Alison Summer Deschanel

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
◆empatikus ◆maximalista ◆karrierista ◆őszinte és egyenes másokkal szemben ◆büszke ◆vad

◆ negatív tulajdonságok:
◆hedonista ◆neurotikus ◆makacs ◆önfejű ◆temperamentumos ◆egocentrikus

◆ egyebek:
Nagyon sajátos életfelfogással rendelkezik: Élj a mának! És valóban így is tesz, mindig a pillanatnak él, noha annyira sok szabadideje nincs, a munkája végett. Világhírű szupermodell, akit évekkel ezelőtt fedeztek fel, de még mindig a legjobbnak számít a modellek között. Pedig ha valamitől igazán fél, akkor az az öregedés. Tudja, hogy a szakmájában már nem számít fiatalnak, és attól tart, hogy idő előtt fogják leváltani valami tizenéves kis csitrire. Ezért is hajtja magát a végtelenségig olyan megszállottan.
Egy igazi vadmacska, aki szeret élni. Tisztában van az adottságaival, és ki is használja azokat, ha úgy tartja kedve. Nem bírja a monotonitást, ezért szeret kipróbálni új dolgokat. Minél extrémebb, annál jobb. Nincs olyan, amit még ne próbált volna ki, főleg az ágyban. Jó szeretőnek tartják, ugyanakkor újabban valamiért inkább a nők irányába kacsingat. Egyrészt ráunt a férfiakra, másrészt meg a több éves kapcsolatának köszönhetően némileg kiábrándult a férfinemből. Ettől függetlenül még mindig szereti azt, aki annak idején olyan csúnyán megbántotta és megalázta. Természetesen ezt még magának sem vallja be, nem hogy másnak... Túlságosan büszke nő ő ahhoz, hogy beismerje a gyengeségeit. Márpedig a szerelmet gyengeségnek véli.

Történet vagy szerepjátékos példa

Izgatottan toporzékolok az ajtó előtt, egyszerűen képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak. Türelmetlenségem olyannyira határtalan, hogy még azt sem vagyok képes megvárni, hogy Victor kinyissa az ajtót. Hihetetlen, hogy még tíz év után is ilyen hatással van rám ez a férfi. Persze azok után, hogy én tanítottam meg mindenre, nem is csoda. A szárnyaim alá vettem, nevelgettem, és így lett belőle az, aki… egy tökéletes férfi. Legalábbis a számomra tökéletes, hiszen nagyon jól megértjük egymást, főleg a hálószobában.
- Victor – kopogok be ismét az ajtón. Úgy tűnik, hogy a csengő elromlott, és azért nem hallja meg, vagy én nem tudom, hogy mi lehet az oka annak, hogy nem képes kinyitni ezt az átkozott ajtót.
- Victor! – az előbbi kopogásom lassacskán dörömbölésbe megy át. Nem fogok balhézni, nem fogok balhézni. Nyugtatgatom magam, de hiába. Elfogyott a türelmem, az a nem létező.
Előhalászom a kulcsomat a táska mélyéről, majd benyitok. Victort keresem, de sehol. Létezik, hogy nincs itthon?
Az adrenalin hirtelen árad szét bennem, miután megpillantom az első árulkodó jelet. Egy női táska, ami nem az enyém. Én sosem hordanék ilyen olcsó, gagyi táskát.
A második árulkodó jel… egy fehér tanga a díványon. Ami szintén nem az enyém, mert én soha a büdös életben nem vennék fel ilyet. Az én színem a vörös, vagy néha a fekete, de semmi esetre sem a tisztaság színe.
Kimért léptekkel haladok végig a lakáson, és utam során bizony előkerül még néhány szétszórt ruhadarab a földön. Immáron nem csak női ruhadarabokat vélek felfedezni, hanem ott virít a fehér melltartó mellett Victor öltönye is, például. Jól tudom, hogy az övé. Felismerem. Na meg ki másé lenne?
A gyomromban görcs, a torkomban gombóc, lüktet az ér a fejemen, ezerrel kalimpál a szívem a mellkasomban. Soroljam még?
Egyszóval rosszul vagyok, kiver a víz, és bár ezt másnak sosem vallanám be, de csaknem az ájulás kerülget. Természetesen még semmi sem egyértelmű – hazudok magamnak –, elvégre csak ruhadarabokkal találkoztam eddig, de az említett féllel nem. Ugyanakkor az csaknem köztudott tény, hogy nehezen viselem az elutasítást, a megcsalást, és az efféle dolgokat. Olyannyira nehezen viselem, hogy konkrétan el sem viselem, noha ezidáig még ezek közül egyik sem fordult elő. Félek, hogy mit fog kiváltani belőlem az a pillanat, amikor meglátom Victort egy másik nővel, aki nem én vagyok. Ráadásul az a legabszurdabb ebben az egész helyzetben, hogy nem az zavar, hogy egy másik nővel van, hiszen ilyen már sokszor előfordult… Nem, engem az zavar, hogy én nem vagyok ott, holott eddig minden ilyen alkalommal együtt voltunk. Annyi mindent kipróbáltunk már, de mindig együtt csináltuk. És most kihagyott engem a jóból. Miért?
Elegem van a tudatlanságból, feltépem a hálószobaajtón lévő kilincset, majd berontok. Tudtam én nagyon jól, hogy milyen kép fog majd fogadni, most azonban mégsem hiszek a szememnek. Ez nem lehet igaz, ilyen nem történhet meg. Velem nem.
Próbálom letuszkolni a torkomban lévő gombócot, hogy meg tudjak szólalni. Mi tagadás, szóhoz sem jutok hirtelen.
- Netalántán zavarok? – szólalok meg a háttérből. A hangom érdes, a hanglejtésem fenyegető, és majd’ szétfeszít az ideg, ami ki akar törni belőlem, hogy törhessen és zúzhasson mindent és mindenkit, aki az útjába kerül. Igen, valahogy így érzek most, és szerintem még a fejem is rákvörös.
- Óh, látom még pezsgő is van – rikkantok fel vidáman, az arcomon bájvigyor, ami a következő pillanatban már sokkal inkább mondható vicsorgásnak, mintsem mosolynak.
Nem zavartatom magam, jó alaposan meghúzom a pezsgős üveget, majd játszi könnyedséggel a kettős felé hajítom. A móka még csak most kezdődik…