Még a Central Park félreeső sétánya sem fogadott csendes, nyugodt percekkel. Érzelmektől mentesen, semmire sem gondolva meredtem az egyik távolabbi fa zöldellő leveleire, amelyek a japán cseresznyefákat idézték fel bennem. Azt hiszem anyám kedvencei voltak a bohókás rózsaszín habcsókot idéző fák virágai, s ha tehette volna, nem csak az év ugyanazon szakaszában lelte volna örömét bennük, hanem minden évszakban gyönyörködött volna bennük. Hiányzott. Hiányzott minden, ami hozzá kötött volna. Az emlékek, az ölelések, a nevetések.. a parfümjének illata és a haja selymessége is. Szenvtelen arckifejezéssel követtem végig a babakocsiját toló kismama lassú sétáját előttem, hallgatva, ahogy a vélhetőleg barátnőjének áradozott az anyaság örömeiről. Morózus pillantással néztem utánuk, de nem azért voltam itt, hogy lelőjem a poén: egyszer úgyis meghal mindenki. Ki előbb, ki utóbb.
Enyhe fejrázással hagytam ott az embereket és indultam el közepes tempóban a találkozóra, mert a mester nem szereti, ha váratják, és a legutolsó lett volna az, hogy magamra haragítom az idős urat. Tökéletes pengéi voltak, s olyan közösség tagjainak kiemelkedő alakja, akinek a katanái szinte megfizethetetlenek voltak. Legalábbis az eszmei értékük. A fegyverboltokban kiállított japán kardok meg sem közelítették a tömeggyártás szégyenével azt, amit ezen mesterek tökéletesítettek. Szerettem, már csak beszélni is az úrral, a maga módján kedves volt, már ha megfeleltek az elvárásainak a megrendelői mind pénzügyi, mind modorbeli kérdésekben, nekem pedig nem volt ellenvetésem az ellen, hogy ameddig elmondta a penge tulajdonságait, tartsam a szám.
Nem kedveltem az arab sofőröket, de New York tele volt különböző nációkkal, nyelvekkel és olyan figurákkal, akiket első kézből, kegyelem nélkül megfosztottam volna az életüktől, de nem akartam senkire sem a frászt hozni, és a letörtség nem volt ok arra, hogy bárkit eltegyek láb alól. Mr. Saintwood valószínűleg nem örült volna, ha azzal hívtam volna fel, hogy egy kis gyilkosság miatt kénytelen vagyok tovább távol maradni Vegastól.
A bankók az arab kezében landoltak, én pedig kitessékeltem magam a taxiból, hogy a régiségboltba belépve először az antik illatú tárgyakat mérjem fel, felnyúlva, ujjaimmal elhallgattattam az ajtó feletti csengőt, hang nélkül visszatolva az ajtót a helyére, az ajtó fémnyelve pedig némán kattant a helyére, mielőtt körbenéztem volna a helyiségben. A régi tőrök és a kínai porcelánok a kora újkor hangulatát idézték, és talán egy halvány, elégedett mosoly ki is ült arcomra, ami azonnal lefagyott, ahogy egy árnyék mozdult meg valahol oldalt. Azonnal odakaptam a fejem és úgy fordultam, hogy védve legyek, legalább attól, hogy újabb meglepetés érhessen.
- Elnézést, úgy hittem, hogy egyedül vagyok. Bocsánat, ha megzavartam... valamit - sikerült halkan beszélnem, mintha az antikvitások meghallhatnának. Hülyeség volt, tudom, de sem a könyvtár, sem a levéltár, vagy a múzeum nem preferálta a hangoskodókat. A mester pedig mindent látott és mindent hallott hátulról. Tudtam jól.. nem bízta a véletlenre a bolt elülső biztonságát. De még volt öt percem, ezért is voltam abban biztos, hogy nem az ősz, öregúr volt a társaságom.

Egészen ritka volt, ha mellettem voltak kívülállók, amikor a számomra kedves dolgoknak szenteltem az időmet. Amikor a fegyverek iránti tiszteletemet róttam le, az számomra intim pillanatoknak számított, hiszen muszáj voltam elvonatkoztatni akkor minden élőtől, kirekeszteni a zavaró körülményektől, hogy minden érzékemmel azokra a bizonyos fegyverekre koncentrálhassak. Mert számomra szinte minden az volt. Nem lehettem nyugodt, és nem is akartam megbékélni azzal, hogy.. nincs tovább.
Ezért is ért váratlanul az a halk nesz, mert úgy gondoltam, hogy a magány ide valóban elkísér, amelyre addig, a parkban vágytam, ez volt a kiváltó oka annak, hogy elővigyázatosan mozdultam, nehogy olyasvalakivel nézzek farkasszemet, akivel nem kellett volna. Lassan mértem végig a férfi alakját, először hosszan elidőzve a szemeiben, amik az árnyék hatására szurokfeketévé váltak, mint amilyen a lelketlen, holt óceáni mélység szokott csak lenni. A mosoly ott játszott az ajkain, s én kénytelen-kelletlen azonnal viszonoztam, cseppet sem több vidámsággal vagy derűvel, végtére is nem ő miatta voltam jelen a boltban. S ahogy beszélni kezdett, a pillantásom lopva szaladt le tovább a nyakának ívéről mellkasára, majd a lábaira, hogy mihelyst végzett a mondandójával, újra az íriszeinek sötétjét figyelhessem.
- Emberi szokás elnézést kérni, ha valakit megzavarunk valamiben. Még akkor is, ha az illető semmilyen aktív tevékenységet nem folytatott – adtam választ talán túlságosan is hosszúra sikerült magyarázattal. Valóban nem az ő házában tartózkodtam, édesapám mégis arra nevelt, hogy tiszteljek mindenkit. Nagybátyám neveltetése pedig csak még inkább felerősítette bennem mindazt a hagyományt, amit belém tápláltak már igen fiatalon, és csak remélni tudtam, hogy nem húzódik vissza az árnyak közé, ha már eddig merészkedett miattam. Mégsem mozdultam közelebb hozzá. Tudtam, hogy még közel három percem volt a Mester érkezéséig, így lassan nyaltam meg alsó, kicserepesedett ajkamat. Nem volt szükségem rá, de valamit tennem kellett, mire a következő másodpercben fordultam egy negyedet, hogy az előbb szemrevételezett tárgyakat továbbra is vizslassam. Hagytam, hogy a férfi dönthessen, még közelebb léphet hozzám, hiszen nem Ő volt az, aki miatt itt voltam, s mint ilyen.. nem is igen tartottam attól, hogy pont az idős urat hozná kényelmetlen helyzetbe azzal, hogy kellemetlenné teszi a várakozás perceit.
Egyetlen sima, nesztelen mozdulattal emeltem a kezemet a polcon csücsülő Buddha szoborhoz, ujjbeggyel simítva végig annak tökéletesen megmunkált kő-arcán, ujjaimmal követve a faragott alakot a tenyér részhez siklottak ujjaim, mosollyal hagyva ott a kőzet anyagát.
Szerettem tapintani. Szerettem érezni, és megkülönböztetni a textúrákat, ami minden embernél ugyanúgy különböző volt. Számos esetben érintettem kicserzett bőrt, és olyat is, akinek egészen puha, bársonyos, szinte érintetlennek tűnő bőre volt férfi létére is, ami azért munkám során elgondolkodtatott. Vajon mitől férfi egy férfi? Mégis biztos voltam abban, hogy a társaságom nem tudna erre a kérdésre választ adni, hiszen nem lett volna értelme ilyen témára terelni azt a parányi beszélgetés foszlányt, amelybe belekezdtünk.
- Ön is a mesterre vár? - hallottam a saját hangomat is, ahogy visszafordultam a férfi felé, nem testtel, csak a szemeimmel pillantva rá, mert a válasz sokat elárult volna róla. A japán úr fia foglalkozott a régiségekkel, míg annak apja az ősi hagyományoknak szentelte minden egyes szeretetét. És habár én akartam megtudni a távol-keleti férfi jöttének okát, nem feledkeztem meg arról, hogy tulajdonképpen tudattam vele az én céljaimat. És különben sincs abban semmi különleges, ha esetleg egy harcművészetektől mentes ember előtt felfedni, hogy egy idős úrra várok. Az pedig teljesen hamis sztereotípia, hogy minden egyes „keleti” képes megvédenie magát.
Mégsem kérdeztem többet, nem érdeklődtem, nem vártam, hogy abban a két és fél percben ossza meg a férfi az életének minden egyes szakaszát velem, hiszen én sem tettem volna. Senki sem ismert Takashi-n és a nagybátyámékon kívül. Mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet az ismeretlen.