Ez már szinte unalmas is lehetne, de Eloise még nem unja. Nekem is tartogat persze meglepetéseket a közeljövő, úgy mint: nekem szegezi a kérdést, vagy csak célozgat rá, most szólal meg, vagy majd reggelinél, megpróbál méltóságteljes lenni, vagy belead némi olasz temperamentumot is?
Az én drága kincsem már műsorvezető, rengeteg hangja, arca, színe van, és már mindent bevetette a mi kis hidegháborúnkban. Szeretem nézni, ahogyan erőlködik. Még mindig szép nő, a düh egészen kívánatossá tudja tenni időnként. Néha olyan erő árad belőle, hogy szinte már újra tisztelni is kezdem. De csak szinte.